Titokban

Kedves Testvérem!

Ez az egész bejegyzés úgy született meg, hogy utánanéztem a Jehova Tanúinak az interneten.

Örömmel láttam, hogy az Ige elvégzi minden emberben a maga munkáját. Ez is a reménységem.
Volt Jehova Tanúi írásait olvasgattam ma. A linkembe be is tettem azt az elindulási blogot, ahonnan elkezdtem az olvasást. Ezen a vonalon haladva egyik keresztény blogról a másikra tévedtem. Hirtelen rég várt bőségben találtam magam. A kommentekben rátaláltam régi - 10 évvel ezelőtti - chatelőkre, beszélgetőpartnereimre. Cserfa, Endi, Sytka, Alex, Tupilán /aki szerintem a mostani Tulipán/, talán volt zsotza, és néha mintha Iván is jött volna. Meg még sokan mások, akikre most nem emlékszem. Ama korszakból én vagyok: Buttercup. Talán így emlékeznek rám.

Micsoda csodás vitatkozós-teológiai viták voltak azok! A Dpg korszakában! Amikor egy beérkező levelemmel a drot-posta-galamb, akár tíz percet is képes volt repülni, és én alig vártam már, hogy végre megérkezzen.
Szerettem ezeket a beszélgetéseket, amelyek tüzességük ellenére békében és szeretetben folytak le. Ismeretlenek, akik közeli ismerősök lettek. Jó újra "látni" őket. Vagy csak én tűntem fel újra?

Szóval így történt, hogy olvasgattam és már nem tudom hanyadszorra botlottam bele a gyógyulás témakörébe.

Igazán nem akartam erről írni. Mert, szeretem titokban tartani. Vagy: szeretném titokban tartani lelkem minden rezdülését. Igazából azt hiszem velem csak történnek a dolgok. Éppen úgy, ahogyan Isten akarja. Nem tudok,   hitről és csodákról beszélni, csak megtapasztalásokról. Még teológiai pro- kontra Biblia ásatásokat sem végzek a gyógyulások témakörében. Egyszerűen jelen van az életemben Isten, ha akarom, ha nem. Annyit tudok, ha kérek, akkor kapok. Félelmetesen bejött. Minden rezgés, érzelmi túlfűtöttség, izgatottság, hevesség, ujjongás nélkül. Lehet ez hiányzik nekem, valami nagy-nagy durranás (? ). Ehelyett minden nagy csoda az életemben, a legkisebb zaj okozása nélkül történik. Elmarad a taps, a világraszóló dobpergés. Pedig máshol, mással, egyetlen egy ilyen csoda hatalmas szenzáció lenne. Nálam, a levegő se mozdul. Mókás az Isten. Kicsiben dolgozik. Legalábbis én így látom.

Szóval igazán nem akartam világgá kiáltani az újabb csodám. Mert hát ugye, úgyse lesz dobpergés.
Most sóhajtottam. Isten tudja, ismeri lelkem, dehogy vágyom én ilyenekre. Ha lehetne még jobban elbújnék a világ elől.

Szóval tíz évvel ezelőtt egy kéz-zsibbadásos komoly rosszullétem után, mps szívbillentyű betegséget diagnosztizáltak nálam. Kétszer voltam szívultrahang vizsgálaton, amikor közölte velem a főorvos, hogy ezentúl félévente kell szívultrahangra mennem, mert habár nem nagyon nagy a baj, de felügyelni és gyógyszerelni kell, és készüljek a műtétre is.

Én akkor még vehemens és dacos voltam, azt gondoltam magamban, dehogy jövök én félévente, és a gyógyszert se fogom bevenni. Így volt ez, mind e mai napig. Betegségemre minden orvosi beavatkozásnál felhívtam a figyelmet, így mindig a megfelelő antibiotikumos beavatkozásokkal védték a szívemet a további állapotromlástól.

Most mivel műtétre készülök - visszeres lábaimat szeretném megműtetni - erre való tekintettel, muszáj volt elmennem egy szív ultrahangra is. Pontosítok, kardiológiai szakvizsgálatra.
Doktornő a vizsgálat után - szemrehányóan, határozottan és hidegen, és mit tudom én milyen érzelmekkel vegyítve - közölte velem a lesújtó véleményét: ő bizony semmi kórosat nem fog írni a leletbe. Valami olyasmi fenn hanggal  hogy mi a sz... tartottam fel a milliónyi valóban beteg embert, de ha a műtéthez kell a véleménye (valamivel hirtelen meg kellett magyarázni), akkor műthető vagyok. Pont, vége, menjen már.

Hm... tíz éves szívbetegségem így tűnt el nyomtalanul. - Ugye, hogy hiányzik a dobpergés? Vagy legalább a rácsodálkozás? Vagy a doktori gratuláció: Gratulálok, ön meggyógyult! Vagy legalább egy kis sóhaj, vagy egy kis elmélkedés: oh talán létezik Isten? - nem, ezek mind elmaradtak, mint általában az én eseteimben mindig.

Előzmények:
Imádkoztam érte? Igen, talán többször is. Egyszer bizonyosan, veled, amikor nem is olyan régen, telefonon felhívtalak, hogy valószínű most kapok szívinfarktust, olyan hihetetlen gyorsasággal ver a szívem nyugalmi állapotban.
Imádkoztunk. Imádkoztam. Kezemet a szívemre tettem. Több, mint húszpercig tartott rosszullétem, ahogy imádkoztunk, engem az arcomtól indulva a mellkasomon a szívem felett, valami csodálatos illat árasztotta el, valami olajhoz hasonló anyagszerűen. Mintha valami olajtartó szelencét törtek volna el a homlokom felett, amely lefelé csorgott a szívemre, még mondtam is neked a telefonba, mi ez Testvérem? Talán felkenetésem? - kérdeztem tőled. Miközben alig kaptam levegőt, és pihegtem, mint egy beteg galamb. Azon gondolkoztam, talán mégis jobb lenne, ha orvost hívnánk, és te is aggódni kezdtél értem.

Aztán még olvastál nekem jó sok zsoltárt. A 45-öst többször kértem, hogy olvasd fel, mert azontúl, hogy megnyugtatott, hirtelen élő lett számomra. És közben az az illat is áradt testemből.

Szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot, ezért kent föl téged társaid közül Isten, a te Istened öröm olajával. Mirha, aloé, kasszia illata árad minden öltözetedből, elefántcsont palotákból hárfák vidámítanak. 

Igazán nem értettem a dolgokat. Nem volt halálfélelmem. Az speciel nem, de igen erőtlen voltam. Több, mint egyórásra nyúlt akkor a telefonbeszélgetésünk, és amikor letettük én még mindig nem voltam jól.
Szeretem ezt az illatot. Már többször éreztem magamon, de ilyen töményen csak akkor.

Isten úgy jön felém, halkan, hogy észre se veszem. Meggyógyít, megáld, minden csinnadratta nélkül.
Csak eszköz vagyok. És jól teszem, ha alázatos vagyok. Amilyen kegyelmekben tart az Úr engem, Szent Lelke lakik bennem. Életem minden perce az Övé. Nem bizakodhatom el, és nem magasztalhatom magam társaim fölé. Még akkor sem, ha kérek és kapok.

Igen, nálam a kérek és kapok elv működik. A helyzet az, hogy ez eddig bármit kértem megkaptam, ezért volt, hogy az utóbbi időben nem nagyon kértem semmit, mert igen összetöri az emberi lelket Isten csodálatos közelsége. Szeretetének megtapasztalása. Igazából azt se tudjuk mit kérünk, ha meg megkapjuk, egészen rosszul bánunk az eredménnyel, vagy felfuvalkodunk, önjelölt prófétákat csinálunk magunkból, vagy mélyen hallgatunk.

A hit nem tudomány. Ki bizonyítja be, hogyan gyógyultam meg? És kell-e? Ha még azt mondaná is valaki, van ilyen természetes módon is, azt mondanám, igen lehet, de nálam ez már a sok-sokadik eset, egészen véletlenül ahhoz már túl sok, hogy egyszerűen túlmenjek. A legutóbbi pedig már annyira nyilvánvaló volt mások előtt is, hogy csak hümmögni tudtam, amikor rákérdeztek: már nem hordod a szemüveged? Kontaktlencsére váltottál?
Hát nem. Nem kontaktlencse. Aztán jött a hadoválásom, hm... hát az úgy történt, hogy imádkoztam érte.
Egyébként ez számomra is akkora csoda volt, hogy nem győztem kapni ismerőseimtől a megrovást hitetlenségemért. Bogi?! - kérdezték - Mikor fogod már elfogadni, hogy az Úr meggyógyított? 
Ez, már több, mint egy éve történt.

Most már elfogadom. Kedves Testvérem. Hát mit tehetek? Sarokba vagyok szorítva. Más örülne és ujjongana, én menekülök a Szeretet elől. Te vagy a legékesebb példája, te tudod a legjobban, és te szenvedsz ettől a leginkább. Ezerszer bocsánatot kérnék mindenkitől. Olybá tűnik ez nekem, mintha roskadásik rakták volna szekerem arannyal én meg futnék a szekér elől, az meg mágnesként üldöz engem. Más, örülne. Én meg hallgatnék a Jótevőmről? Mert Ő Isten, a Rejtőzködő, a titokban Szerető? Talán így akarom másnak is adni, titokban, halkan, hogy senki más meg ne hallja? Ajándékot birtokolni, de mintha mégse kaptam volna?

 ... Nem tudom, de mintha Jézus is azt mondta volna, azoknak, akiket meggyógyított: Csi! Senkinek ne beszéljetek róla! 

Emígyen vagyok a gyógyulásokkal. Csak egy bizonyság másoknak. Teológia és igék nélkül. Zavartan, bocsánatkérősen, és megsemmisítően egyszerűen:

Hát az úgy történt, hogy ... imádkoztam. 

És egyébiránt: Áldjátok az Urat, mert jó, örökké tart szeretete!

bogi