Lehet, hogy néha meg kell erőltetnem magam, hogy írjak? Régi dolog ez bennem, hogy kincseket őrizve szeretek hallgatni. Most sóhajtottam. Olyan nehéz megfogalmazni, és mégis arra kényszerítenek helyzetek, hogy ami igazán nehéz azt tegyem. Valóban áldozatot kell hoznom, akkor amikor írok, vagy beszélek. Szeretek elmerengeni magamban Istennel. Folyamatosan beszélgetünk egymással. Vagyis beszélgetnénk, ha szét nem szedne a világban a cselekvés. És szívesen le is írnám, abban a pillanatban amikor megszületik egy-egy gondolat... mondjuk ott a Máltás kocsiban, szállítás közben. De tudod mivel csitítom magam? Olyan sok energiába kerül beszélni, vagy írni. Inkább Istennek adom, hiszen mást úgyse érdekelne. Meg is lepődöm, amikor te pedig mondod, de igen, téged érdekel, minden kicsi gondolatom.
Mélyen szomorú a szívem, amikor az Egyházról beszélünk, mint ma is. No persze, mindig az Egység körül forognak gondolataim, ma is miközben dolgoztam a számítógépen néha-néha belekukkantottam Luther: Az Egyház Babiloni fogságába.
Milyen jól megfogalmaztuk a dolgokat mi itt ketten a szobában. A mai hivatalos ökumenizmus ezt jelenti: Egység van közöttünk, de nincsen közösségünk. Hát lehet ilyet mondani, két más felekezetű egyháznak, ha mindketten Krisztusban vannak? Hogyan lehet Krisztus Egy Testében lenni, egyik és másik egyháznak, miközben nem vállalnak egymással közösséget?
Azt is megbeszéltük, hogy a A Közösség, mondjuk, gyülekezet vagy plébánia, nem ugyanaz mint mikor azt mondjuk közösségben vagyunk egymással.
Látod milyen egyszerű közösségben lennünk egymással. Még kicsi k-val is írtam. Olyan kicsi dolog az. Leül egymás mellé a katolikus, a protestáns és Krisztus Testéről beszélgetnek. Majd fejüket csóválják, hogy maga a hivatalos katolikus ökumenizmus nem ugyanaz, mint amit mi ketten megélünk a valóságban. A katolikus egyházhoz hozzáolvadnak a protestáns felekezetek. Lásd evangélikusok, vagy most anglikánok. Ez inkább rekatolicizmus. Míg közöttünk, ahogy ülünk csendesen a szobában, vagy munkánk során a szeretet-cselekedetekben békében megvalósul a Krisztusi egység.
Barátságunk alatt én nem lettem katolikus, te nem lettél protestáns. Noha jó lehet, engem protestáns testvéreim egyre inkább katolikusnak vélnek, téged katolikus testvéreid, egyre inkább protestálónak.
És egyik sem igaz. Mert mi mind a ketten Krisztuséi vagyunk.
Sokkal jobb és szebb megélni ezt a Valóságot az életben, mint a körmömet rágva egy gyülekezetben bedugni a fejemet a homokba, kérdéseket feltéve magamnak, de arra választ sose kapva: ó, mi lehet az igazság?, melyik egyház az üdvözítő?
Mindenki tudja, Krisztus üdvözít, csak éppen ezzel senki sem foglalkozik. Mert a tagok Közösséget építenek.
És, néha akad egy-egy szent, mint például Foucold atya, akik teljesen tökéletesen jól leírják, és megélik, hogy hogyan kell az emberek között a Krisztus Testét építeni. Mégis, őt követni katolikusként, vagy protestásként több mint reménytelen. Mert csak úgy lehet ha te magad is csak Krisztusé vagy és nem egyházé. Uff, tudod mi jutott eszembe: a szentek azért lettek szentek, mert rossz katolikusok voltak. De rossz protestánsok is. Egyszerűen nem volt hely számukra a Közösségben. Mindig őrültségeket csináltak. Egyszerűen csak a szentek közösségét építették, Krisztus Testét. Nem tudom, ezért lennének nagyok? Hiszen végtére is csak azt tették, ami mindnyájunk dolga.
spearwort
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése