Jó együtt közösségben lenni veled. Jó, ha itt vagy, eljössz hozzánk, együtt beszélgetünk.
A mai világban azt hiszem a közösség hiányzik a legjobban az embereknek. Még talán megfogalmazni sem tudják, pontosan mit szeretnének. Én meg tudtam fogalmazni magamnak, az idők során.
Szeretnék együtt közösséget gyakorolni azokkal, akikkel egy Istenben hiszek, egy településen. Ahol tudunk egymásnak segíteni, beszélgetni, piknikezni stb. Nem akarok messzi nagy híres gyülekezetekbe járni, híres Igehirdetők tanításait hallgatni. Hanem itthon akarok összejönni, közelében lenni a másiknak, hallgatni amit a Lélek általa tanít, együtt elmélkedni Isten csoda tetteiről. Együtt nevetni, a velünk megtörtént dolgokon. Igen... Lehet, hogy a gombai templom homlokzatát két Szűzanya fogja díszíteni. :)
Úgy el tudtam képzelni ahogy József atya a templomra nézve merengett ennek gondolatán.
Nekem így színes az életem, ilyen kicsiny jelenetekkel tarkítva.
Szóval, amikor az Úr azt mondta nekem menjek el a katolikus templomba, megtettem. Másfél évig jártam már így, szenvedve annak gondolatától, hogy nem szentáldozhatom. Hiszen meg se próbáltam a pappal erről beszélni, nem kell túl okosnak lennem ahhoz, hogy protestáns nem áldozhat. A pap nem túl sokat törödött velem. Pedig nem viselkedtem távolságtartón, és magam is kerestem a hozzá vezető útat.
Egy tudatos cél vezérelt, amit nagyon is jól meg tudtam fogalmazni magamnak: Úrvacsorázni akartam. Minél gyakrabban. Legfőbb ok a munkám volt, lelkileg megterhelt az emberek szegénysége, betegsége és halála, azt gondoltam, valamilyen módon nekem az Úrvacsorában rejlik mindezekhez az erőm. A református egyházban, ahol Úrvacsorázhattam, ritkán, havonta, vagy még ritkábban volt Úrvacsora. Úgy éreztem gyakrabban kell, ha lehetséges naponta. Naponta kell arra időt szánnom, hogy leüljek az Úr elé, megemlékezzem az Ő szövetségkötéséről, vegyem az Ő Testét és Vérét.
Akkor még nem tudtam megmagyarázni miért gondolom ezt annyira fontosnak, belső lelkem ösztönzött rá.
A katolikus egyházban naponta van mise, akkoriban még úgy is megérte járnom, hogy nem vehettem, Jézus Krisztus Testét és Vérét, csak messziről szemlélhettem. Igaz, kimondhatatlan szenvedéseket éltem át. Engedelmeskedtem Isten hívásának, hogy menjek el a misékre.
Nem értettem, nem tudtam, hogyan lehetne, hogy részesüljek a szentáldozásból.
Úgy éreztem erőm napról napra fogy. És minden mise maga a meghalás számomra. Csak a bolond ember jár oda, ahol másoknak adják, amire vágyik, de neki nem. Még akkoris bolond, ha maga Isten mondja, hogy menjen. (Miért kellett Jeremiásnak 300 km-t gyalogolnia, hogy szíjját az Eufrátesz partján egy kő alá tegye? - mert Isten mondta neki.)
Olyan jó, hogy tudok minden hivatalos katolikus választ. (Sőt minden zsidó, meg minden református, meg minden karizmatikus választ.) És olyan jó, hogy túl vagyok rajta. És hogy senkinek a válasza nem érdekel. Eléggé megszenvedtem, hogy szabad legyek és kiszabaduljak a Pusztába.
Eljutottam oda, hogy elmondjam, én mit gondolok a szentáldozásról, az Úrvacsoráról. Hogy nekem mit jelent mindez. Vagy, hogy így mondjam, nekünk mit jelent közösen Istennel, Jézussal és a Lélekkel.
Túlszaladtam.
Amikor nagycsütörtökön megismerkedtem veled, néhány nap múlva már elráncigáltál a paphoz. Te jól tudtad, "szentet" találtál. Naná, hogy szentáldozhatom - vélted te - csak gyónnom kell, és mehet minden ahogy kell. Hát igen. De nem a hivatalos katolikus rendszer szerint. Az elkövetkezendő másfél évünk erről szólt. Hallhattuk a nemet, szerzetesektől, paptól és minden jóravaló katolikustól. Át kell keresztelkednem katolikusnak. Nem elég megvallanom a Hiszek Egyet, (azt a katolikus szóval kell megvallanom). Valamint a protestáns házasságom is szentségtelen a hivatalos katolikus nézet szerint ezért arra is hivatalos katolikus papi áldást kell kérnünk. Ha mindezeknek eleget tettem illetve tettem férjemmel együtt, akkor szentáldozhatom.
2009-2010 írtunk.
Nem a XII. századot rójuk! Ezt azon olvasóknak írom, akik azt gondolnák hogy, valami régen történt dolog ez. Nem. Hiszen mi is megdöbbentünk mindezeken, hol van hát akkor az ökumenizmus?
- tettük fel a kérdést. És állapítottuk meg, hogy bizony a Katolikus egyház a legnagyobb szekta. Egy nagyon jól felépített intézményrendszer. Amely azt vallja, hogy csak általa üdvözülhetnek az emberek. Hiszen Krisztus Vérének és Testének kizárólagos tulajdonosai. A hivatalos katolikus álláspont szerint a református lelkipásztorok csak jó tanítók, nem kenet alatt álló szolgálók, akiknek keze között a kenyér, Krisztus Testévé változhat, a bor, Krisztus vérévé. Erre csak a katolikus papok vannak felkenve. Minden protestáns Úrvacsora a katolikus álláspont szerint csak megemlékezés, az nem az igazi Krisztus Teste és Vére. És mi kis protestáns laikus hívek hiába gondoljuk nagy naívan, hogy az valóban Krisztus Teste, és Vére, amit magunkhoz veszünk protestáns közösségeinkben, bizony az nem az. Aki nem hiszi, kérdezzen meg bármilyen katolikus papot. Bárhol. Meg fog rökönyödni a válaszon. A papok a katolikus híveknek azt állítják, hogy a protestánsok protestáns istentiszteleteiken azt gondolják, a kenyéről és a borról, hogy csak megemlékeznek és nem valóságosan veszik magukhoz Krisztus Testét és Vérét, de valójában ők gondolják, a katolikus papok, hogy a protestánsok csak kenyeret és bort vesznek magukhoz. Hiszen a katolikus papok szerint nem történik, mert nem történhet átváltozás, más által, csak katolikus pap keze által.
Lehet, keményen hangzanak ezek a szavak a katolikusok számára, de én nem akarok bántani senkit. 2010 tavaszára eljutottam oda, hogy nem leszek katolikus, és egy nagyon merész elhatározásra jutottam. Elővettem ízig-vérig protestáns - vagy inkább így mondom - krisztusi lényemet.
Úrvacsorázni akartam? Nő vagyok? És protestáns? Nem baj. Eszembejutott egy múlt századi igehirdető, Smith Wigglesworth. Úgy olvastam annak idején, hogy ő mindennap Úrvacsorázott, egyedül. Sőt úgy tudom Luther is. Megkérdeztem a férjem, mit szólna hozzá, ha én egyedül Úrvacsoráznék itthon, hiszen ő a férjem, együtt már Úrvacsoráztunk, de ezentúl amikor gondolom, egyedül is megtehetném-e?
Természetesen igent mondott.
Mivel katolikus szempont szerint így is úgy is teljesen eretnek vagyok már, nem veszíthettem semmit. Protestánsnak meg protestáns maradtam. Ezért tehát 2010. március 8-án elindultam a Pusztába, hogy találkozzam az Úrral, és végre Vele együtt Úrvacsorázzam, megemlékezvén Jézus Krisztus haláláról és az Istennek velem kötött szövetségéről. Áldott legyen az Ő neve!
folytatom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése