Testvéremnek

2010. május 05.
azért írom le ezt a dátumot, mert nem tudom hanyadika van. Szoktatom magam a gondolathoz.
2010. május 05. szerda.
Egy nap olyan sok minden történik velem, hogy akár lehetne ez a május 05-e a 06-a, a 07-e, és a 08-a egyben.
Valójában azonban úgy gondolom, hogy nem is sok minden történik velem, hanem a gondolatvilágom sok rétegét megérinti egy nap történése. Csak néhány emberrel találkozom, de ők lelkivilágukba avatnak, és ezért mélységeket, és magasságokat élek meg, repülés és zuhanás, egy-egy emberre való tekintés, beszélgetés, egy-egy perc, egy-egy óra. Az emberek általában véve nem a valóságban élnek. A valóságot nem élik meg valóságként.
Egy dolgon lehet ezt látni leginkább, legerősebben, ha haldokolnak, kifogásokat keresnek és nem tudnak elmenni. Nem tudják és nem akarják felfogni, hogy múlandóak.
Mivel minden napban valamilyen oknál fogva a múlandóság létezését érzékelem, ellentétként hat bennem, hogy az emberek öröknek hiszik földi létüket. Ha úgy gondolják, hogy múlandóak azt nem egészséges érzetből, hanem depresszióból és keserűségből élik meg. Dühből, hogy miért nem végtelen, és boldog az itt létük a Földön.
Lehet erre mondani, hogy én könnyen beszélek, hiszen egészséges vagyok, azt csinálok amit akarok, és boldog lehetek.
Igen. De én is múlandó vagyok. És ennek tudatában is vagyok. Nem keresek kifogásokat, nem lázadok ellene, nem beletörödök, hanem megélem a múlandoságom. Van egy kis rövid időm, hogy itt éljek a Földön. Megpróbálom jól leélni. Mások örömére, hasznára. Úgy hogy közben én is boldog legyek. De mindenképpen első cél számomra, hogy amilyen mélyen lehet megismernem és együttélnem Istennel, azt már most elkezdjem és megéljem. Mert a Vele való kapcsolatom az egyetlen ami Örök. Minden más elmúlik.
Akár élek most, akár meghalok mindenképpen Vele vagyok. Az Öröklétem nem hasonlítható össze az én ideig óráig itt töltött földi létemmel. Ezek elmúlnak. A Vele való kapcsolatom Örökkévaló.
Mi bánt?
Nem akarom kimondani, de most leírom, rossz néznem ahogy az emberek ide - a földi dolgokra - kötik életüket.
Felteszem a kérdést mit tegyek? Mások válasza: én mindent megtettem, ennél többet nem tehettem másokért.
Bennem mégis csalódás van. Hasztalan volt földi létem azokért akikkel együttéltem. Akikért dolgoztam, mert nem értették meg.
Nem értették meg, hogy szeretem őket. Sem azt, hogy Isten létezik, Van, örökké való, szeret minket.
Hiába éltem, mert nem értették meg jobban. Kérdés bennem: hibás vagyok?
Ha akarsz építeni valamit, ha az életedben kitűzöl egy célt, mint én most itt, hogy munkám által az emberek picit megértik Isten szeretetét, és ez a cél nem sikerül, akkor érezhetek csalódást ? Persze honnan lehet tudni, hogy nem sikerült.
És való igaz, még sikerülhet. ... Oh nem. Nem sikerülhet, mert rájöttem ez tőlem független.
Hogy valaki megértse az örökkévaló szeretetet, ahhoz én kevés vagyok. Kevés az összes szeretetem, az összes imám. Kell Isten kegyelme, Isten Lelke, és annak az embernek az Isten keresése, Istenre vágyódása, és Istenre hagyatkozása.
Valójában egészen független tőlem az, hogy valaki személyes kapcsolatot építsen ki Istennel.
A földi életet úgy fogom fel, hogy egy nagy harc Istenért, Istennel. Ha valaki még se éri el Őt, a földi életében, az nem az Isten hibája.
Ő mindenki számára ott van. Mindenkit szeret, mindenkivel kapcsolatban akar lenni.
Hiszen Ő pontosan ismeri és tudja a valóságot, amit mi emberek nem akarunk tudomásul venni, még pedig azt, hogy múlandóak vagyunk. Akár tetszik, akár nem, meg fogunk halni. És hogy feltámadhassunk, és egy új testet kaphassunk,
és örök életünk legyen, ahhoz nekünk Isten kezében kell lennünk, már a földi életünkben. Jobb hamarabb tudatosítani ezt, és kérni Őt, hogy segítsen az Ő megismerésében, minthogy egyáltalán már késő legyen.bogi