A Pusztában - bevezető

A Pusztában nincsen protestáns és nincsen katolikus.
Milyen nehéz erről írni. Először le kellene írnom, hogy 1994-ben, amikor megtértem, egyedül a szobámban, Jézus lábainál térdeltem. Az Úr protestáns közösségbe vezetett. De szuverén joga lett volna, ha katolikus közösségbe vezet. Hogy ennek vagy annak engedelmeskedjek nekem mindegy lett volna. Az emberek úgy se hiszik el, hogy egy álomban előre megmutatta nekem, hogy hova fog vezetni. Nekem természetes volt, ahogy vezetett, biztam Benne, és nem foglalkoztam vallási, teológiai kérdésekkel. Megismertem az Istent, ott a szombámban, egyedül Őt ismertem meg, és nem közösséget, nem liturgiát.
Kezdetben tehát baptistáknál voltam. Aztán elvitt egy rövid időre pünkösdistákhoz, majd felekezetközi misszióba is. 2007 óta viszont a katolikusok felé terelgetett. Azt mondta nekem egyszer: Olyan helyre viszlek ahová nem is gondolod.
Hát amikor ezt mondta, azt gondoltam, hogy Indiába fog vinni, ugyanis oda tényleg nem gondolnám. Ennél azonban, számomra meglepőbb helyre küldött. Azt mondta, menjek el egy katolikus misére.
Hogyan menjek el? Azt se tudtam mikor kezdődnek, hogyan kell öltözni? és egyéb ezer kérdés. Meg hát tényleg nem ismerem a mozdulatsorokat, hogyan kell keresztetvetni? Meg egyébként is, ízig-vérig protestáns vagyok. Ezt mindenki tudja rólam, hogyan néz ki, ha én bemegyek egy katolikus templomba? Ez az én lelkemmel se fér össze.
Az Úr békéje mégis erősebb volt bennem. Több jelet is kértem Tőle, ha ez valóban az Ő akarata. Akkor elmegyek, majd lágyan a kezére bíztam magam. A helyzet kényelmetlen volt számomra, lelkemben mégis béke volt. Az Úr küldött, majd eljön az idő, amikor megmutatja miért. Én addig várok, és figyelek. Figyelek először is Rá. Minden szavára. Mit akar nekem tanítani? Talán az egységről? Mi az egység? Létezik?
Persze én is hallottam már az ökumenizmusról, gondoltam bizonyosan elfogadnak engem a katolikus testvérek, papok is. Főképp hiszen életem példázza, hogy ugyanazt az Úrat követem. Talán azért küld az Úr oda, hogy katolikus legyek? Nem fognak megbotránkozni protestáns testvéreim? Jaj csak meg ne tudják.
Már megint olyat kér tőlem az Isten, ami nehezemre esik. És már megint először a férjemen kell átmenni az egész ügynek. Vajon ő mit fog ehhez szólni?
Ha úgy fogalmazok, hogy Nehezemre esik? Akkor még enyhén fogalmaztam. Hihetetlen lelki gyötrelmekkel járt, minden misére eljutnom. És ha el is jutottam, az ott létem még borzalmasabbá vált. Minden egyes misén végigéltem Jézus keresztre feszítését, Mária könnyeit. És! Éreztem a fejemen a töviskoszorút. Minden misét tehát végigbőgtem. Ugyan igyekeztem palástolni, de nem lehetett, szememből pottyogtak a könnyek. Gyengeség vett rajtam erőt, és szinte belepréselődtem a padba. Azt kérdezgettem közben magamtól: Mi ez? Az Úrtól van, vagy démoni? Miért sírok? Miért látom az Urat, hogy megölik? Ennél kényelmetlenebb dolgot Uram! Bejövök, én a protestáns a katolikus templomba és itt zokogok?! Mit akarsz te ebből kihozni?

Már másfél éve jártam így a katolikus templomba, úgy hogy minden egyes alkalommal az Úr külön szólt, hogy induljak. Így történt ez, 2009. nagycsütörtökön is.
Tudod kedves Testvérem, azt a dühöngést amit én akkor leadtam. Fel alá járkáltam a kisházunkban, és azt mondogattam: "Küldj mást! Küldj mást! Én már nem megyek!"
De Ő ismert engem. Tudta, most is elmegyek, bár már végtelenül elfáradtam.
Hangosan bevágtam magam mögött az ajtót és elindultam.
Alig vonszoltam magam. Kértem, egy angyal fogja meg a kezem. Így mentünk ketten együtt. Vagy talán maga az Úr volt az.
Amikor a templom ajtajához értem, megláttam, hogy a református is nyitva van, - áh, gondoltam, odamegyek, nekem ott a helyem. Akkor szembejött velem, biciklin, vidáman, katimama, kezét emelte üdvözlésre. - jaj - gondoltam, most nem vagyok olyan állapotban hogy beszéljek - és bemenekültem az éppen kapóra jött katolikus templom ajtaján. Ekkor döbbentem meg. A helyemen egy lány ült. Ahogy megláttam hátulról, ahogy a padra borult, megnyugodtam. Láttam valami békesség veszi körül.
Még mindig tele indulattal és felindulással magamban, mellé ültem. Semmi kedvem nem volt misére jönni, és egyébként is semmi keresni valóm itt. Ránéztem a lányra, valami sárga vibrálás volt a levegőben, békességem volt és kijelentést kaptam lelkemben. Te voltál az. Rádnéztem, és megkérdeztelek: "Mi újság a szerzetesi fogadalmaddal?" - Miért ezt, és miért így kérdeztem? Nem tudom. Előtte csak egyszer találkoztunk, de én nem emlékeztem rád. Ott akkor hirtelenjében, a Lélek által kijelentett lelki dolgok így jöttek ki belőlem. Te döbbenten rám néztél, - mert hiszen ezt senki se tudta, hogy te fogadalomtételre készülsz - és ezt mondtad: "Hát még vannak kérdéseim." Ez helyes válasznak tűnt az én zilált lelki állapotomnak is, ezért egy sóhajjal azt mondtam, miközben magam elé fordultam, "Hát még nekem is vannak kérdéseim." És ezt szinte fenyegetőn az Úrnak is címeztem, aki már megint iderángatott.
(Lehettem volna nagyobb hittel és örömmel, hiszen annyi örömöt adott nekem, és csak jót készített, még ha nehézségek árán is, de örömmel is róhattam volna akkor utamat. Hiszen Ő ott állt mellettem végig, szelíden. :) Ma már bánom a Felé érzett dühömet. Egy voltam az engedetlen próféták közül. Mint Jónás Ninive felé.)

Kedves katolikus Testvérem így találkoztál te, a protestáns Testvéreddel, és lett egy közös útunk.
A kérdés, hol vagyunk és hová is megyünk? A Pusztában...

spearwort