Mustármag

Kedves Testvérem!


Két dologra gondolok. Mindkettő kórházban történt.

Az egyik. Egy éjszaka (az első rohamaim után, amikor még nagyon friss volt, hogy beteg vagyok, amikor elveszettnek éreztem magam, és felettébb tiszta voltam, de Istent még nem ismertem) bejött a kórtermembe egy nő, feltehetőleg a doktornőm, nem tudom, sose tudom meg, aludtam, csendesen az ágyam mellé lépett, és megsimogatta az arcom, lágyan, finoman, tele szeretettel, éreztem a keze illatát. Felébredtem, de olyan volt, mint egy álom, nem mozdultam csak magamba szívtam sóhajtva az illatát.

Miért ébredtem fel? Ki tudja. A pillanat megmaradt. A megnevezhetetlen pillanat, a megfoghatatlan érzésekkel. Mégis elfelejtettem, csak tíz év múlva, nem túlzok, tíz év múlva jutott eszembe, mint mennydörgés, és villámcsapás, oly hirtelen: Hiszen valaki megsimogatott. Visszaemlékeztem, hogy másnap kerestem a szemekben ki volt, de nem mertem megkérdezni senkit, és nem is jelzett senki. Találgattam, talán az a kedves nővér, vagy tényleg a doktornő, aki ügyeletes volt. Majd az egész válaszok nélkül a tudattalanomba süllyedt. Most visszagondolva, azt hiszem tudta, hogy ébren vagyok, mégis megsimogatott. Azt hiszem soha senki nem simogatta meg az arcomat úgy, mint ő. Talán angyal volt, egyenesen a szeretet országából, hogy egy érintéssel vigasztaljon.

Miért jutott ez eszembe, mert tegnap álmodtam. Egy kórházi ágyhoz léptem, és valaki arcát ugyanígy megsimogattam. Ugyanezzel a szeretettel, lágysággal, illattal. Mélyen tiszta, angyali. Sose gondolkoztam azon, hogy tudnék-e én is olyan lágy és finom lenni, mint az a nő, ott a kórházi ágyam mellett, de ma már tudom, inkább érintsek ilyen lágyan, mint hogy teológiai észérveket hangoztassak.

Tudnék-e én így szeretni? Feltétel nélkül?

Egyre inkább úgy érzem, csak így lehet, szabad, kell szeretnem. Feltétel nélkül, lágyan érintve.

A szavak semmit se mondanak el. Nincsen olyan írás, ami hűen visszaadná az érzések mélységét, szélességét, tisztaságát. Nézz a szemekbe, és feltárul előtted a világmindenség.

Igaz, amit Jézus mondott: Kicsi kovász is megkeleszti a tésztát. Történt 16 éves koromban, hogy egy nő, egy éjszaka megsimogatta az arcomat, és 14 évre rá, rádöbbentem, ha nem abban az érintésben, szeretetben élem az életem, semmi vagyok. Nézd, milyen kicsiny tett volt ez, egy másodperc töredéke. Egy mustármag, amely azon az éjszakán a szívembe lett ültetve, és több mint tíz év alatt nőtt, oly naggyá, hogy többé ki nem téphetem.

Vigasztaljon hát, kicsiny magokat hintünk. Nem tudod, mikor fogan meg, mikor nő ki, mikor változtatja meg az életeket. Vagy, tudd, kicsiny kovász, mily naggyá tehet embereket.

Dicsőség legyen Istennek!

A másik eset, szintén kórházban, szülés előtt. Volt egy nővérke, akinek szimpatikus voltam. Ezt én jó érzékkel ki is használtam, kérdezgettem a szülésről, és egyéb orvosi dolgokról, és ő készségesen felvilágosított, sőt utána járt a dolgoknak. Nagyon készséges volt, segítőkész, kedves. Szükségem is volt rá, mert sajnos a többi nővér nem sokat foglalkozott velem. Aztán a szülés után, két nappal, amikor már a műtéti sokkból épülgettem, gondoltam erőt veszek magamon, hogy lezuhanyozzak. Éppen ez a nővér volt szolgálatban.

Mikor hozzám jött megkérdezte, megmosdattak-e. Feleltem, hogy nem. Csupa vér voltam, és tényleg szükségét éreztem, hogy valahogyan megtisztuljak. Erre ő azt mondta, hogy akkor most meg fog mosni, és mire észbe kaptam volna már a sebemet és a lágyékomat mosta. Igen kellemetlenül éreztem magam. Ha más mosdat meg, nem törődök vele, de pont ő, aki megkedvelt és megszeretett? Féltem, hogy ezek után nagyot esek majd a szemében. De ő olyan természetességgel, kedvességgel tette a dolgát, hogy inkább ettől jöttem zavarba. Megmosott, és én kimondhatatlanul hálás voltam. Tudtam, hogy kettőnk között más a viszony, hogy hálapénzt adjak, mégsem láttam jobbat, minthogy a kevéske pénzünkből adjak neki, amit persze nem akart elfogadni, csak nagy nehezen. Búcsúzáskor nehezen eresztett, és a lelkemre kötötte, hogy látogassam meg, még a szolgálati idejét is elmondta. De én nem látogattam meg, szégyelltem magam, mert ha nem mos meg, akkor vagány maradhattam volna, tele önbizalommal, felfuvalkodottsággal, de így „megalázottan”? Pedig nem alázott meg, hanem segített, micsoda szeretet áll az ilyen segítés mögött.

Jézus felajánlotta önmagát, kiszolgáltatta magát, és engedte, hogy a vérét, mint egy bárányét kifolyassák. Megalázzák. És micsoda szeretet volt az asszonyokban, akik a sírhoz siettek, hogy e piszkos, véres testet megmossák, de már nem találták ott, csak a megdicsőült feltámadott Jézust. Isten volt, aki tisztára mosta Őt.

Van a lelkünknek is vére, mindannyian szennyesek vagyunk, piszkosak, véresek.

Mert büszkék, felfuvalkodottak, beképzeltek vagyunk. Szükséges, hogy a kereszthez menjünk, Jézus véres, piszkos testéhez, hogy abban a tiszta, szent vérben megmosakodjunk, lelkünk üdvösségére. Legyen merszed, hogy csupasz véres önmagad felmutasd Istennek a kereszt előtt, és Ő mindennek ellenére jönni fog, hogy tisztára mosson, és fehér ruhát adjon.
Mert nagyon szeret téged.

2006. augusztus 4.

Szeretettel:

Bogi