Az igazi Amerika / 5.

AZ ÚJSÁG

      Az amerikai a maga sajtóját a világon a legelsőnek és legtökéletesebbnek tekinti. Ezzel szemben hamar rájövünk Amerikában, hogy a sajtónak a közügyekre gyakorolt hatása rendkívül csekély. A villamos áram bizonyos feszültség mellett halálos; az óriási nagy feszültségű áram azonban, csodálatosképen, ártalmatlan az emberi szervezetre. A sajtó is, fejlődésének bizonyos fokán, roppant hatást gyakorolhat, a rendkívül fejlett sajtónak a hatása azonban már csaknem a semmivel egyenlő. Az amerikai ugyanis csak megnézi az újságot, de el nem olvassa. A New-York Times egy számának végigolvasásához 24 óra nem elegendő.

Az átlag amerikai pedig naponkint csak két-három percet fordít újságolvasásra. Az újság közleményeinek címe úgy van megfogalmazva, hogy a címben benne kell lennie a tartalom lényegének. A cikknek néha három-négy címe is van, a második, harmadik stb. cím már a legfontosabb részleteket is elárulja a tartalomból. Az olvasó egy perc alatt végigfutja az első címeket s ha valamelyik cikk esetleg nagyon megragadja a figyelmét, azt az egy cikket gyorsan el is olvassa s azután az újságot eldobja. A villamos vasúton igen sok utas nem is vásárol újságot, hanem felveszi azt, amelyet a szomszédja eldobott. A közlemények óriási bősége arra való, hogy minden foglalkozású és minden műveltségű ember megtalálhassa a lapban azt, ami őt érdekli. Egy nagy napilap egymásután öt-hat vezércikket is közöl ugyanabban a számban, hogy akit az egyik kérdés nem érdekel, az bölcs dolgokat olvashasson egy második vagy harmadik kérdésről. A közleményeknek ez az óriási bősége semmisíti meg a lapok hatását: senki nem törődik vele, bármint írnak is róla a lapok, mert az újságokban annyi közlemény van, hogy egyetlen közlemény sem kelt általános figyelmet. Valamint a Bakony sűrűjében van legnagyobb biztosságban az útonálló, a „leleplezett” emberre nézve is annál kedvezőbb, minél több szenzációs cikk veszi körül az ő személyére vonatkozó közleményt.

      A sajtónak persze nemcsak rendőri szerepe van, hanem nemes eszméket és nagyszerű terveket is propagálhat. Azonban ezt a munkát sem végezheti hatásosan, ha túlhajtásba viszi. Az amerikai különben is nagyon önfejű: nem szereti, ha bírálgatják, ha pedig tanácsot adnak neki, egyszeriben dühbe jön. Bármily hihetetlenül hangzik is: a hirdetésnek ma már nagyobb az ereje, mint a legszebben megírt cikknek.

      Annak, hogy idáig fejlődtek a dolgok, természetesen nagyon sok előzménye van. Annak a nagy erkölcsi befolyásnak az elvesztésében, mellyel az amerikai sajtó ötven-hatvan évvel ezelőtt még dicsekedhetett, magának az amerikai sajtónak is része volt. De ha elfogulatlanul akarunk erről a fontos kérdésről beszélni, akkor meg kell állapítanunk, hogy az amerikai sajtónak a mai színvonalig és a mai formákig való fejlődése a körülmények természetes következménye volt. Lássuk például a politikának és a sajtónak egymásra hatását. Ezt a mi európai doktrínáink szerint megítélni nem szabad. Alapvető különbségek vannak az európai és az amerikai politika között s ezek között legfontosabb, hogy Amerika nem fogadta el a felelősségi rendszert. Abból, hogy az amerikai kormány az amerikai parlamentnek nem felelős, következik az is, hogy az amerikai népnek a felelősségről egészen más nézetei vannak, mint az európai népeknek, s ennek millió következménye van az amerikai életben. Amerika azt hiszi, hogy az európai felelősségi rendszer csak képmutatás és népcsalás, és hogy a kormányok csaknem mindig urai a parlamenti többségnek, a parlamenti ellenőrzés tehát valójában dajkamese. A parlamentek, illetve parlamenti többségek csak egészen középszerű, vagy kis egyéniségekből álló kormányokat irányíthatnak, de nagy államférfiúi egyéniségeket soha. A könnyen meghamisítható és könnyen kijátszható parlamenti felelősség elve és kormányzati rendszere Amerikának nem kell. S ha a parlament nem vonhatja felelősségre a kormányt, az európai sajtó felelősségrevonó módszerét az amerikai sajtó sem alkalmazhatja, mert ezt az amerikai nép nem kívánja tőle. Az amerikai politikai felfogás sok más dologban is különbözik az európaitól, például másként gondolkoznak a politikai erkölcsökről. Ha egy európai politikus száz aranykorona erejéig törvénytelen előnyt húz a hivatalából, az igen nagy hiba s a politikust meg is buktathatja. De ha egy európai politikus vagy természetes butasága vagy tudatlansága következtében megtett vagy elmulasztott intézkedéseivel száz millió aranykorona erejéig kárt okoz az államnak vagy a népnek, az még nem nagy baj, ettől az illető még miniszter is maradhat s feltétlenül igényt tart a gentleman (úri ember) névre. Nos, ez olyasvalami, amit az amerikai éppen úgy nem tud felfogni, mint ahogy mi nem tudjuk megérteni az amerikai közéletnek igen számos jelenségét. De az amerikai sajtó szerepét és működését ezek a felfogásbeli differenciák nagy mértékben befolyásolják. Az európai politikában oly gyakori apró kis piszkosságokat az amerikai sajtó figyelmére sem méltatná, mert ha tollára venné is, hatást nem keltene vele. Az amerikai bölcsen tudja, hogy a politikusok között is vannak csirkefogók és panamisták, s hogy bizonyos százalékuk korrupt ember; de Amerika a közügyekben az átlagot nézi és a végeredményt tekinti s ha a kormány és a parlament az ország ügyét nagy dolgokban előbbre viszi, a kisebb-nagyobb kisiklásokkal a nép nem sokat törődik. Üzletileg fognak fel mindent: kár, költség, panama, lopás, biztosítási díj, adó stb. levonandó az üzleti eredményből s csak az a fő, hogy minél nagyobb legyen ezek levonása után a tiszta haszon.

       Az ily légkör az európaitól persze különbözik. De valamint a levegő betölt minden üres teret, amelyhez hozzáfér, az amerikai légkör is betölt mindent az amerikai közéletben s az amerikai felfogás nemcsak az ország kormányzásában, hanem az egész igazgatásban, a községek és részvénytársaságok életében is egyaránt érvényesül. Ha ezzel szemben az amerikai sajtó Cato censori szerepét akarná játszani, az legelőször is nevetséges anachronizmus volna s teljesen célját tévesztené.

       Az amerikai sajtó-politikát nagyon befolyásolja a jognak és a társadalmi életnek az európaitól való különbözése is. Amerikában sajtótörvény nincsen, mert egy amerikai nem tudja elképzelni, hogy egy sajtótörvény miért volna szükséges és miről volna jó? És Amerikában nagyon sok dolgot, ami Európában vétség, egyszerűen csak szamárságnak tartanak. Ilyen pl. a „sajtó útján elkövetett becsületsértés”. Attól, hogy egy neveletlen fickó az utcán vagy az újságban neveletlen szavakat használ valakivel szemben, az illetőnek becsülete kisebb nem lehet; az ilyen sajtóvétség kellemetlen lehet, mint az autó bűze, de annak, aki kimegy az utcára, erre el kell készülve lennie. S amíg valakiről csak azt írják, hogy tolvaj, vagy sikkasztó, - ez csak levegő; az ilyen szó csak akkor válik komollyá, ha azt is meg mondja valaki, hogy a tolvaj vagy sikkasztó hol, mikor, miből és mennyit lopott vagy sikkasztott? S ha nem tud bizonyítani a rágalmazó, elveszik a vagyonát s évekre becsukhatják. Mivel a gúnyos, csipkelődő és sértegető hang teljesen „ártatlan” és hatástalan, és mivel az első nem eléggé bizonyított komoly vádaskodás esetén elvehetik a lap egész vagyonát s a szerzőt és szerkesztőt évekig tartó kényszermunkára ítélhetik; az amerikai sajtó az egész politikát másként kezeli, mint az európai sajtó. Ez azonban világért sem jelent salvus conductust az amerikai panamisták és erőszakos politikusok számára, csak éppen más módszerekkel kell az amerikai sajtónak dolgoznia.

       Az idegennek a szemében legfeltűnőbb az a lenézés, mellyel az amerikai sajtó az egész politikai életet kezeli. Az Egyesült Államok elnöke mintha üvegszekrényben laknék: minden mozdulatáról tudomást vesz a sajtó, mely soha nem tanúsít iránta több hódolatot, mint bármely tisztességes polgár iránt. Mikor az elnök felesége a Fehér Házból átszökik a szemközti házba, a „beauty parlorba”, egy pár óra múlva már minden lapban benne van az egész Amerikában, hogy mennyit fizetett a hajának és az arcának kifestéséért, hogy a jövő héten vasaltatni fogja arcának néhány ráncát és hogy „megint” nem adott egy cent borravalót sem. Az elnök hatalma óriási, de tekintélye pontosan csak annyi, amennyit a sajtó hagy neki. Ha Hardingné spekulált a börzén, a lapok nem kritizálták, de megírták, s amikor Wilson haldokolt, a lapok szépen leírták azt az „idegen kiejtéssel beszélő hölgyet”, akinek nem volt szabad bemennie a Wilson-házba, de szemben az utca túlsó oldalán ott állott és könnyezett ...
S Coolidge dicsősége tetőpontján állott, mikor négy-ötszáz soros cikkekben az összes lapok megírták róla, hogy mint az Egyesült Államok alelnöke, 250 dolláron alul nem szólalt fel a leghazafiasabb ünnepségen sem.

       A politikusok, kormányzók, polgármesterek beszédeit megbírálja a lap, hogy e megnyilatkozások mennyire érdeklik a közönséget? S ha a beszéd érdekessége nagy, csak akkor foglalkoznak vele. A szerkesztőségeket abban, hogy mit fogadjanak el érdekesnek, befolyásolni nem lehet.

A politikust csak oly lap szolgálhatja, melynek az illető politikus a tulajdonosa. Nemcsak a politikus, de maga a parlament sem várhat a sajtó részéről semmi figyelmességet; a parlament üléséről csak akkor közöl tudósítást a sajtó, ha az ülés tárgya iránt az egész ország már előre is érdeklődést tanúsított s a felszólalók közül csak azoknak a nevét említik, akik vagy nagyon szenzációs dolgot mondottak, vagy pedig nagyon ismert nevű emberek. Pártértekezletekről s a klubokban történtekről soha nem közölnek tudósítást. Az amerikai sajtó egy jelentéktelen, üresfejű politikust soha nem fúj fel „közéleti nagysággá”. Választások előtt természetesen megrohanják a politikusok a lapokat s közölnek is róluk mindent, amit csak kivánnak, - de pénzért. S a közlemény végére, nehogy a közönséget megtévesszék, odateszik a figyelmeztető megjegyzést: „Fizetett közlemény, X. Y. érdekében”. Különben nemcsak választás idején, hanem minden nap köteles minden lap a postahivatalnak átadni egy olyan lappéldányt, amelyben minden fizetett közlemény pontosan meg van jelölve; e célra a lapok gummibélyegzőt használnak „Paid for” felírással. A valóságot eltagadni nem szabad, mert a valóság könnyen kiderül s büntetése - börtön. Ennek a rendszernek az a következménye, hogy ha egy kiváló politikus belemegy valami harcba vagy agitációba, ügynököt, „publicity agent”-et kell fogadnia, aki pénzért kieszközli a lapoknál, hogy a nagy politikus agitációs körútjáról a lapok egyáltalán tudomást vegyenek. Még világszerte ismert nevű, kitűnő szónokok is ily módon jutnak nyilvánossághoz.

Mikor Amerika 1917-ben hadat üzent a németeknek, New Yorkban az idegenek óriási izgalommal várták, hogy a hadüzenet dolgában mit fog határozni a kongresszus? Öt óra tájban jelent meg az Evening Journal, homlokán ökölnyi veres betűkkel a szenzáció: GIANTS WIN — igen, a Giant-ok (Óriások) csapata megverte a Yankok csapatát az aznapi baseball-mérkőzésben! Milyen csekélység ehhez a nagy eseményhez képest az, hogy Amerika átküld három millió embert Európába és százezer fiát a csatatéren fel fogja áldozni! Ez nem érdekelte ama végzetes áprilisi napon az amerikaiakat, - de egy „nagy métamérkőzés” az egész nemzetet izgató esemény volt? Nem egészen: New Yorkban érdekelt a verseny másfél millió embert, s ez volt a lapokra nézve irányadó, egyszerűen azért, mert a többi öt millió newyorki lakost a maga üzleti és magánügyein kívül egyáltalán semmi sem érdekelte. Az amerikai szerkesztőnek ismernie kell a közönséget, mert ha nem helyesen ítéli meg, hogy mi érdekli a népet, megbukik a lapja. Politikával untatni a népet valóban nem lehet. S ehhez mindjárt hozzátehetjük, hogy az európai dolgok Amerikát sokkal kevésbbé érdeklik, mint minket, az amerikai dolgot. Politizálásunkat nem veszik tudomásul, még az angolokét és franciákét sem, s csak annyiban foglalkoznak Európa válságával, amennyiben ez a válság érinti azt a kérdést, hogy az európai piacok mikor lesznek már képesek az amerikai árúkat befogadni, illetve megfizetni.

       Amerikának országos sajtója nincsen; nincs olyan lap, melyet az Egyesült Államok minden részében ismernének. Az ország keleti felében domináló lap a New-York Times, de a középső és a nyugati államokba már csak egy-két száz példány jár belőle. Még a legnagyobb lapnak a földrajzi területe sem nagyobb, mint a mai Magyarország s a chicagói lapok a newyorki eseményekről kevésbbé rendszeresen vesznek tudomást, mint például a budapesti lapok a berlini eseményekről. Lényegében: helyi lap minden amerikai újság. De azért a világ dolgairól az amerikai mégis összehasonlíthatatlanul jobban van tájékoztatva, mint az európai, mert igen sűrűn és igen sokat írnak a lapok mindazokról az országokról, melyek amerikai termékeket vagy árúkat fogyasztanak. Nagy figyelemmel kísérik Közép- és Dél-Amerikát, Canadát, Kínát, Japánt és Ausztráliát. Ezekbe az országokba gyakran küldenek riportereket, akik óriási cikksorozatokban feltárnak minden tudnivalót. A földgömbnek azt a harmadrészét, mely az amerikai érdekkörbe tartozik, nagyon jól ismeri az amerikai még akkor is, ha nem tudja is, hogy Koppenhága milyen országban van? (Ha csodálkozunk azon, hogy egy amerikai újságíró nem tudja, hogy Budapest Magyarországnak a fővárosa, rögtön feladják azt a kérdést, hogy Budapesten hányan tudják, hogy Cheyenne az Unió melyik államának a fővárosa”? A tudatlanság dolgában az amerikai rögtön a reciprocitás álláspontjára helyezkedik.) A lapok külföldi hírszolgálata a legjobb az egész világon. Szövetkezeti alapon tartanak fenn egy hírszerző irodát, melynek minden pénz rendelkezésére áll, ami csak szükséges. Az óceánon túlról, Európából és Ázsiából naponta mintegy százezer szót táviratoznak az Associated Press részére, s emellett minden nagy lapnak külön tudósítói is vannak a nagy metropolisokban. A Chicago Tribunenak Párisban van az európai hírgyűjtő irodája; az európai fővárosokból Parisba küldik a táviratokat, ahol tapasztalt amerikai újságírók megrostálják az anyagot s csak azt továbbítják Chicagóba, ami Amerikát valóban érdekli.

       De hát mi az, ami Amerikát érdekli? Csak az, ami Amerikával valami vonatkozásban van, ami Amerika érdekeire hasznos vagy káros lehet. A külföldi és az országos anyag a lapnak csak kisebb részét tölti meg, a hasábok nagyobb része helyi anyaggal telik meg. A helyi anyagban első helyen áll a sport, a tőzsde, az üzleti élet, a színház és a mozi s a társadalom szórakozásai. A bűnügyek természetesen mindent megelőznek. A riporterek légiója szaladgál ez események után, nem nagyon iskolázott fiatal emberek, akik mindenről bámulatosan keveset tudnak, de tűrhetően írják le az egyszerű bővített mondatokat s nem közönséges ügyességgel szemelik ki azt az embert, akitől az adott helyzetben információt és kioktatást kaphatnak. Az átlag újságíró, társadalmi helyzetét és keresetét tekintve, szánandó proletár, aki ha el nem pusztul nehéz pályáján, harmincöt-negyven éves korában elkezd vándorolni, egyre kisebb és kisebb vidéki városokba, egyre kisebb fizetéssel és egyre jelentéktelenebb munkakörrel. A nagy lapok képesek ezer dollárt fizetni Poincarénak, Jeritzának vagy egy rablógyilkosnak egy cikkért, de egy riporter, aki heti harmincöt dollár fizetésért napi tíz órát dolgozik, ha megbetegszik, előbb meghal, mintsem a lapjától egy centet kapna. Ennek következménye az, hogy minden újságíró cserben hagyja a lapját abban a percben, amelyben másutt többet kap. Ily helyzetben az amerikai laptól senki sem várhatja, hogy annyi lélek, annyi szenvedély és annyi tűz legyen benne, mint egy-egy európai újságban.

      Ennek azonban nem is érzi szükségét Amerika, ott az újság egészen nyíltan, kifejezetten és hangsúlyozottan üzlet, melynek tulajdonosa legelső sorban és legutolsó sorban pénzt akar szerezni. A szerkesztőség közleményei arra valók, hogy minél szélesebb körben keltsenek érdeklődést, de a közérdeklődés sem cél, hanem csak eszköz: minél többen érdeklődnek a lap iránt, annál több a hirdetés és annál nagyobb a hirdetésnek az ára. Ez a fődolog egy lapnál, s e tekintetben a lap kénytelen az őszinteség álláspontjára helyezkedni és nyílt kártyával játszani. New Yorkban százezer példány az a publicitás, amelynél már egyetlen nagy hirdető sem mellőzi a lapot. Csak kicsiny, szegény lapok kérnek hirdetést a cégektől, az a lap, melynek százezer példányát megveszi a közönség, már elvárja, (hogy a hirdető jöjjön őhozzá. Az új lapnál tehát a „circulation manager”, a terjesztési főnök a legfőbb személy; amint elérték a százezer példányt, már az „advertising manager”, a hirdetési főnök a legfőbb úr, mert ő szabja meg a lap üzleti politikáját. Mellettük a szerkesztő egészen háttérbe szorul s ezt gyakran éreztetik is vele. A nagy lapok, saját érdekükben közös ellenőrző irodát tartanak fenn a példányszám megállapítására, ennek az irodának a munkáját viszont a nagy hirdetők ellenőrzik. A törvény is kötelezi a lapokat, hogy minden félévben tegyék közzé: ki a lap szerkesztője, ki a tulajdonosa, ki a kiadója és mennyi a lap adóssága? Ha a lap részvénytársaság tulajdona, akkor fel kell sorolni mindazokat, akik a részvénytőkének több, mint két százalékát tartják kezükben. A napilapok ezenkívül azt is kötelesek, a kiadó esküje mellett és súlyos büntető szankció terhe alatt (közzétenni, hogy átlag hány példányban jelenik meg a lap? Mindezt nem a sajtótörvény írja elő, amely nincs, hanem a posta törvény. S a sajtónak legerősebb ellenőrzője a postatörvénynek az a paragrafusa, amely szerint csalás esetén a postát ki kell hagyni a játékból. Aki valamely újságközlemény segítségével (akár hirdetés segítségével) valakit megcsal, súlyos büntetésben részesül.

A lapok tehát felelősek a hirdetések tartalmáért is: nem közölhetnek oly hirdetést, melyről be lehet bizonyítani, hogy csalás van benne. A nagy lapok tehát cenzúrázzák a hirdetéseket s az apró hirdetéseket kivéve, melyek könnyen ellenőrizhetők, csak ismert és akreditált hirdetési ügynöktől fogadnak el hirdetéseket. Persze, igen sok esetben még így is be lehet csapni az újságolvasót, mert az amerikai közönség a nyomtatott betűvel szemben végtelen naivitást tanúsít.

       Nagy érdeme az amerikai sajtónak, hogy állandóan és céltudatosan tanítja közönségét; a legelemibb dolgoktól kezdve a tudomány legnagyobb problémájáig, mindennel foglalkoznak a lapok ismeretterjesztő cikkei. A legkomolyabb napilapok is magyarázgatják az idegen szavak értelmét, a történelem eseményeit, a földrajzi tényeket, a biológia haladását, s a zsírfoltnak az abroszból való kimosásától kezdve a legújabb atomelméletig, mindennel foglalkoznak. A World esti lapja naponkint közöl egy-egy egyetemi előadást is, rendszerbe foglalva. Például tizenöt napon át tizenöt előadást közöl a telkek és házak jelzálog-ügyeiről, utána tíz előadást a költészet elméletéből, majd egy előadássorozatot a kerti talaj helyes megmunkálásáról, az emberi bőr anatómiájáról, élettanáról és helyes ápolásáról stb., stb. A napilapok vasárnapi mellékletei (Magazine (Section) az irodalmi, tudományos és művészeti ismeretek, a háztartási tanácsok és a humor valóságos tárházai.


/Dr. Szabó László: Az igazi Amerika, 43 - 52. oldal, szöveg a http://mtdaportal.extra.hu/books/tapay_szabo_laszlo_az_igazi_amerika.pdf
segítségével/

Az igazi Amerika / 6.

ISTENNEK SZOLGÁI

     Az Amerikában járt papok lelkesedve szoktak megemlékezni az amerikaiak vallásosságáról és egyházaiknak fellendüléséről. Az alkalmi látogató, aki csak egy-két hónapot tölt Amerikában s a népet csak a templomból ismeri, ítéleteiben természetesen naiv.

     Az kétségtelen, hogy a látszat igen könnyen megtéveszti a látogatót, különösen ha az amerikai erő óriási méretei már úgyis nyomasztólag hatnak reá. Tömérdek a templom, csaknem valamennyi jókarban van, a papság iránt nagy tiszteletet tanúsítanak, jól tartják őket, s az egyházak a szociális élet terén is versenyeznek egymással. Mindezzel pedig együtt jár az, ami Európában annyira szokatlan: a hívek nagyon áldozatkészek egyházukkal szemben. Az egyházközségi tagságot igazoló könyvecske, vagy egy papnak az ajánlólevele legkönnyebben juttatja munkához és keresethez az embert. Mindez úgy fest, mintha az Úrnak szőlőskertje ma Amerikában virágoznék a legszebben. A valóság azonban nem ez: az amerikai nem vallásosabb, s nem is kevésbbé vallásos, mint a többi civilizált népek: az egyházi élet fejlettebb Amerikában mint Európában, de a vallási élet nem.

     Az egyház és az állam kapcsolatának utolsó szála 1818-ban szakadt el Amerikában, amikor Massachusetts állam beszüntette a kongregacionális egyház adójának behajtását. Azóta Amerika egyetlen állama sem részesít semminő anyagi segélyben egyetlen egyházat sem. A papság már csak a saját érdekében is kénytelen volt ehhez a helyzethez alkalmazkodni.

     Minden egyházközség, az amerikai jog szerint, egy-egy egyesület, mely maga állapítja meg autonómiáját. Ötven ember kell ahhoz, hogy egyházközséget lehessen alapítani. Az egyházközség tanait senki sem vizsgálja, s amíg az egyház a világi törvényekkel összeütközésbe nem kerül, addig az egyház ügyeihez az egyházközségi tagokon kívül senkinek semmi köze. Adót tagjaikra nem vethetnek ki az egyházközségek, s ha kivetnék az adót, azoknak behajtására semmiféle bíróságot és semmiféle hatóságot igénybe nem vehetnek. Egyházközséget alapítani vagy feloszlatni tehát igen könnyű, sőt vallásfelekezet alapításának sincs semmi akadálya.

     Különleges a római katolikus egyház helyzete. Katolikus egyházközség alakításához a püspök engedélye szükséges, miután a püspök adja a papot az egyházközségnek. A papot a püspök a kánoni jog keretein belül tetszése szerint elmozdíthatja. Egyházközség alapítására a püspök akkor ad engedélyt, ha a hívek templomot és paplakot építenek és biztosítják a pap eltartását. Hogy a püspök rendelkezési joga feltétlenül biztosítva legyen, minden templomot, minden egyházi és iskolai épületet, melyet az egyházközség szerez, a telekkönyvben a püspök nevére kell íratni. Az egyházi autonómia csak arra terjed ki, hogy az egyházközség választott emberei segítenek a papnak az egyházközség jövedelmeinek fokozásában. Mindezeket azonban nem az állam rendeli így; az állam tudomásul veszi azt is, ha ötven ember a püspök engedélye nélkül alakít egyházközséget, — államilag az ilyen „egyház” is el van ismerve s az állam mindenkit elfogad papnak, akit ötven ember a maga papjául megjelöl. A püspök jogai tehát nem állami, hanem egyházi törvényeken alapulnak.

     Az egyházközséget a hívek rendszerint önkéntes adakozásokból tartják fenn; csak a szegényebb és kevésbbé jól szervezett egyházakban fizetnek a hívek évi tagdíjat, — a régi és a nagy egyházak csupán az önkéntes felajánlásokból tartják fenn magukat. De az önkéntes adakozás ott is szokásos, ahol évi tagdíjat fizetnek, s az egy év alatt az egyháznak adományozott összeg legalább ötszöröse a tagdíjnak. A legtöbb templomban ezenkívül beléptidíjat szednek; ennek legkisebb összege fejenkint tíz cent, — de a jómódú embertől egy dollárt várnak. Az istentisztelet alatt legalább egyszer körüljárnak egy-egy kosárral az egyház világi tisztviselői, s ilyenkor kivétel nélkül mindenki adakozik. Nagy ünnepeken borítékban adja át mindenki a maga ajándékát, — a gazdagok csekk alakjában. A legszegényebb egyházban is összegyűlik annyi, amennyi a pap évi eltartására szükséges, — előkelő egyházközségekben pedig önkéntes adományokból óriási vagyonok halmozódnak össze.

     A bevándoroltak szegénységük és szervezetlenségük miatt sokszor olyan eszközöket is felhasználnak egyházuk fenntartására, melyek a vallási élettel nincsenek kapcsolatban: gyakran rendeznek táncmulatságokat, bazárokat, sorsolásokat és népünnepélyeket az egyház javára. Csak az a pap boldogul, aki ezen a téren sikerrel működik, — ennek pedig legelső feltétele a népszerűség, azaz leereszkedés a népnek értelmi (sokszor erkölcsi) színvonalára. Nehéz, fárasztó, sokszor nem kellemes munka ez, de a kitartásnak anyagi gyümölcsei hamar mutatkoznak. S enélkül az egyházakat egyáltalán nem lehetne fenntartani.

     Ha talán feltűnik, hogy az egyházi életről szólva többnyire anyagi dolgokról beszélünk, — meg kell jegyeznünk, hogy Amerikában a legtöbb templom szószékén gyakrabban hangzik el a „dollár” szó, mint ez a szó: „Jézus”. Ebből azonban még nem szabad arra következtetni, hogy az amerikai csak a pénzt imádja, az azonban tény, hogy az amerikainak minden gondolata a hétnek legalább hat napján a „pénz,” körül forog, a amint mi európaiak nem tudunk gondolkodni szavak nélkül, az amerikai nem tud gondolkodni, ha gondolatai nem üzletszerűek. A pap a szószéken akkor érteti meg a hívekkel gondolatát a legteljesebben és leggyorsabban, ha példáit és hasonlatait az üzleti élet köréből meríti. Ami a poéta nyelvében a virág és szerelem, az az amerikai pap nyelvében a dollár, a csekk, a bank. A jó cselekedet hitellevél, melyet a mennyei bankban beváltanak s minden bűnünk rettenetesen rontja másvilági folyószámlánkat. Aki stílusában s egyházkormányzati politikájában nem alkalmazkodik a hívek üzletszerű gondolkodásához, annak igen hamar felkopik az álla. A hívekkel úgy kell beszélni, ahogyan legkönnyebben megértik. Nem mondják a híveknek, hogy „adakozzatok felekezeti iskolánkra”, hanem ezt kell mondani: „tizenötezer dollár kell egy új leányiskolára, ebből a jövő vasárnap össze akarok gyűjteni köztetek, kedves keresztény testvéreim, hatszáz dollárt”. Nem szabad engedni, hogy a hívő töprengjen, hogy mennyit adjon, — pontosan meg kell neki mondani, hogy mennyi pénzre van szükség.

     Ezekből már körülbelül nyilvánvaló az is, hogy az amerikai pap más típus, mint az európai, — de pénzügyi politikája miatt megszólnunk nem szabad, mert amily furcsa az eljárásuk a mi szemünkben, éppen olyan természetes az amerikaiak szemében. Az óriási, télen jól fűtött templomok, a nyolc-tíz szobás paplakok csak így jönnek létre, a felekezeti iskola, újság és irodalom csak így virágozhatik fel és csak így juttathatnak óriási összegeket belső és külső missziókra.

     Ahol nagy a fény, ott természetesen nagy az árnyék is. Az anyagi ügyek nemcsak a papok, hanem a hívek figyelmét is nagyon lefoglalják, annyira, hogy a nép óriási többsége ma már nem a lelkiekben, hanem az anyagiakban látja a lényeget.

     Amikor az amerikai eljut gazdasági fejlődésének ahhoz a pontjához, ahol a megélhetési gondok már nem jelentkeznek, megkívánja a szociális élet előnyeit s a „jó társasághoz” akar csatlakozni. Ehhez a legkönnyebb és legbiztosabb út a templomon át visz. Az amerikai elkezd tehát vasárnaponkint a templomba járni, belép az egyházközségbe, megismerkedik a pappal s az egyház világi tisztviselőivel. Természetesen kinyitja az erszényét, s kezdetben mérsékelt adományainak nagy megbecsülését örömmel látja. Ha két-háromszor volt a templomban, már van egy-két ember, aki köszön neki az utcán. Meghívót kap a temploma körül keletkezett felekezeti egyesületek gyűléseire (különösen politikai vagy városi választások előtt), bejut egyik vagy másik választmányba, egy szerény klubba vagy szabadkőműves páholyba, s egy év múlva már oly nagy részt vehet a társaséletben, amekkorát akar. Az egyházi életben való részesedés a legjobb és legolcsóbb mód a társadalmi pozíció megteremtésére, — tekintet nélkül arra, hogy művelt ember-e és jó ember-e az illető vagy sem. Demokratikus egyenlőség csak a mesék országában van; láthatatlan, de azért erős választófalak különítik el a templombajárók, a „churchgoer”-ek kasztját a templomba nem járó, egyházközséghez nem tartozó polgárok kasztjától, — a demokrácia legfeljebb abban érvényesül, hogy az egyháztalanok alsóbbrendű kasztjából teljesen szabad a belépés a templombajárók magasabb kasztjába. Mivel az egyházközségi tagsági igazolvány azt bizonyítja, hogy az illető egyházközségi tag letelepedett a városban, s adakozóképessége van, természetes, hogy ennek az igazolványnak legalább is annyi értéke van, mint az európai polgári hatóságok által kiállított ú. n. erkölcsi bizonyítványnak. A munkás és bankhivatalnok kezében tehát az egyházközségi könyvecske értékes közokirat. Mindezt nagyon jól tudja az egész Amerika, s éppen azért ezek az eszmék több embert csoportosítanak a templomok körül, mint az Evangéliumok eszméi. Az egyházzal szemben fennálló kötelezettségek teljesítésével az Istennel szemben fennálló kötelezettségeket is elintézetteknek véli tíz amerikai közül kilenc. Ha a vasárnap délelőtti és esti istentiszteleteken szorgalmasabban jelennek is meg, — a hétköznapokon az amerikaiak sem erkölcsösebbek mint az európaiak.

     A katolikusok azt mondják, hogy az ő híveik ebben kivételek. Nem azok. Igaz, hogy többen és sűrűbben gyónnak, de bűneik megvallása alkalmával, mint őszinte papjaik elismerik, erkölcsi eszméiknek rendkívüli fejletlenségét árulják el. Kevésbbé értik és kevésbbé érzik át bűneiknek a jelentőségét, az erények magasztos tartalmát. A nagyobb buzgalom csak látszat. Az egyházak között Európában leginternacionálisabb a római katolikus, Amerikában pedig a katolicizmus erősen nemzeti jellegű: a bevándoroltak nemzeti jellegét az egyház védi legtovább, a bennszülöttek katolikus egyházainak ír nemzeti jellege pedig félreismerhetetlen még akkor is, ha az eredeti ír kolónia, mely az angol nyelvet elsajátító katolikus egyházakat lassankint mind magába olvasztja, már elenyészően kicsiny az asszimiláltak nagy számához képest. A fejlődésnek ez a vonala a katolicizmusra nézve végeredményében nem kedvező, mert az ír kultúra az angolnál és skótnál alacsonyabb, s az ír-amerikai típus nem haladó, nem finomodó, minden rossz szenvedélyre eléggé hajlamos, igen civakodó, fölötte türelmetlen és erőszakos.

     Azonban igazságtalanság volna a türelmetlenséget egyedül az írek rovására írni. A vallási türelmetlenség általában amerikai jellemvonás. Az amerikai liberalizmus két-három alapvető doktrínán túl nem terjeszkedik. Miként a nagy forradalom idején, még ma is a New-England államok szelleme uralkodik Amerikában, s irányítja a kultúrát, politikát és kormányt, -- New- England liberalizmusát pedig a puritán atyák így formulázták meg: „Mindenkinek feltétlen és korlátlan joga van úgy gondolkodni, mint mi, vagy innen eltakarodni.” Az európai katolikusok és protestánsok ellentétei és féltékenykedései jelentéktelen apróságok az amerikaiakéhoz képest, s míg Európában legalább a protestánsok jól megférnek egymással, addig Amerikában ezek is teljes vértezetet öltve állanak egymással szemben. Nehéz volna megmondani, hogy melyik a legtürelmetlenebb felekezet, de ebben a versenyben alighanem a methodisták lennének a győztesek: elveikben ma ők a legszigorúbbak, a legharciasabbak s ők avatkoznak bele legsűrűbben a politikába.

     A katolikus egyház kormányzata sehol sem olyan autokratikus, mint az Amerikai Egyesült Államokban. A katolikus egyház sarkpontja a megye püspöke; a római püspök (a pápa) a sarkcsillag, melyhez igazodik az egész egyház minden tagja, de ő inkább csak szuverén, s a közvetetten kormányzást a megyéspüspök végzi; csak kevés ügy kerül a pápa elé és kevés irányítás jön tőle, —- annál több a megyéspüspöktől. A püspök az egyház felfogása szerint fejedelem, kit „inthronizálnak”. De az Egyház bölcsessége a püspök mellé adta a káptalant: a kanonokok testületét tanácsadóul, egy kissé ellenőrzőül, a püspök esetleges emberi gyengéinek némi ellensúlyozójául. Az amerikai püspöknek káptalana nincs, kanonokok neki tanácsot nem adnak, munkáját nem ellenőrzik. A káptalanok hiánya végtelenül nagy kárára van az egyháznak, s e sajnálatos jelenségnek talán az a magyarázata, hogy az Egyesült Államokat a Szentszék csak missziós területnek tekintette s egyházmegyéit csak: nemrég szervezte. Az amerikai egyház legnagyobb hiányának pótlása, a sokkal jobb papképzés mindaddig nem várható, míg káptalanok nem lesznek Amerikában. Az egyházmegyék vagyona csekély, de a püspök azért nem szenved hiányt semmiben, mert minden egyházközség hozzájárul a püspök, a papnevelő, a menedékház, iskolák, kórházak, stb. fenntartásához. A legszegényebb egyház is fizet e célokra három-négyszáz dollárt évenkint, — nem is szólva arról, hogy a székesegyház jövedelmének nagy része a püspöké. Az a pap, aki pontosan beszállítja a Püspökségi járulékokat, természetesen „persona grata”. A püspökök csaknem mind írek; de van néhány német és olasz eredetű püspök is. A püspököt a nuncius és az érsek meghallgatása után a pápa nevezi ki. Az európai viszonyokkal ellentétben, a papok közül csak igen kevesen vágyódnak püspökségre. Egy jó plébánosnak a szociális helyzete oly kitűnő, hogy nem igen kívánkozik el belőle senki. A püspök maga mellé kinevez egy „kancellárt” (irodaigazgatót) és egy titkárt, aki jól tud latinul vagy legalább olaszul, hogy a Rómával való levelezésben fennakadás ne legyen. Kanonok, prépost, apát, esperes, stb. az amerikai katolikus egyházban nincsen. Sőt plébános is kevesebb van, mint bárhol Európában. A plébános ugyanis a kánonjog értelmében állásától csak nehezen mozdítható el, — hosszadalmas egyházi per útján. A gyakorlatban célszerűbbnek látszik plébánosok helyett csak adminisztrátorokat alkalmazni, akik bármikor bárhova áthelyezhetők egy levéllel vagy egy telefon-üzenettel. Az adminisztrátor különben éppen úgy élvezi a jövedelmeket, mint a plébános. Általános szabály, hogy a plébánost vagy adminisztrátort a hívek tartoznak mindennel ellátni. A legtöbb egyházmegyében meg van állapítva a plébános fizetése, — havi 75—125 dollár. Ez nem sok. De ezt a fizetést szépen kiegészíti a stóla-jövedelem, s a hívek a fizetésen kívül a lakásról is tartoznak gondoskodni, a lakásba beleértve nemcsak a fűtést és világítást, hanem az élelmezést is. A bútort, szőnyeget, edényeket, ágyneműt, gramofont, zongorát, páncélszekrényt, stb. a hívek vásárolják a papnak, s minden utazásról, mely hivatásával bármiként is összefüggésbe hozható, számlát nyújt be híveinek a pap. A káplán díjazása a teljes ellátáson kívül 80 dollár és a stóla-jövedelem. Nagy városokban a káplán is nagy jómódban él. (A magyar egyházakban nincsenek káplánok.) Mivel a fiatal emberek nem tudnak mit csinálni a pénzükkel, rendesen igen drága automobilokat vásárolnak. Több egyházmegyében szabályozták már azt a kérdést, hogy a káplánnak a hívek megbotránkoztatása nélkül mennyit szabad költeni? Az autósport terén tapasztalt túlzások miatt a newyorki egyházmegyében 1922-ben megtiltották a káplánoknak, hogy ezer dollárnál drágább autót tartsanak.

     A sportokból a papság éppen úgy kiveszi a maga részét, mint mindenki. Hayes bíbornok, New York érseke, szenvedélyes golf-játékos. A papnevelő-intézetekben a sport, de különösen a baseball több időt igényel a tanrendben, mint a theologia bármelyik ága. Legújabban igen komoly intézkedések történtek a katolikus papképzés javítására: már nem a középiskolából, hanem csak a collegeból lehet egyes papnevelő-intézetekbe beiratkozni. De egy európai katolikus pap szakképzettségével az amerikai katolikus pap szakképzettségét összemérni még nem szabad, oly nyilvánvaló a különbség — az európai javára.

     A katolikus egyház ma a legnépesebb Amerikában, s az anglikán a „legelőkelőbb”. Az angol „high church” testvére Amerikában a „protestant episcopal” nevet viseli, s a katolikus egyházhoz még közelebb áll tanításaiban, mint az angliai egyház. Gyakorlatilag azonban nem nyilvánul meg semmiben ez a közelállás; a két egyház papjai egyáltalán nem érintkeznek egymással. Az episzkopális egyház vidéki kis plébániái anyagilag sokkal erősebbek, mint az angliaiak, s biztosítják papjuk gentlemanlike életmódját, — de gazdag egyházak csak a nagy városokban vannak, hol az egyházközségekben sok a nagyon gazdag ember. A nagyvárosi gazdag egyház papja úgy él, mint Angliában egy püspök, s egyetemi végzettségű, irodalmi képességekkel is bíró titkárnőt tart maga mellett, — néha többet is. Társadalmi reprezentáló kötelezettségei az európai ember szemében elképzelhetetlenül szétágazóak; a szezonban egy-egy napon három-négy estélyen is meg kell jelenni, a papok számára előírt szabású frakkban, fehér; selyemmellényben. A multimilliomos udvarához a pap éppenúgy hozzátartozik, mint az európai udvarokhoz. A sajtóban, politikában, főiskolák kormányzásában, társadalmi akciókban az episzkopális papnak mindig igen nagy szerepe van s a divatos pap valósággal vezére a maga kis társadalmának.

    A keleti partok mentén igen erős a presbyterián egyház is, mely a mi evangélikus református egyházunkkal hitelvekben azonos. A presbyteriántól nem annyira dogmatikai, mint inkább csak szervezeti különbségek választják el a kongregacionális egyházat; ez utóbbiak a new-englandi puritánok utódai, — közéjük tartozik Coolidge elnök is.

     Amerika legsovinisztább és legtürelmetlenebb felekezete a methodista episzkopális egyház, de el kell ismerni, hogy egyszersmind ez a legfegyelmezettebb is. Eredetileg az anglikán egyház egyik felekezete volt a methodisták egyháza, de ma már hallani sem akarnak a rokonságról. A régi puritánok szerepét a methodisták vették át; a hithű methodistának 1923-ig tilos volt színházba menni vagy táncban részt venni; a kártya náluk valósággal „az ördög bibliája”, s aki kártyát vesz a kezébe, az a methodista felfogás szerint rossz erkölcsű személy. Igen szigorúan ítélik a vegyes házasságokat is. Az alkohol-ellenes mozgalmait az Egyesült Államokban valójában a methodista papság vezette. Az amerikai négerek legnagyobb része methodista; mivel azonban a fekete bőr még az egyházuk szemében sem egészen kifogástalan, a dél-vidéki methodisták, kiknek túlnyomó nagy része néger, külön methodista egyházat alkotnak, azonos hitelvekkel, de külön szervezettel és külön püspöki karral.

     Nagyon tekintélyes a baptista egyház is, — kivéve az „idegenek”, azaz a bevándorlók nem-angol nyelvű hitközségei. Hatalmas templomaik, nagyműveltségű és jól fizetett papjaik vannak; az egyes egyházak a gazdag hívők részéről nagyon bőkezű pártfogásban részesülnek. A Rockefeller-család is baptista.

     Az unitáriusok száma Amerikában is csekély; egyházközségeik aránylag szegények. Papságuk — ha lehet — még liberálisabb, mint a magyarországi unitárius papság.

     Nagy a becsülete a quaker egyháznak is. Ők „a barátok társaságának” (Society of Friends) nevezik magukat. Páratlanul összetartóak és egyházukkal szemben határtalanul áldozatkészek. Régi szigorú erkölcseiket mindmáig megőrizték. Ha egy quaker New Yorkban megnősül, még mindig kikéri házasságához egyházközsége minden tagjának beleegyezését és házasságlevelét az egész hitközség aláírja. Az európai nyomor enyhítésére az amerikai felekezetek közül a quakerek áldoztak aránylag legtöbbet.

     A sokat emlegetett mormonok ma már egyneműségben élnek és folyton terjeszkednek. Dogmatikájuk különállását a legnagyobb szorgossággal sem lehet megállapítani, s prédikációikban nem hangzik el egy mondat sem, amelyet minden keresztény alá nem írhatna. Az utcai prédikálásban kifáradhatatlanok, s prédikátoraik (akiknek neve: „elder”) kitűnően iskolázott szónokok. Felekezetük a szegényebb nép körében terjed.

     Igen sokat mutat a „ráimádkozó keresztények” (christian scientists) egyháza is, melyet azonban ők maguk nem neveznek se egyháznak, se felekezetnek. Lényegében külön szekta ez, melyben az idős nők száma sokszorosan felülmúlja a többi tagok számát. A legtöbb hívőt a vallási rajongás viszi ebbe a táborba, s a nagy adományokból és végrendeleti hagyatékokból óriási bevételeik vannak. New Yorkban ma már tíz nagy templomuk van, s Bostonban napilapjuk. Ez az újság, a Christian Science Monitor arról nevezetes, hogy a világ minden részéből több eredeti tudósítást közöl, mint bármelyik amerikai lap.

     A zsidók vallási élete mindenkor a szociális viszonyoknak megfelelő. Az Oroszországból vagy Romániából, Galíciából nemrég bevándorolt zsidó zsinagógája, papja, egyházközségi élete éppen olyan, mint azé az országé, amelyet elhagyott. A második nemzedék még ehhez az egyházhoz tartozik s a kitűnően megszervezett vallástanító iskola megtartja benne a hagyományokat és vallásos érzelmeket; azoknak a zsidóknak nagyrésze azonban, akiknek már a szülei is Amerikában születtek, vagy megkeresztelkedik, vagy felekezetnélkülivé válik. Az a kevés akklimatizált zsidó, aki magába szívja az amerikai kultúra teljességét és mégis megmarad zsidónak, — a nép szemében már nem is zsidó többé. De Wyse rabbi New Yorkban a legelőkelőbb gyűlések és bankettek nélkülözhetetlen szónoka — csupa, keresztény környezetben. Vannak „reformált zsidók” is, akiknek szép templomuk van az előkelő 5-ik avenuen, de az ő reformjuk nem a hitelvekre vonatkozik, hanem, csak a nyelvre, — nem zsidóul, hanem angolul énekelnek és imádkoznak.

     A legtöbb amerikai egyháznak nemcsak vallási, de nemzeti, sőt néha provinciális színezete is van, mely néha oly erősen előtérbe lép, hogy szinte a politikai elemek válnak dominálókká az egyházban. A katolikus egyház erősen irish és olasz jellegű, de a lengyelek és németek is óriási tömegeket szolgáltatnak az egyháznak. Az episzkopálisok és kongregácionisták az angolhoz húznak. Harding és Coolidge alatt az amerikai kormány erősen brit-párti, s így e két egyház befolyása növekedett. A presbyteriánusok törzs-közönsége skót, a reformátusoké hollandi és német. A lutheránusok túlnyomóan németek és svédek, őket tehát az „igazi” amerikai még mindig bizonyos gyanakvással nézi. A katolikusok többségben vannak Californiában, Connecticutban, Illinoisban, Louisianaban, Maineben, Massachussettsben, Montanaban, Nevadaban, New-Hampshireben, New-Jerseyben, New-Mexicoban, New York államban és Rhode Islandban. Érdekes, hogy a katolicizmus a régi puritánok államaiban terjeszkedett legelőször. Az anglikán episzkopális egyháznak sehol sincsen többsége. A baptisták a lakosság többségét megnyerték Georgiaban, Mississippiben, North Carolinában, South Carolinaban és Virginiában. A többi egyháznak nincs többsége sehol, igen kevés híján a lakosság fele baptista Alabamában, Arkanzasban és Texasban. A methodisták igen erősek Alabamában, Floridában, Missouriban, New Yorkban, a két Carolinaban, Tennesseeben és Texasban. A presbyteriánusok legszámosabban élnek Illinoisban, New-Jerseyben, New-Yorkban, Ohioban és sylvania, Wisconsin, Minnesota, Michigan, és Illinois. Az unitáriusoknak csaknem fele Massachusettsben él.

    A vallási statisztikák általában nem nagyon megbízhatóak, mert az utolsó népszámlálás alkalmával az Egyesült Államok 105,710.620 lakosa közül csak 41,926.854 vallotta magát valamely egyházhoz tartozónak. Azok a lelkes papok, akik egy jótékony vagy felekezeti célra való pénzgyűjtés rövid turistaútján azt az impressziót szerezték Amerikában, hogy ott a hitélet oly nagyszerűen virágzik, mint sehol, elfelejtettek tájékozódni aziránt, hogy az amerikai nép 61 százaléka nem akar tudni semminő egyházról. Ez az éremnek az az oldala, amelyet nem szoktak mutogatni, és nem szoktak meglátni. Az utolsó statisztika (1916) a következő számokat mutatja: római katolikus 15,721.815, methodista 7,166.451. baptista 7,153.313, presbyterián 2,255.626, kongregácionalista 791.274, protestáns episzkopális (anglikán) 1,092.821, unitárius 82.515, lutheránus 2,467.516, református 537.822. adventista 114.915, örmény görögkeleti 27.450, buddhista 5639, görögkeleti 249.840. Nem állami, hanem egyházi statisztikák szerint a zsidók száma 1.600.000, a mormonoké 604.082, a quakereké 106.548.

     Valamennyi amerikai egyházra óriási munka vár ezek szerint, s óriási lehetőségek állanak nyitva azok előtt, akik egyházuknak kereteit tágítani akarják. Igen kiváló szakemberek állítják, hogy az egyes egyházak oly arányban terjeszkednek, amily mértékben türelmesek, s oly mértékben zsugorodnak össze, amily mértékben mereven ragaszkodnak dogmáikhoz és hagyományaikhoz. Lehet, hogy így van, de mi rövid pár év alatt nem szereztünk ilyen impressziókat; lehet, hogy egyik másik protestáns egyház növekedett liberalizmusának szemmel látható fokozódása révén, de ezt a tételt a katolikus egyházra, mely jobban terjeszkedik, mint bármelyik más egyház, semmiképpen sem lehet alkalmazni. Egy dologban azonban az amerikai katolikusok sokkal toleránsabb, mint az európaiak; s ez a szabadkőművesség kérdése. (Sietünk kijelenteni, hogy e sorok írója katolikus, sohasem volt és sohasem lesz szabadkőműves.) New Yorkban a szabadkőművességet más szemmel nézik, mint Rómában. Mikor Harding, a nagy szabadkőműves meghalt, Hayes newyorki katolikus érsek, jól tudva hogy Harding szabadkőműves volt, mint eddig valamennyi előde, a nyilvánosság előtt magasztalta az elhunytnak keresztény erényeit. Katolikus papok részt vesznek és felszólalnak egy-egy páholy hivatalos bankettjén. Mindez Európában elképzelhetetlen volna. Nem vagyunk s nem lehetünk jártasok a szabadkőművesség dolgaiban, de fel kell tételeznünk, hogy talán a szabadkőművesség is egészen más Amerikában, mint Európában. Tény, hogy a szabadkőművesség felebaráti munkásságának nagyon sokkal több látható eredménye van Amerikában, mint Európában. Amerikai szabadkőművesek mondják, hogy náluk a páholyba való felvételnek feltétele az Istenben való hit. Ha ez így van, a szabadkőművességtől bizonyos felekezeti jelleg nem tagadható meg akkor, ha tagjai különben egy felekezethez sem tartoznak. Az Egyesült Államok szabadkőműveseinek száma 2,690.833, — körülbelül tizennégyszer annyi, mint az európai szabadkőművesek összes száma. Az amerikai politikáiban kétségtelenül ez a legbefolyásosabb, legerősebb szervezet, melyet egyik-másik egyház segítségül szokott hívni egyes akcióiban.

     A szabadkőművesség kérdését kivéve, a szellemi és erkölcsi világ egyes kérdéseiben a tolerancia, ha lehet, még kisebb, mint Európában. A theologiai kérdések Amerikában sokkal szélesebb társadalmi rétegeket foglalkoztatnak és izgatnak, mint Európában. A katolikus egyházban Európában a modernizmus kérdése vert legutoljára hullámokat. X. Pius ezt a kérdést elintézte, még mielőtt a szenvedélyek szóhoz juthattak volna, s 1908 óta már nem is hallunk a modernistákról. Amerikában a fundamentalisták most vívják legnehezebb harcaikat a modernistákkal a baptista és a presbyterián egyházakban, míg az episzkopálisok jórészben már túl vannak a vitákon. Nemcsak Jézus istensége és a szeplőtelen fogantatás misztériuma, hanem a Genezis minden lapja belesodródik az egyre szenvedélyesebb vitákba, sőt behatóan tárgyalják azt a kérdést is, hogy Jónást valóban elnyelte-e a cethal vagy sem? Ε vitáknak legnagyobb kárát az episzkopálisok látták. A Broad-wayn a felette előkelő Grace Church papja, Grant dr. nyilvánosan megtagadta Jézus istenségét; szomszédságában St. Mark plébánosa, Guthrie dr. indián, tűzimádó, stb. rítus szerint tartja az „istentiszteletet” az anglikán templomban, s hogy a tömegek érdeklődését felkeltse, tánc-kart is szervezett igen lenge öltözetű nőkből, kik meztelen lábbal táncolnak a szentélyben, nem éppen szende mozdulatokkal. Az egyházi élet ily kilengéseivel szemben az anglikán hierarchia ma teljesen tehetetlen és tehetségtelen. Manning püspök csak azt a fegyelmi eszközt alkalmazta, hogy a St. Mark templomot „egyelőre nem látogatja meg”. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a hívek gyermekeit konfirmációra másik templomba kell vinni.

     A kilengések megszűnése és az egyházi élet elkomolyodása a papképzés javulásától várható. A newyorki Union Theological Seminary a világ legnagyobb papnevelő-intézete, melyben a protestáns felekezetek mindenike számára nevelnek papokat. Az intézet tudományos színvonala egyre emelkedik, s ennek következményei az egyházak kormányzásában is mihamarabb érezhetőkké válnak. A chicagói protestáns szemináriumok is egyre magasabb színvonalra jutnak, a katolikus college-ok és egyetemek pedig szinte oly rohamosan bújnak ki a földből, mint a tavaszi langyos eső után a fű.

     A vallásos élet fejlődésének nem utolsó tényezője a Bibliaterjesztő Társaság és az YMCA (Young Mens Chiristian Association), a Fiatal Emberek Keresztény Szövetsége sem. A Bibliaterjesztő Társaság ma már nemcsak könyv útján terjeszti a Szentírást, hanem helyiségeket is bérel, hol a bibliát esténkint felolvassák és magyarázzák. Az YMCA internátusokat, klubházakat és tanfolyamokat tart fenn; vallási követeléseket tagjaival szemben nem támaszt, kifejezett felekezeti jellege sincsen, de éppen azzal, hogy bárminő egyházi kötelezettség teljesítésének elvárása nélkül nagy szociális előnyöket nyújt, a vallásos élet felé tereli a 18-30 éves ifjúságot. A katolikusok távol állanak az YMCA- tól, melynek protestáns jellege emiatt erősebben kidomborodik. A katolikusoknál a Columbus Lovagok Rendje nagyon hasonlít, klubházaival és tanfolyamaival, az YMCA-hoz. (Ejtsd: „Váj-em-szi-e”.) Az YMCA utánzata YMHA (Váj-em-écs-e), a Young Men's Hebrew Association, a Fiatal Emberek Zsidó Szövetsége, mely ma még csecsemőkorát éli, de máris igen figyelemreméltó tevékenységet fejt ki, — ők létesítik és tartják fenn Amerika keleti partjának városaiban a legtöbb Shelter-t (gyermek-menedékhelyet).

     Szemlét tartva a vallási élet összes jelenségei felett, megállapíthatjuk, hogy az amerikai sajátszerű viszonyoknak a magyarázata nem a politikai viszonyokban rejlik, hanem legelsősorban abban, hogy Európán kívül mindenütt a család, az iskola és a templom a vallási élet irányának és tartalmának meghatározója, Amerikában pedig a családnak is, az iskolának is, a templomnak is az egyénre gyakorolt befolyása szűkebb körre szorítkozik. Az amerikai család csak igen kevéssé ellenőrzi a gyermek erkölcsi világát, az iskola, a vallási neveléssel nem törődik s a templom is mintha kevésbbé alkalmas volna az elmélyedő áhítat fölkeltésére. Az egyház szolgáinak munkássága jórészben átterelődik a szociális térre s ennek következtében a vallás tanításainak szociális vonatkozásai lépnek előtérbe. A templommal csaknem egyenlő fontosságú az egyházi iskolaterem, hol az ifjúságot a vallás elemeire megtanítják s a gyűlésterem, a hitközségi tagok szociális tevékenységének színtere. Szegényebb egyházaknál a templom alatt, félig a pincében, húzódik meg a gyűlésterem, mely egyszersmind a hitoktató iskola hajléka. A hitközség életében nem a legjámborabb ember részesül legnagyobb becsülésben, hanem az, aki az egyház anyagi ügyeinek rendbentartását célozó szociális munkáiban a legbuzgóbb s a legtöbb pénzbeli eredményt éri el. S ha lent a gyűlésteremben, (basement-ben) a pap kénytelen megbecsülni ezen a téren kitűnt hívét, fenn a templomban is bizonyos respektust tanúsítanak vele szemben a hívek még akkor is, ha az üzleti életiben ismeretes csaló s a családi életben nyilvános házasságtörő is az illető. Az „élettel való megalkuvás” természetesen sikereket hozhat az egyházi élet terén, de nem jelent haladást az erkölcsiek terén.

    Csaknem minden templom nyitva van egész nap és kedvesen fogalmazott feliratok hívják be a járókelőket pár percnyi elmélkedésre. Soha nem láttunk két-háromnál több elmélkedőt. A hivatalos istentiszteleteken azonban zsúfolva van minden templom. A kultusz nem egyéni többé. De nem is egyetemes. A katholikusok Szent Patrik székesegyházának bejáróitól a rendőrség tartja távol a főünnepeken, azokat, akiknek nincsen hitközségi tagsági jegyük s közepes vagyonú vagy éppen szegény ember az 5-ik avenuen a presbyterián Marble-church-be nem lép be soha, mert nem is érezné jól magát a patrícius családok között. Osztályokra tagozódva alkot ma hitközségeket az amerikai társadalom, — nem az alapszabályok, hanem a rideg, a kegyetlen élet rendelkezései szerint. Keresztényeknél, zsidóknál, pogányoknál egyaránt.

Imádjuk az Atyát Lélekben és Igazságban.
A kép találat helye: itt

/Dr. Szabó László: Az igazi Amerika, 53 - 69. oldal, szöveg a http://mtdaportal.extra.hu/books/tapay_szabo_laszlo_az_igazi_amerika.pdf 
segítségével/

Az igazi Amerika - 7.

ÜGYVÉDEK ÉS BÍRÁK

      Igazságszolgáltatás szempontjából az úgynevezett civilizált világ két nagy területre oszlik: a római jog, s az angol-szász jog területére. Aki az egyik terület társadalmában nőtt fel az talán sohasem tudja helyesen értelmezni a másik terület igazságszolgáltatását. Az Egyesült Államok természetesen az angol-szász jogterülethez tartoznak, kivéve Louisiana államot, mely 1803-ig francia gyarmat volt, s ahol emiatt még ma is a francia magánjog szerint ítélkeznek a bíróságok.

kép találati helye: itt

      Az amerikai jogrendszer legfőképpen abban különbözik a miénktől, hogy a jog nem annyira a törvényekre, és rendeletekre, mint inkább a bírói gyakorlatra, a jogszokásra van felépítve. Ez nem jelenti azt, mintha Amerika nem szeretne tételes törvényekkel bajlódni, — hiszen az egész világon együttvéve sem alkotnak annyi törvényt, mint az Egyesült Államokban, hol a törvények száma már meghaladja a százezret. Inkább azt kell némi megfigyelés után észrevennünk, hogy miután a törvényhozás megmerevíti a jogot, a gyakorlaton alapuló jogszolgáltatás rugalmasabb, s jobban tud alkalmazkodni az élethez. Az angol-szász rendszernek óriási hátrányai vannak: csekélyebb benne a jogbiztonság és sokkal nagyobb benne a korrupció lehetősége, mint a mi jogrendszerünkben. De a hátrányokkal óriási előnyök állnak szemben s ezek között a legelső az, hogy az angol-szász rendszerben a jog- és igazság fogalma sokkal közelebb jut egymáshoz. A „méltányosság” (equity) nagyon sokszor szóhoz sem engedi jutni a „jogot”, s a jog-kétségek és jogviszályok elintézése az esetek túlnyomó többségében nem a jog, hanem a méltányosság alapján történik. Az a rendszer, hogy a per sorsát a precedensek döntik el, nem, a kényelemszeretet szülötte, hanem annak a nagy elvnek a következménye, hogy ami az egyiknek jogos, az a másiknak méltányos.

     Amerikában kevesebb a per, mint Angliában, — kevesebb mint bárhol a világon. Ez a tény, ha talán nem is az erkölcsökre, de a nép értelmességére mindenesetre kedvező világot vet. A nép javára írhatjuk azt is, hogy a bíróságot tisztelik, s ítéletében a legtöbbször megnyugodnak. A bagatellügyekben ítélkező békebírákat kivéve ma már minden amerikai bíró tanult jogász, — bírói állásra csak ügyvédi képesítés kvalifikál. De az ügyvéd sokban különbözik európai kollégájától, legelső sorban abban, hogy képzettsége nem tudományos, hanem gyakorlati. A bírói állás politikai állás, a nép választja a bírót, aki tökéletesen független és elmozdíthatatlan a következő választásig. Ennek is van jó és rossz oldala; az amerikai bírónak semmi esetre sem kell hipokritának lennie s a hozzáférhetetlen ember szerepét játszania, — tudja mindenki róla, hogy jóban van a párttal, mely éppen uralmon van, s akinek ez nagyon fáj, az buktassa meg a pártot. A bukott párttal a bíró is eltűnik a bírói székből. Ha történnek is bajok, meg van a remedium, s ez megnyugtatja a népet, mely érzi, hogy ő adja a bírónak a hatalmat s tőle szabályosan ismétlődő, 4—8—12 évi periódusokban vissza is veheti, s igen-igen gyakran tényleg vissza is veszi.

     A bíró nem tanultabb, sem kevésbbé tanult, mint az ügyvéd. Ma a fejlettebb államokban az ügyvédek és bírák többsége az egyetemen, illetve jogi iskolában tanul három esztendeig, de óriási azoknak a száma, akik egy gyakorló ügyvéd oldala mellett magánúton tanulják meg a jogot s úgy tesznek ügyvédi vizsgát. Az ügyvédek száma, igen nagy s emiatt a tengerparttól távolabb, a kontinens belsejében, de már New-Jersey-ben is szép számmal vannak ügyvédek, akiknek a praxis csak mellékfoglalkozás: kereskednek, gazdálkodnak, tehenészetet tartanak, s ha jön éppen egy kliens, elvállalják az ügyet. A nagy városokat kivéve, a praxis túlnyomó része apró bűnügyeikre terjed ki - reparálni kell az adásvételi szerződések körüli csalafintaságokat, sikkasztásokat, csekkcsalásokat, kihágási ügyekben meg kell akadályozni a lecsukatást, illetve ki kell szabadítani a lecsukott embert, stb. Mivel az esetek többségében a szabadonbocsájtás a bíró diszkréciójára, van bízva, az ügyvédekre nézve elsőrangú fontosságú, hogy jó viszonyban legyenek a bírósággal. Ez így is van a vidéken. A nagy metropolisokban azonban a bíróság előtt igen alárendelt szerepet játszik a még névtelen ügyvéd, a bíró basáskodik vele s akárhányszor le is csukatja Az ügyészek éppen úgy, mint a bírák, mind az ügyvédi karból kerülnek ki s az ügyészséget többnyire lépcsőnek tekintik a magasabb bírói vagy közigazgatási állásokra. Mivel az ügyész kezében még nagyobb hatalom van, mint a bíróéban, az ügyvéd az ügyésszel szemben is nagyon alárendelt helyzetben van a bíróság előtt. Amint az ügyvéd, a per folyamán vagy a tárgyalás során hibát követ el, vége van; de addig, amíg igaza van, nem lehet őt elhallgattatni s az igazát az ügyésszel és bíróval szemben feltétlenül érvényesítheti. Európában elképzelhetetlen az, ami Amerikában mindennapi dolog: hogy tárgyalás közben az ügyvéd tíz percig is hallgat, mert a táskájában valami iratot keres és nem talál; az, amerikai ügyvédnek a tárgyalás folyamán joga van tetszése szerinti ideig gondolkodni, feladandó kérdéseit; percekig fontolgatni, s addig kérdezni, amíg jól esik, feltéve hogy ismétlésekbe nem bocsájtkozik. Polgári perben az ügyvéd az anyag további, tanulmányozásának szükségessége címen annyiszor kérhet halasztást, ahányszor jól esik; ilyenkor az ellenfél ügyvédjének jelenlétében a bíró türelmesen meghallgatja a feleket s a legmesszebbmenő méltányossággal határoz.

     A „nagy ügyvédek" többé-kevésbbé specialisták; vegyes (polgári és bűnügyi) gyakorlatot nem folytatnak. Miután a kriminális gyakorlatban kevés; a fizető kliens, a bűnügyek rendesen másodrendű ügyvédek kezébe kerülnek. Amerika összes világhírű ügyvédei polgári jogászok. A bírák között sincsenek kiváló kriminálisták s ha egyik-másik büntető bíró nagy hírre tesz szert, nem a jogi tudománya miatt válik híressé. Miután a főbenjáró ügyek úgyis az esküdtszék elé tartoznak, az amerikaiak nem tartják nagyon fontosnak, hogy a bíráik nagyon képzett kriminálisták legyenek. Talán ez a magyarázata annak, hogy még ma is elég gyakoriak az olyan ítéletek, amelyeken nem tudjuk, hogy nevessünk-e vagy csodálkozzunk? De a furcsa ítéletek mögött mindig emberi érzések rejlenek. Amerikában is van rokkant katona, aki kiül az utcasarokra és kiteszi maga elé a sapkáját, néhány szál ceruzával. Koldulni nem szabad, de ceruzát árulni szabad. Persze mindenki odadobja a pennyjét a sapkába anélkül, hogy elvenné a ceruzát. És miután Amerikában is vannak csavargók, tolvajok és rablók, a katona sapkájából kimarkolta a pénzt egy csirkefogó. A járókelők elfogták s átadták, a rendőrnek, aki a bíró elé vitte. A főtárgyalás valami másfél percig tartott. „Hány penny volt a sapkában?” kérdi a bíró. „Tizenegy.” — „Tizenegy évi fegyház!” A gyorsíró már le is írta az ítéletet, indokolás felesleges, következik a másik ügy.. A késelő olasz suhancot, aki megszökött a fegyházból, így ítélte el a bíró: „annyi évre ítéllek, ahány cent van a nadrág zsebemben” . . . Előveszi a pénzt, kiteríti az asztalra és megszámlálja: „Huszonhét év!” Hogy ez jogi abszurdum? Lehet. De a bíró meg van róla győződve, hogy jobb a társadalomra nézve, ha az a suhanc huszonhét évre bemegy a Sing-Singbe.

Sing Sing börtön
Találati hely: itt

 A bírótól azt várja az amerikai nép, (s ehhez igazán csak neki van köze), hogy a lelkiismerete szerint ítéljen. A mi eszünk sokszor nem helyeselné, amit a bíró szíve diktál, de elvégre ő jobban ismeri az ügyet s ő látja a vádlottat. Amerikában senki sem ütődik meg rajta, ha a bíró ellágyul és kegyelmez, ahelyett, hogy ítélne.



Az Egyesült Államokat kivéve, minden más országban lehetetlenség volna az olyan ítélkezés, mint aminőt New-York-ban (1924) láttunk a következő esetben: Wilma Woodward, csinos kóristaleány Betty Grey színésznőtől (254 W 44-ik utca) 1900 dollár értékű ruhát lopott s ezen kívül a szekrény feltörése alkalmával valamennyi készpénzt is talált, amelyet szintén magával vitt. Mivel a betöréses lopás után a megkárosított színésznő erkölcseit rossz színben feltüntető pletykákat terjesztett, Betty Grey elfogatta Wilma Woodwardot. Rosalsky bíró elé került az ügy. A leány borzasztóan sírt a tárgyaláson és bocsánatot kért Betty Greytől, „különösen a róla szóló mesékért.” Semmi meglepő sincsen benne, hogy Betty Grey szíve meglágyult s arra kérte a bírót, hogy ne legyen nagyon szigorú. Rosalsky bíró szívét szintén nagyon meghatotta a könnyező leányka, aki már hat évvel azelőtt megszökött hazulról s végig csavarogta már az egész Amerikát. A bíró erre elővette a Bibliát s a Közmondások könyvéből felolvasta azt a részt, mely arról szól, hogy az Úr mennyire gyűlöli azokat, akiknek hazug nyelve van; nem szabad tehát más nőkről „rossz történeteket” mesélni. A bíró ezek után felmentette a vádlottat, a betöréses lopás ügye még csak szóba sem került a tárgyaláson. Legszebb a dologban, hogy másnap a lapok közölték Rosalsky bíró arcképét s tudósításuknak ezt a címet adták: „A bíró a Bibliát idézi és a csinos kóristalányt felmenti a lopás alól.” Kisebb ügyekben még gyakoribb dolog a bíró szívének ellágyulása; a nők ezt nagyon jól tudják, s ki is használják. Claire Peltz 21 éves, csinos táncosnő túlságos gyorsasággal hajtotta autóját s ezért Gatzmayer bíró 25 dollárra ítélte. A leány elkezdett keservesen zokogni, – mire a bíró ijedten kijelentette, hogy inkább felfüggeszti az ítéletet, csak ne sírjon a leányka. Nem ritka azonban az ellenkező véglet sem, amikor a bíró könyörtelen. Howard Wise tizenhét éves fiú lopni akart Kramer ékszerész boltjában; a lopás kísérletért Mancuso bíró tíz évi fegyházra ítélte. Mikor az újságírók megkérdezték a bírót, hogy miért ítélte el a fiút ily hosszú időre, Mancuso így felelt: „Hogy legyen neki ideje valami becsületes mesterséget megtanulni.”

    Az amerikai bíró elsősorban ember, s csak másodsorban jogász és bíró. Mac Neille philadelphiai bíró 1924 okt. 7-én tárgyalta Charles Bickley 63 éves ember ügyét, aki el akart válni a feleségétől azon a címen, hogy a felesége már négy év óta nem szólt hozzá egy szót sem.

Találati hely: itt

„Ember! — kiáltott rá a bíró — becsüld meg a feleségedet! Egy asszony, aki négy évig kibírja, hogy nem nyitja ki a száját, valóságos kincs!” Az ember odament a feleségéhez, megcsókolta, s az egy pillanat alatt kibékült házaspár karonfogva távozott a tárgyalóteremből.

    Az ítéletektől, ha néha furcsák is, nem lehet megtagadni azt, hogy logikusak. Pl. Bostonban Riley bíró előtt áll egy olasz, Rocca Candellaro, akit a forgalmi rendőr azért állított a bíró elé, mert az autóján nem volt megfelelő fék. A bíró úgy intézte el az ügyet, hogy a következő szavakat intézte a vádlotthoz: „Ön nem tudja, hogy államunk törvénye miként rendelkezik az autó-forgalom biztonsága érdekében. Most hazamenet vegye meg az autó-törvényt, vigye haza, s a biztonságra vonatkozó szakaszokat tanulja meg, de betűről-betűre. Mához egy hétre ismét megjelenik ön előttem, és felmondja a paragrafusokat. Figyelmeztetem, hogy ha csak egy betűt is elhibáz, önnel szemben a legszigorúbb büntetést fogom alkalmazni, amelyet a törvény megenged.”
Felmerül az a kérdés, hogy miután az amerikai bírónak teljes szabadságát az ítélkezésben úgyszólván semmi egyéb nem korlátozza, mint a lelkiismerete, nem történik-e ezen a téren nagyon sok visszaélés? Az a tény, hogy a felebbezés ritkább, mint bárhol másutt, nem sokat jelent, mert a felebbezés nagyon sokszor ki van zárva. De nagy garanciája a bírói pártatlanságnak az igazságszolgáltatás abszolút nyilvánossága s a nyilvánosság ellenőrző szerepe. Az ítéletek bírálatánál nem az a fontos, hogy a bírálat a nyilvánosság előtt hangozzék el; az a bíró, akinek ítéletét a nyilvánosság előtt rosszalóan kritizálják, „a bíróság megvetése” (contempt of court) címén egyszerűen elrendelheti kritikusának a lecsukatását. De amit az amerikai polgár „magában” gondol a bíróról, annak a véleménynek van ereje, mert az a vélemény dönti el a legközelebbi választásnál a bírónak és pártjának sorsát. 1923 őszén Julius M. Mayer, a new-yorki District Court bírája, a bíróság megvetése miatt 60 napi elzárásra ítélte Craig new-yorki főszámvevőt. (A főszámvevő a városi adminisztrációban olyan állást tölt be, mint Magyarországon az állami adminisztrációban az állami számvevőszék elnöke) Craignek az volt a bűne, hogy a bírónak egyik határozatáról a nyilvánosság előtt azt mondotta, hogy az „szörnyű dolog”. Az egyik közúti vasúthoz vagyonkezelőt kellett a bírónak kirendelni, s vagyonkezelőnek azt az ügyvédet nevezte ki a bíró, akivel neki (a bírónak) közös irodája volt, mielőtt Mayert bírónak választották. Miután a bírónak szerepe nem volt rokonszenves és miután Craig igen előkelő, a polgármesterével egyenlőrangú állást tölt be, a hatvannapi elzárást mindenki túlságosan szigorú intézkedésnek tartotta Pensylvania állam kormányzója, Pinchot, erre a New-York American-ban nyílt levelet intézett Mayer bíróhoz, s megismételte Oraig kritikáját. „Nem tudom – írta – hogy az a rendelkezés, melyet Craig megbírált, valóban szörnyű dolog volt-e, mert nem ismerem az eset körülményeit. De azt tudom, hogy az ítélet, melyet Craig ellen hozott, nagyon szörnyű dolog, és most tessék engem is lecsukatni a bíróság megvetése miatt. De ön azt nem fogja megtenni, két okból. Először azért, mert az olyan ember, aki oly brutálisan visszaél a hatalmával, mint ön, ritkán bír elég bátorsággal ahhoz, hogy a meggyőződése vagy álláspontja mellett kitartson, — másodszor pedig azért, mert ön bizonyára tudja, hogy ha ez ország alapvető törvényeinek szellemét még egyszer ily vakmerően megsértené, ezt a cselekedetét a nép nem jó szemmel nézné.” A bíró ettől kezdve hallgatott, Craig a büntetés kitöltésére kitűzött határidő előtt kegyelmet kapott s elképzelhetetlen, hogy I. M. Mayert bírói vagy bármilyen állásra, New-York államban még egyszer jelöljék. Ha semmi más nem is: a közvélemény ellenőrzi a bíráknak minden tettét és minden szavát. Bűnügyekben a tettenért bűnöst természetesen letartóztatják és fogva tartják. Mindenki más ellen elfogatási parancsot kell a bírónak kiállítani, ha valakit le akarnak tartóztatni, s az elfogatási parancsot a terheltnek kézbesíteni kell. Az elfogatási parancsot nemcsak az ügyész, de magánfél is kérheti. Ha magánfél akar ily parancsot kérni, közjegyző előtt, eskü alatt iratot állít ki („affidavit”) melyben vádját előadja Az elfogatás ezután a fél dolga, neki kell a vádlott tartózkodási helyét kinyomozni s a rendőrt, detektívet, esetleg magándetektívet odavinni. Ha meg van az elfogatási parancs (warrant), a magándetektívnek is van letartóztatási joga. Az elfogott egyén természetesen igyekszik minél hamarabb szabadulni, s erre az igazán főbenjáró eseteket kivéve, van is módja, csak óvadékot (bail) kell letennie. Vannak vállalatok és bankok, melyek hivatásszerűen foglalkoznak bűntényi óvadék nyújtásával és ha a félnek lakása van, 4-10% jutalékért vállalják, a „bailt.” Súlyosabb büntető ügyekben már a vád alá helyezést is esküdtszék mondja ki. A bűnügyi főtárgyaláson az esküdtszék összeállítása néha egy hétig is eltart, mert a visszavetési jog nincs korlátozva. Az ügyész és az ügyvéd a legszélesebb felkészültséggel megy bele a pörbe, s mindegyikük elsősorban az esküdteket akarja megnyerni. A ténykérdéseik formulázása rendkívül nagy gonddal történik, s egyhangú határozatot kell hoznia az esküdtszéknek. Ha ez egyáltalán nem lehetséges, még napok után sem, akkor új tárgyalást tartanak, újabb esküdtszék előtt. A marasztaló verdikt után a bíró sohasem ítél azonnal, hanem rendesen 8 napi határidőt tűz ki az ítélet kihirdetésére s ennek megtörténte után megkezdődik az ítélet végrehajtása: ha egyes esetekben lehet is semmiségi okokkal élni, ez már csak „birtokon kívül” lehetséges. Az ítélet mértéke rendesen két határ között van, pl. „5—10 év”, vagy „10—20 év”, — a vádlott viselkedése szerint. Néha mellék-büntetést is szabnak ki, pl. elítélnek valakit „életfogytiglan és húsz évre”; t. i. a főbüntetésre kiterjedhet esetleg egy amnesztia, de a mellék-büntetésre nem. A többszörös bűncselekményre egyenkint mérik ki a büntetést, s így lehet valakit 47 évre, 99 évre, vagy 135 évre elítélni. Így pl. a pennsylvaniai Greensburgban William E. Wigley ügyvédet 264 rendbeli csalás, sikkasztás és okirathamisítás miatt 384 évi fegyházra ítélték, 1924. szept. 16-án.

      A letartóztatási intézetnek (penitentiary) csak egy neme van, amely lényegében a mi fegyházunkhoz hasonlít: minden szabadságvesztés magánzárkával és kényszermunkával jár; ha valamelyikben nagyobb a fegyelem, ez csak attól van, hogy a tisztviselők vagy őrök magánszorgalomból szigorúbbak. Szigorúságáról híres Virginia államban az atlantai szövetségi fegyház, melybe minden államból szállítanak legalább tíz évre elítélt fegyenceket. Világhírű New-York állam egyik letartóztatási intézete, a Sing-Sing (mely tolvajnyelven való megjelölése a fegyház melletti városkának, Ossiningnek). A fegyházak egészen modernek s a rabokkal, hacsak nem renitensek, szépen bánnak, még azt is megengedik nekik, hogy közös konyha-szövetkezetet létesítsenek és maguk főzzenek. Iskola, pap, mozi és színház, orvos, fogorvos a fegyencek rendelkezésére áll. A fegyházban töltött időt „szolgálatnak” nevezik hivatalosan, (az ítélet szerint: „to serve 10—20 years in the penitentiary …”) Az amnesztia igen nagy ritkaság, rendesen csak politikai bűnösöknek jár ki tisztára csak politikai természetű, nem erőszakos bűncselekmények után. A kegyelmezés joga az állam kormányzóját illeti meg. Halálraítéltek csak igen kivételesen kapnak kegyelmet, bár a kormányzó joga e téren korlátlan. A büntetés legalább felének kitöltése után a „kegyelmi tanács” intézkedik a feltételes szabadonbocsájtás ügyében. A feltételesen szabadonbocsájtott elítélt rendkívül szigorú felügyelet alá kerül.

     Amerikai különlegesség: a rabok szabadságolása. Megtörténik, hogy az elítéltet hazaengedik beteg édesanyjának meglátogatására 1922-ben nagy feltűnést keltett, hogy Debs szocialista vezér, aki tíz évre volt elítélve és Atlantában töltötte a büntetését, egy szép napon Washingtonba érkezett. A fegyház igazgatója ugyanis három napi szabadságot adott neki, hogy egy ügyet az igazságügyminiszterrel személyesen megbeszélhessen. A három nap elteltével Debs természetesen újra jelentkezett a fegyházban és folytatta büntetésének kitöltését.

     Kihágási ügyekben a municipal court bírája ítél; ez nagyjában megfelel a mi rendőrbíróságunknak, — a bíró azonban nem rendőrtisztviselő, hanem éppen olyan bíró, mint a többi. Miután az idekerülő ügyek nem valami veszedelmesek, a bíró rendszerint pillanatnyi ötlete szerint ítél. Pl. kihágási ügyben egy Pappadochopoulos nevű görögöt arra ítélt a bíró, hogy „egymásután háromszor mondja ki a nevét”. Van rá eset, hogy a 20—25 éves vádlottat arra ítélik, hogy „a mamájával három hónapon át minden vasárnap menjen a templomba”. A részeges férj, aki nem ad pénzt gyermekeinek eltartására, kaphat olyan ítéletet, hogy a templomban az összes hívek jelenlétében az oltár előtt esküdjék meg, hogy három hónapig nem iszik szeszes italt”, — s ha esküjét megszegi, két évre fegyházba megy. New-Yorkban igen jótékony hatású az „éjjeli bíróság”; a municipal court egy bírája egész éjjel szolgálatban van, és stante pede ítéletet mond az eléje kerülő kihágási ügyekben. Aki este tizenegy órakor a moziban valami illetlen dolgot súg a szomszédnője fülébe, jogerős bírói ítélet alapján még éjfél előtt a magánzárkájába kerülhet. Miután ez benne van a köztudatban, az éjjeli bíróság intézménye rendkívül jó hatással van a nagy városok erkölcseire.

     Elég gyakori a feltételes elítélés is, de soha nem alkalmazzák oly esetben, mikor a vádlott viselkedése vagy tette a közerkölcsiséget sértette. A feltételesen elítéltet kiutalják valamelyik „probation officer”-nek, aki további viselkedését igen alaposan ellenőrzi.

     A polgári perek talán már ki is mennének a divatól Amerikában, ha idegenek nem volnának. A pereskedő feleknek csak igen kis percentje született Amerikában. A pereskedést rendkívül megnehezíti a rendszer, mely nehézkes és költséges. Polgári perekben a kereset, ha annak jogi vita az alapja, nyomtatásban adandó be s a beadványban a legrészletesebben el kell mondani, az ügy keletkezését és egész fejlődését s mellékelni kell a bizonyítékul szolgáló iratokat. Ötszáz dollárnál kevesebb költséggel nem lehet pert indítani, s fellebbezés esetén ez az összeg hatalmasan növekszik. A három fórum: district court, state supreme court és federal supreme court. A kerületi bíróság egyes bíróság. Bizonyos perek egyenesen a supreme courtnál indítandók meg, egyes bíró előtt, s fellebbezés esetén kerülnek ugyanazon bíróság ötös tanácsa elé. A washingtoni supreme court elé már csak az igazán nagy perek kerülnek. Az ítélet alapja, minden polgári bíróság előtt, lehetőleg a „precedens”. (Ezek többnyire nem is „jogperek” hanem „méltányossági perek.”) A felek ügyvédei kötelesek a legalaposabban megmagyarázni az egész ügyet a bíró számára; a szakértők és tanuk egész serege felvonul a bíró elé, — minden szót feljegyez két gyorsíró, s a beadványok és gyorsírói jegyzetek alapján a bíró ellenőrizheti, hogy a szóbeli tárgyaláson jól értette-e meg az üggyel kapcsolatos tény- és jogkérdéseket? Amikor már minden tisztázva van, a felek ügyvédei előterjesztik a precedenseket, melyek azt tüntetik fel, hogy a korábbi azonos esetekben hogyan ítéltek a bíróságok? A bíró munkája lényegében nem más, mint annak megállapítása, hogy a meghallgatott ügy valóban ugyanolyan-e, mint az az ügy, melyet precedens gyanánt előtártak az ügyvédeik? A precedensnek nem csupán az ítélete adandó a bíró kezébe, hanem az ítélet anteaktái is, mert enélkül nem lehetne az azonosságot megállapítani. (Ezért kell a keresetet kinyomatni.) Ezek szerint az a jó ügyvéd, aki jól ismeri a precedenseket, vagy legalább fel tudja azokat kutatni.

      Egy amerikai komoly ügyvéd irodája: egy óriási könyvtár, melyben a könyvek kilenctizedrésze kinyomatott periratokból áll, — vagy száz évre visszamenőleg, az Egyesült Államok minden részéből összegyűjtve. S ez a körülmény magyarázza meg, hogy a legtöbb ügyvédi iroda társas cég tulajdona. Smith Jeremiás, Magyarország pénzügyi ellenőre szintén ügyvéd, neki a bostoni irodájában tizenkilenc társa van. Minden, amit az iroda keres, közös tulajdona a cégtársaknak, de a jövedelem felosztásának kulcsát a társasági szerződés szabja meg. A cégtársak mindenike specialista a jog valamely területén és másfajta jogi kérdésekkel nem foglalkozik. Továbbá minden nagy irodában van egy-két olyan tisztviselő, aki a könyvtár kezeléséhez s a precedensek gyors összekereséséhez nagyszerűen ért.

     Az ügyvédek a bírói állást nem tekintik élethivatásnak, hanem inkább eszköznek arra, hogy hírnévre tegyenek szert. Egyes államok igyekszenek az ügyvédeket a bírói állásokban lekötni; pl. New Yorkban a városi bíróság (City court) tagjait tíz évre választja s évi 14.500 dollár fizetést adnak nekik; a szolgálati idő letelte után a bírák mégis visszamennek a rájuk nézve jövedelmezőbb ügyvédi praxisba. Az ismeretlen nevű ügyvéd azonban ennek a összegnek az ötödrészét sem keresi meg. Annak az ügyvédnek tehát, aki érvényesülni akar anélkül, hogy személyes összeköttetései volnának nagy kereskedő cégekkel, rá kell vetnie magát a politikára, s bírói vagy ügyészi állásra kell vadásznia, hogy ismertté tegye a nevét.

      Minél jobban szabályozva van egy országnak az igazságszolgáltatása, annál könnyebb a bírónak és ügyvédnek a munkája s annál kevesebb tér nyílik a tehetség érvényesítésére. Az amerikai igazságszolgáltatási rendszer ezek szerint a lehető legtágabb teret nyújtja az ügyvéd és a bíró szellemi képességeinek érvényesítésére. Az Egyesült Államok (kongresszusa és negyvennyolc államnak negyvennyolc parlamentje évenkint átlag tizenkétezer új törvényt alkot s a felső bíróságok döntvényeinek száma évenkint tizenkét—tizenháromezer; a döntvények szövegének és rövid indokolásának egyöntetű nyomásban készített kiadása 1923-ban 175.000 oldalra terjedt, -- s ez csupán egy évnek a termése volt. Ha a döntvények terjedelme évenkint 175.000 oldal, s a törvényeké legalább ugyanennyi, akkor valóban bőséges tér van az ügyvéd leleményességének, tudásának és logikai erejének érvényesítésére. Talán ez magyarázza meg, hogy az amerikai jogász világ ragaszkodik az igazságszolgáltatás mai rendszeréhez. „Nem az a baj, hogy sok a törvény, mondotta Hughes államtitkár az American Law Institute 1924. évi közgyűlésén, hanem az, hogy a törvényhozások rossz törvényeket csinálnak. A bíróságok sokszor egészén hiába erőlködnek, hogy felismerjék a törvényhozás intencióját, mert hiszen a törvényhozásnak a törvény megalkotásánál sokszor nem is volt határozott intenciója.” Hughestól, ki azóta visszatért az ügyvédi pályára, hallottuk azt a találó megjegyzést is, hogy Amerikában a per lefolyása sokszor nem is igazságszolgáltatás, hanem jogi sakk-játék (legal chessplay),
A gyenge játékosok sorából mindenesetre könnyen kiemelkedhetnek a matadorok.

Kép találati helye: itt

/Dr. Szabó László: Az igazi Amerika, 70 - 82. oldal, szöveg a http://mtdaportal.extra.hu/books/tapay_szabo_laszlo_az_igazi_amerika.pdf
segítségével/

Az igazi Amerika - 8

ORVOSOK, CHIROPRACTOROK

ÉS FOGÁSZOK

      Európában nincsen jó híre az amerikai orvosnak s az az amerikai, aki Európában született, rendesen bevándorolt orvost hívat, ha megbetegszik. Az amerikai orvos iránti bizalmatlanságon nem lehet csodálkozni, mert húsz-harminc évvel ezelőtt az amerikai orvosképzés, igen kevés kivétellel, még nagyon gyenge lábon állott s nincs még másfél évtizede, hogy megszűnt az a régi rendszer, mely a kórházakat is feljogosította, hogy orvosi diplomákat osztogassanak. Még ma is nagyon sok olyan orvos folytat gyakorlatot, kinek a kiképzése nagyon hiányos volt, sőt még ma is van mód arra, hogy rövid idő alatt, kevés fáradsággal és igen minimális tudással, orvos lehessen az ember Amerikában.

     A komoly egyetemeken az orvosképzés is nagyon komoly ma már, sőt már elérkezett Amerika az ellenkező véglethez: oly sokat követel az orvosnövendéktől, hogy az összes követelmények lelkiismeretes teljesítéséről szó sem lehet. Az orvosdoktor rendesen két évi kórházi gyakorlat után jelentkezik csak a magán gyakorlatra feljogosító államvizsgára Az így felkészült doktor tudás dolgában versenyre kelhet az európaival, de még kell vagy húsz esztendő, hogy a modern készültségű orvosok jussanak többségre.

     Benn, az ország közepében és a nyugaton vannak még „egyetemek”, ahol elég jutányos áron, akár néhány hét alatt is meg lehet szerezni az orvosdoktori oklevelet. 1923-ban leplezték le a Kansas City Medical College-t, hogy 150 dollárért villamos kalauzoknak is adott orvosdoktori oklevelet. Ez az oklevél feljogosította tulajdonosát arra, hogy államvizsgára jelentkezzék, tehát csak olyan államot kellett keresni, amelyben a vizsga letétele nem nehéz még egy villamos kalauznak sem. Van ilyen állam is. A továbbiak megértéséhez tudni kell, hogy Amerika az orvosi szektákkal szemben türelmes. Pl. Amerikában ma is sok a homeopatha, sőt New Yorkban van egy kórház, mely (magyar vezetés alatt!) homeopatha orvosokat képesít s doktori okleveleket osztogat. Egyik ilyen orvosi szekta, az „eklektikus orvostudomány szektája” húsz-harminc évvel ezelőtt nagyon népszerű volt, mert két évi tanfolyamán New Yorkban vagy Chicagóban igen könnyen lehetett doktori oklevelet kapni. Azóta a legtöbb állam törvényhozása már megtagadta az eklektikusok elismerését, Connecticut állam azonban befogadta őket. Mivel a rendes egyetemet végzett orvos nem jó szemmel nézi az eklektikus orvosokat, ezek kivívták, hogy Connecticut állam az eklektikus orvosokból külön bizottságot létesített, amely előtt szintén le lehet tenni az orvosi gyakorlatra képesítő államvizsgát. Kansas Cityből tehát Connecticut fővárosába, Hartfordba mentek a diplomás áldoktorok, hol az eklektikus vizsgálóbizottság egyik tagjától jutányos áron megvásárolták a vizsgakérdéseket s a kérdésekre adandó feleleteket. Az utolsó években ilyen módon száz meg száz áldoktort jogosítottak fel Connecticutban az orvosi gyakorlatra. Ezek mind Connecticutban telepedtek le, mert ha ebben az államban egy éven át orvosi gyakorlatot folytattak, akkor ezzel jogot szereztek arra, hogy a többi államokban külön képesítés nélkül is megkezdhessék az orvosi gyakorlatot. Természetes, hogy a tudatlan álorvosok sok beteget, aki bizalommal fordult hozzájuk, megöltek a tudatlan kezeléssel, sőt akadt közöttük oly vakmerő, aki operálni is mert. A legbotrányosabb eset az volt, amikor egy ilyen áldoktor egy munkásnak a gép által összezúzott ujját le akarta amputálni s eközben egy liter aetherrel narkotizálta a beteget – a másvilágra. Ε botrány leleplezése után több száz „doktor” megszökött Connecticutból. Egy részük valószínűleg New Yorkba ment, ahol a tiszti orvosi hivatal szerint körülbelül 2500 szélhámos adja ki magát orvosdoktornak és gyakorlatot folytat, mert az ellenőrzés a semmivel határos.

     A komoly és képzett, szabályszerűen képesített orvos Amerikában mindenütt nehéz küzdelmet folytat a létért, míg felkelti maga iránt a bizalmat. Az első sikerek után azonban jól megfizetteti a munkáját, mert nem felejti el, hogy mily nagy tőkét kellett tanulmányaiba befektetni. Az orvos, ha érti a mesterségét, feltétlenül megél s ha kitűnően dolgozik, akkor meg is gazdagodhatik. A gazdagsághoz azonban sok tudás nélkül is gyorsan el lehet jutni — több-kevesebb lelkiismeretlenséggel. Elősegítik ezt az amerikai szokások is.

Találati hely: itt

Az amerikai orvos csaknem mindig kész preparátummal, „patent medicine”-nel gyógyít s akik nagyon mohók a pénzszerzésben, azok a betegeiknek maguk adják el a gyógyszert; az orvosi látogatásért 3 vagy 5 dollár helyett csak egy fél dollárt kérnek, de viszont a gyógyszer árát háromszorosan felszámítják. Kis városokban a gyógyszerész úgy boldogul a legjobban, ha szövetkezik egy orvossal, az orvosnak ingyen lakást és fizetést ad, viszont az orvos rendeléseivel fellendíti a gyógyszertár forgalmát. Különösen, eredményessé teszi ezt az eljárást az az amerikai szokás, hogy a betegnek egyszerre két-háromféle gyógyszert rendelnek s a beteg ezeket felváltva szedi be.

     Az amerikai orvos életében nagy szerepe van a városi kórháznak, különösen a kis városokban. Ha az orvosnak tisztességes híre van, megengedik neki, hogy a betegét a kórházba vitesse és ott kezelje; a beteg természetesen megfizeti a kórházi díjat, de saját orvosával kezeltetheti magát, akinek külön fizet. A sebészre nézve nagy előny, ha a kórház műtőtermét használhatja. A kórházak már úgy vannak berendezve, hogy a magánorvosok munkáját elősegíthessék; egy harmincezer lakosú város kórházában négy-öt műtőterem is van.

Találati hely: itt

Akit nem bocsájtanak be a kórházba, mert vagy a képzettségében vagy a tisztességében nem bíznak, az operál a beteg lakásán, — ha kell: a konyhában leemeli az ajtót, ráteszi két székre s az ajtóra fektetve a beteget, megoperálja. És van rá eset, hogy a beteg nem is hal meg. Ilyenkor persze előfordul, hogy a műtőorvos elhívja valamelyik hasonszőrű kollegát segédkezni s műtét közben összekülönbözik vele a honorárium megosztásán. (Pl. 1922 dec. havában, Passaic városában, New Jersey államban, New Yorktól alig 50 percnyire.) Semmi csodálatos nincs tehát abban, hogy a Magyarországon nevelt orvosnak Amerikában nagy a becsülete.

      Az amerikai közönség az egészségügyi dolgokban általában tájékozatlan. Így van ez minden fiatal kultúrájú népnél. A doktort szinte babonás tisztelettel veszi körül a nép, mely minden sikerért nagyon hálás, az eredményesen dolgozó orvost igen megbecsüli, de kritizálni nem meri még azt sem, akinek működése a kritikát egyenesen kihívja. Az amerikai tisztában van vele, hogy ő az orvosi dolgokhoz nem ért s az ő szemében minden doktor tudós és nem mer fellépni még a lelkiismeretlenséggel szemben sem. Kis városbeli személyes tapasztalat szerint, ha a csekély praxisú orvos megunja az otthonülést, kimegy az utcára s megállítja az első ismerőst: „Joe, rossz színben vagy, úgy látszik, baj van a musculus risoriussal!” Joenak már reszket a lába az ijedtségtől. „A baj nem látszik nagynak — folytatja a doktor — jöjj hozzám négy órakor, megvizsgállak és majd meglátom, mit tehetünk.” Ez biztos három dollár. S az eset még nem olyan rossz, mint amikor az orvos a telefonhívás alkalmával, noha csak tíz percnyire lakik, a telefonba bemondatja a beteg gyermek atyjával a szimptomákat és ugyancsak telefonon utasítja a gyógyszerészt, hogy milyen gyógyszereket küldjön fel a betegnek. A közönség, mely az ilyen dolgokon nem ütődik meg, általában néma megadással várja sorsát betegség idején. Miután a nép azt látja hogy az orvos csaknem mindig „patent medicine”-t rendel, mely már készen van a gyógyszerész árúállványán, legalább is ugyanolyan gyakran kérnek orvosi tanácsot, illetve gyógyszert a gyógyszerészektől, mint az orvosoktól. A legtöbb betegség könnyű természetű s a háziszer jellegével bíró gyógyszerkészítmény tényleg segít a beteg állapotán. Nagyon sok beteget kezelnek a Christian Science felekezet ráimádkozói is, főként az angol eredetű, idősebb nők körében. A természetes „csoda-doktorok” nagyrésze pap, de a „spiritual healing”, lelki gyógymód alkalmazásával nemcsak ideg- és lelkibetegeket akarnak gyógyítani, hanem általában mindenkit, aki hozzájuk fordul; s ha nem javul a beteg állapota, mindig egy a mentség: „a beteg hite nem elég erős”. (*a blogíró megjegyzése: ismerős? )

    Az amerikai orvosi gyakorlat Európa részéről beható tanulmányozást igényelne, — de az összes megfigyelések és tanulmányok nem sokat érnek, ha nem ismeri az ember az amerikai orvos lelkét és egész észjárását, műveltségének összes alkotó elemeit, munkálkodásának egész módszerét. 1923 június elején meghalt Murphy, a Tammany Hall vezére, a legismertebb politikusok egyike; életét és halálát két-háromezer sorra terjedő cikkekben ismertették a new-yorki lapok, oly nagy volt az érdeklődés minden iránt, ami Murphyvel bárminő kapcsolatban volt. Murphy este tizenegykor, mikor hazament a klubból, említette barátomnak, hogy nem jól érzi magát. Reggel fél hét órakor felkelt, a fürdőszobában mosakodás közben „rosszul lett”, nyomban orvost hívtak, akinek jelenlétében a „rosszullét” után tíz percen belül meghalt. Az európai orvos azt mondta volna erre, hogy a halál oka vagy szívszélhűdés vagy agyszélhűdés: szívbaja nem igen volt az 58 éves, hatalmas erejű, tömzsi embernek, aki évtizedek óta rettentően nagy munkát végzett anélkül, hogy valaha panaszkodott volna: valószínűbb az arteriosclerosis és agyszélhűdés esete. Az a nagyon híres orvos azonban, aki a halál pillanatában mellette állott, azt a jelentést adta ki, hogy a halál oka: „indigestio”. Miután bizonyos, hogy képzett, jó doktorral állunk szemben, csak azt szabad feltennünk, hogy mi nem igen értjük, mi minden járt az amerikai orvos fejében, mikor leírta azt a pár szót, hogy a halált „indigestio” okozta? Neki bizonyára meg van a maga theóriája az indigestioról, mely elvégre lehet kiinduló vagy közvetett oka a halálnak s amint mi a halálok megjelölésénél nem írjuk le a meghalás egész folyamatát, hanem csak egy momentumot említünk belőle s a többit orvosok előtt ismeretesnek tételezzük fel, úgy az „indigestio” is csak egy momentum, melynek említése az amerikai orvosban az élettani elgondolásnak talán éppen olyan hosszú folyamatát indítja meg, mint ahogyan nálunk szinte gépiesen egész gondolatsort kelt életre ez az egy szó: „agyszélhűdés”. Nem elég az amerikai doktornak szavait és írásait egyszerűen lefordítani, hanem meg kell tudnunk azt is, hogy voltaképen mit ért ő azalatt, amit mond? Csak hosszú, hosszú tanulmányozás után jövünk rá, hogy ő nagyon gyakran mást gondol és másként gondolja, mint mi s az ő rendszere nagyon sokszor van olyan jó, mint a miénk, ha meg is botránkozunk rajta első tekintetre, amikor még nem jól értjük.

     Könnyű kimondani azt az ítéletet is, hogy az orvosi ethika gyenge lábon áll Amerikában; ez azonban igazságtalan ítélet. Az orvosi erkölcs mindig relatív: csak függeléke a társadalmi erkölcsnek s ha az amerikai orvosi ethika teljesen megfelel az amerikai erkölcsi felfogásnak, akkor erkölcsi szempontból nincs mit kritizálnunk az amerikai orvoson. A különbség a jóhírnevű amerikai orvos és az európai orvos között erkölcsi felfogás dolgában különben is csak árnyalatbeli.

     A munka, melyet az amerikai orvos végez, részünkről mély részvétet érdemel. Napi 8-10 rendelő-óra, vasárnap is, éveken át szabadság nélkül s a rendelő-órák után beteglátogatás óriási nagy távolságokban — gyilkos dolog. Az amerikai nagy városokban az „öreg doktor” ma már ritka, mint a fehér holló: a praxis megöli azt, aki nem elég szerencsés vagy nem elég okos idejekorán szabadulni belőle. A „letörés” annál biztosabban bekövetkezik, mert a sokat dolgozó, nagysikerű amerikai (a doktor is) általában esztelenül él s mohó gyorsasággal kárpótolni akarja magát az összes élvezetekben az alatt a pár óra, alatt, amit hetenkint a munkától „ellop” — éjszakázik, iszik, táncol vagy kártyázik s leírhatatlanul roncsolja az idegeit.

     Az amerikai orvosnak önmagán kívül még egy félelmetes ellensége van: a „chiropractor”. Ma még Amerikában sem szentelnek a chiropractornak annyi figyelmet, mint amennyit megérdemel, — Európában pedig még egyáltalán nem ismerik ezt a fogalmat. A chiropractor tudományos kiképzésben részesült egyén, akinek meggyőződése szerint minden belső betegség a hátgerincből ered: valamelyik csigolya egy helytelen mozdulatot tett. A gyógyítás tehát a helytelen mozdulat ellensúlyozásával, „a hátgerinc adjusztálásával” történik.

Találati hely: itt

A chiropractorságot mintegy húsz-huszonöt évvel ezelőtt egy Palmer nevű orvosdoktor találta fel; tőle tanultak az első chiropractorok. Ma már számos chiropractor iskola van Amerikában, négy évi tanfolyammal, melyen igen behatóan tanítják az anatómiát, élettant, belgyógyászatot stbit. Az első időben igen sok szélhámos vetette rá magát a chiropractorságra és az iskola-alapításra: gyors tanfolyamokon meg lehetett szerezni a „Doctor of Chiropractics” címet. Legújabban azonban a tanfolyam négy éves, csak high schoolt végzett fiúkat és leányokat vesznek fel, a tanárok tényleg ismerik a tárgyat, amelyet előadnak s a hallgatóknak nagyon sokat kell tanulniok. Bár ez az orvosi szekta még nagyon fiatal, az Egyesült Államokban ma már több, mint ötvenezer chiropractor működik s az államoknak már több, mint a fele törvény útján megengedte nekik az orvosi gyakorlatot. New York államban, melynek orvosi rendszabályai legszigorúbbak, zavartalanul működnek a chiropractorok, mert az ő működésüket, miután sohasem rendelnek gyógyszert és sohasem végeznek műtétet, hivatalosan nem tekintik orvosi gyakorlatnak. A chiropractor csak egy dereshez hasonló padot használ különféle csavarokkal és fakalapácsokkal s a beteget kifeszíti, nyújtja, gyúrja és kenegeti. Lehetnek esetek, amikor az „adjusztálás” hatása kedvező; a legtöbb esetben azonban a beteg az adjusztálás alatt és utána nem jelentéktelen fájdalmakat érez s mikor e fájdalmak elmúlnak, meg van róla győződve, hogy meggyógyult. A népnek általában igen széles rétegei bizalmatlanok a gyógyszerekkel szemben; a chiropractor tehát, aki leszólja az orvosdoktort és az orvosságot, bizalmat kelt s népszerűségre tehet szert. A chiropractorok iskolái, lapjai és egyesületei nagyon tehetséges propagandát folytatnak az orvosok ellen s oly gyorsan terjeszkednek, hogy belátható időn belül többségben lesznek az orvosdoktorokkal szemben.

     A chiropractorral, ki neve elé „Dr.” vagy neve után D. C. (Doctor of Chiropractics) jelzést ír, megkülönböztelésül az M. D. (Medicinae Doctor) orvostól, nem tévesztendő össze a chiropodist, aki neve elé szintén Dr. címet ír ki a cégtáblára, de nem hátgerincigazítással foglalkozik, hanem kizárólag tyúkszemvágással. A chiropodist rendesen valamely borbéllyal vagy cipésszel társul s az üzlet egyik fülkéjében nyitja meg rendelőjét. Miután Amerika szabad ország (free country), mindenkinek joga van magát doktornak hívatni – a magánéletben; ellenben közokiratban az igazi orvosdoktor sem használhatja a doktori címét, mert a demokratikus cím-tilalom a hivatalos iratokban (útlevél, házasságlevél stb.) a tudományos címekre is kiterjed.

      Az ,,optometrist” (látásmérő), szemüvegrendelő a legjobb egyetemeken két évi kiképzésben részesül: megtanulja, még pedig nagyon jól, a fizika optikai fejezetét, a lencsék egész fizikáját s a szem anatómiáját és fiziológiáját.

Az optometrist nemcsak jó szemüveget tud rendelni, hanem a szem megbetegedéseit vagy orvosi kezelést igénylő elváltozásait is észreveszi és szükség esetén figyelmezteti a páciensét, hogy menjen szemorvoshoz. A látásmérés szerény, de tisztes megélhetést nyújtó pálya intelligens emberek számára.

     A D. D. S. (Doctor of Dental Surgery), a modern fogorvos ugyanoly alapos kiképzésben részesül, mint az univerzális doktor: az egyetemes orvosi tudományokból mellőzi a belgyógyászatot, szemészetet, szülészetet s a sebészetből csak a szájsebészetet tanulja, de a fogászat területén mindent behatóbban és szakszerűbben tanul, mint az egyetemes orvos. Tudományos és társadalmi rangjuk egyenlő. A D. D. S. gyakorlata, ha egy kis reklámmal és kitűnő felszereléssel jól van bevezetve, dúsan jövedelmez, mert a nép Amerikában már tudja, hogy a fogakat ápolni és gondozni kell.

/Dr. Szabó László: Az igazi Amerika, 83 - 91. oldal, szöveg ahttp://mtdaportal.extra.hu/books/tapay_szabo_laszlo_az_igazi_amerika.pdf
segítségével/