A hajó

Amikor 19 éves voltam és gondoltam, hogy beiratkozok egy teológiai főiskolára, akkor találkoztam az adventista főiskolával (Sola Scriptura), mint opcionális lehetőséggel a továbbtanulásomhoz.

Emlékszem a felvételihez vettem egy könyvet, abból kellett készülnöm. Szóbelizni is voltam, találkoztam ott a vezetőkkel. Előttük tettem vizsgát. Nos, mivel akkoriban elég csekély volt a bibliai tudásom, és hatalmas lemaradásban voltam bárkihez is, aki bármilyen keresztény hitéletet élt, a könyvből felkészülnöm kevés volt. Még csak egy éve voltam hívő. Igaz, nekem élő hitem volt.

Amikor megkaptam az írásbeli értesítést, hogy hogyan döntöttek a felvételemet illetően, a postaládából vettem ki a levelet. Emlékszem, hogy soha életemben nem láttam írva olyan kedvesen a nevemet. Sugárzott a szeretet belőle. Még mindig emlékszem a kis borítékra, a halvány iskolai pecsétre, és a kézzel tintával írt nevemre. Mintha nevem szelíden szólt volna hozzám. Sokáig néztem. Még sosem éreztem ezt a nevet, ennyire szépnek. Lassan nyitottam ki. Akkoriban még egyáltalán nem ismertem az adventistákat, se a teológiájukat, azért jelentkeztem a főiskolájukra, mert felekezetközinek hirdették magukat. A levélben az indoklás is megnyugtató volt: hely hiány miatt nem vettek fel. Semmi harag nem volt bennem, úgy gondoltam, ennek így kellett lennie. Inkább az foglalkoztatott, oké, de akkor merre és hogyan tovább?

Ma már többet tudok róluk, bár 20 év alatt - szégyenteljes dolog - vallási tevékenységem során, velük foglalkoztam a legkevesebbet.
Azért tartom méltánytalannak, magammal szemben is, mert úgy tűnik értelmes és kedves emberek helyett, sokkal többet foglalkozom, érdemtelen emberekkel, és azok véleményével.
Ezen mindenképpen változtatnom kell.

Aztán valamikor 2008 környékén találtam egy blogot: http://denesotto.blogspot.hu/

Ez volt az első blog, ami úgy ahogy közel állt a szívemhez. Megnyugtató volt nekem, hogy léteznek ilyen emberek is.

Aztán a google+-on találtam egy másik "Kerak Miskolc" A Keresztény Advent Közösség miskolci gyülekezetének megosztásait. Innen is szoktam olvasni írásokat.

Fontosnak tartom, hogy emberek foglalkozzanak a vallással. Vallástörténettel. A közösségek a saját hibájukból tanuljanak, és fejlődjenek szeretetben. Örülök, ha találok ilyen honlapokat. Tágítják a már bennem lévő ismeretet, nemcsak magukról, de saját magamról is, összevetési alapot biztosít.
Szóval határozottan azt érzem, hogy jót tesz a lelkemnek, ha bepillanthatok Krisztust kereső emberek lelkébe, írásaik alapján. Segítségemre vannak. Főleg, ha ezt szelíden teszik, a maguk számára, és én, mint külső szemlélő itt hátul állva, csendesen figyelve tehetem ezt meg.

Az adventista közösségnél tehát látok: egy kedves, finom, nyugodt fejlődést, ami önmagában hordozza az értéket.

Nos, tegnap olvastam az egyik legújabban feltett írásukból.
Az egész írásból a feléig se jutottam, amikor egy vizionál meg is álltam.

Mert 12 éve nekem is volt egy álmom. Amit eddig nem tudtam megmagyarázni.
Egy nagy hajóról álmodtam.

Ellen White pedig itt nagyon hasonlót írt, amint ahogy én láttam, és megnyugodott a lelkem, az ő értelmezésében.

Az én álmom röviden arról szólt, hogy édesapámmal elindultunk a föld alá, ahol hatalmas csarnokok, járatok voltak. Találkoztunk itt mindenféle emberrel, rokonnal, baráttal, de mindig mentünk egyenest előre. Aztán egyszer kiértünk egy hatalmas óceánjáró hajóra. Esett az eső. Sárga mellényben már kerestek minket. Örültek nekünk nagyon, mint egy utolsókat találtak meg. Úgy tűnt aggódtak értünk, hogy elveszünk, mi erről meg mit sem tudtunk. Akkor eltávolodott a kép, és megláttam, hogy ez egy hatalmas hajó, egyre feljebb és feljebb ment a látószög, mire láttam, hogy több ilyen hatalmas hajó is megy az óceánon, egymás mellett, előre. Küldetéssel, vagy mintha maga mögött hagyna valami katasztrófát. Olybá tűnt, mintha csak ez, és csak ez, a hajó lenne a menekülés módja.

Az álmom azért volt fura, mert az udvarunk közepéről indultunk a föld alá, és egy  hajón jöttünk ki?

Nos, bemásolom ide Ellen White írását, amelyet magamnak most meg is őrzök:

„A tizenegyedik órában az Úr sok hűséges munkást hív a szolgálatba. Önfeláldozó férfiakat és nőket, akik azok helyére lépnek, akik áldozatul estek a hitehagyásnak, és akiket a halál elragadott. Fiatal férfiaknak, nőknek és idősebbeknek is az Úr ad erőt. Nekik megtért kezük, megtért lábuk, megtért nyelvük lesz, ajkukat a mennyei oltárról való élő parázs fogja érinteni. Állhatatosan menetelnek előre a Mester szolgálatában. Szilárdan előre- és előreviszik a munkát a befejezéshez.” (Ellen G. White, Youth Instructor, 1902. február 13.)

„A tizenegyedik órában ezrek látják és ismerik el az igazságot. »Íme, napok jönnek, ezt mondja az Úr; és ott éri a szántó az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt.« (Ámós 9,13) A megtérők száma egyre növekszik majd, olyan ütemben, hogy az egyház megdöbben, és Isten neve dicsőíttetik.”
(Ellen G. White, 43. levél, 1890)

A műnek erre a diadalmas befejezésére vonatkozik Ellen G. White híres és sokak által félreértett kijelentése: „Legyen hitünk abban, hogy Isten a nemes hajót, amely Isten népét hordozza, biztonságosan a kikötőbe viszi.” Ez a mondat a The Review and Herald 1892. szeptember 20-ai számában közölt cikkből való. Ebben az írásában Ellen G. White egy hajóútjának az élményét idézi fel, amikor a súlyos viharban csak a tapasztalt kormányos tudta biztonsággal a kikötőbe vezetni a hajót. Mindenki félt, aggódott, beleértve a kapitányt is, de a kormányos nyugodtan, higgadtan végezte feladatát, és a hajó a kikötőbe ért. Ellen White ezt a történetet alkalmazza hasonlatként Isten műve végső győzelmére. Bizonyságtételének a mondanivalója: a győzelem egyedüli biztosítéka abban rejlik, hogy a legkritikusabb időszakban, a válság tetőpontján Isten maga veszi kézbe a kormánykereket.
Nem a hajó adja a biztonságot, hanem a kormányos. Tehát éppen nem a szervezetben való bizakodásra buzdít ez a kijelentés. Figyeljük meg azt is, hogy arról a nemes hajóról van szó, amely Isten népét hordozza, tehát a hívő egyházról, annak végső győzelméről. Ellen G. White sohasem tévesztette el az egyház biblikus fogalmát, ő mindig a hívő maradékról beszélt, amikor az egyház végső diadaláról szólt. Nagyon félreértik tehát ezt a bizonyságtételt azok, akik a szervezettel azonosítják a hajót, és a szervezet megmentő, biztonságot adó voltát olvassák ki belőle.

Találati hely: itt
Ajánlom az egész mű olvasását