református lelkész úrnak 2010-ben írt levelem,
(amelyet akkor nem adtam át neki.)
Most utólag nyíltan közreadom. Válaszolhat rá, mindenki, ha akar, mind az összes megemlített, élő személyek. Igaz, amit írtam. Ők minden szavát érteni fogják.
----
A következő alábbi levél írásának helye és ideje: Futóhomok falva, 2010. március 17.
Kedves Lelkész úr!
Ne haragudj, hogy ezzel a hosszú levelemmel zavarlak. Jobbnak láttam, hogy írjak neked, akár részletesebben is, hogy magamról tájékoztassalak. Egyrészről azért, mert tudom, hogy szívesen veszed, érdekel sorsom, másrészt pedig, hogy közvetlenül tőlem tud, a kétségtelen valóságot.
Utolsó beszélgetésünk során, elmondtam neked, azt a fájdalmamat, hogy katolikus barátnőm, Lulu megbotránkozna abban, ha én szentáldoznék. És hogy ez a megbotránkozás bennem milyen viharokat kavart, hogy téged ezért fel kellett, hogy keresselek. Te akkor nagyon bölcsen, és hiszem, hogy Istentől szóltál, elmondtad nekem, hogy nem a teológiai különbségek a fontosak, hanem a kapcsolat, és ajánlottad, hogy fontosabbnak tartsam a baráti kapcsolatunkat. A beszélgetésünk után megkönnyebbültem, mert segítettél nekem, Luluval való kapcsolatom kivételes mélységében megőriznem. Minden bizonnyal Isten nélkül egyébként ez a barátság nem is létezne. Istenben gyökeredzik. Számomra és Lulu számára is maga a csoda.
Egy hét múlva, hogy veled beszélgettem, Luluban változások történtek, Isten vezette őt, és megértette, hogy ha Krisztusban vagyunk, és Egy Test vagyunk Krisztusban, mert egy a Test, akkor semmi akadálya nem lehet annak, hogy vele együtt szentáldozzak. Én akkorra már, azonban, eldöntöttem, hogy Istenre bízom magamat ebben a kérdésben, és nem erőlködöm tovább.
Luxor atyával (katolikus pap) való beszélgetésem során, Luxor atya elmondta, hogy három feltétele van annak, hogy szentáldozzak, az egyik, hogy úgy valljam meg a Hiszek egyet, a gyülekezet előtt, hogy „hiszek a katolikus anyaszentegyházban.” – ez számomra nem okoz problémát, hiszen a miséken, így szoktam megvallani katolikus testvéreimmel együtt. A református Istentiszteleten pedig ahogy ott szokás. De ez nem zárja ki, hogy ne higgyek a pünkösdista, baptista egyházban is, mert az én hitemben minden keresztény belefér, aki Jézus Krisztust Isten Fiának, és Urának vallja.
A második feltétele az volt, hogy gyónjak. Ez sem jelentett volna problémát, hiszen a baptistáknál, mivel hogy ott tértem meg és merítkeztem alá, a bemerítkezés előtt kötelező az élet-bűnvallás. Ezenkívül gyakorlat volt az alkalmankénti bűnvallás is, és természetesen én magam is naponként szüntelen az Úr előtt vagyok, hogy bocsássa meg vétkeimet. Nem gond, ezt megtennem egy katolikus pap előtt is.
A harmadik feltétele az volt, hogy a házasságunk nem szentségi, ezért katolikus pap kell, hogy megáldjon minket, a templomban. Erre azonban, már férjemnek is volt szava. Férjem teljes értékűnek, és Isten áldása alatt lévőnek, szentnek érzi és vallja, velem együtt a házasságunkat. Pünkösdista szokás szerint, szabályos protestáns lelkész által volt 1997-ben az esküvőnk.
Tekintettel arra, hogy a férjem az én földi uram, házasságunk során kölcsönösen megbékélt megállapodásunk, hogy úgy lépünk együtt kölcsönösen érintő kérdésekben, hogy a férjem zárószava a döntő. Férjem, megbotránkozott Luxor atya kérésén és kimondta azt, hogy nem fog katolikus templomba menni áldásért, mert ő áldottnak veszi a mi házasságunkat, és erről a gyümölcsök is tanúskodnak.
Ezért én, letéve minden szentáldozásra való vágyamról, teljesen elengedtem a kérdést. Misékre továbbra is jártam.
Faramuci helyzet alakult ki az én szentáldozásomat illetően. Főképp, ha minden részletét ismernéd. Férjem ugyanis eredetileg evangélikus. Evangélikusoknál tért meg, keresztelkedett meg, erről keresztlevele is van. A jelen állás szerint, ha a férjem akarná, akkor Luxor atya követeléseit, egyetlen egy huszárvágással átvágná. Felmutatná a keresztlevelét, és innentől fogva ő máris szentáldozhat. Furcsa dolog ez a papír.
Természetesen a férjem ennél nemesebb lélek, és vártuk, hogy az Úr mit szeretne.
No, de térjünk vissza arra, hogy miért is keveredtem én a katolikus templomba.
Jelenleg, úgy fest a dolog, hogy a katolikusok számára egyszerre vagyok vonzó, és egyszerre megbotránkoztató. Pusztán a jelenlétem. Nem kell nekem semmit se tennem, vagy mondanom. Elég, hogy vagyok. Tudod, elég rossz ez nekem így. Én nem akarok senki életében zavart okozni, és főleg nem a hitéletében. Én magam, azért mentem be a katolikus templomban, mert szerettem volna, áldozni, mivel hogy felismertem annak erejét, hogy a naponkénti Úrvacsora, szükséges az én életemhez, és munkámhoz. Nekem mindegy lett volna, hogy protestáns, vagy katolikus Úrvacsorát veszek, de vegyek minden nap, reggel.
Igaz lett az, amit az Úr nekem 2007-ben mondott, hogy olyan helyre visz, ahová nem is gondolom. Azt gondoltam, talán Indiába? Nem gondoltam volna, hogy a katolikusokhoz. Igen. Szolgálatom lett a katolikusok között, és talán még az sem véletlen, hogy a Díszbokor Katolikus Szeretetszolgálatban hívott meg az Isten a szociális munkára, a rászorultakon segíteni.
Amikor elfáradtam a szellemi hadviselésben és már-már elhagytam volna a katolikus miséket, akkor katolikus barátaim kérleltek engem, hogy ne hagyjam el őket, maradjak velük és imádkozzam értük.
Sok támadás ért engem. Főképp a katolikus farizeusoktól. Azokra gondolok, akik teológiát tanultak, vagy valamilyen poszton vannak. Luxor atya sem igazán tudta felmérni, hogy milyen mélyen meg tud bántani engem. Vagy ha csak arra gondolok, amikor megvallottam hitemet, hogy Jézus Krisztusban vagyok. Akkor az egyik csoport-vezető így szólt, megalázva és egészen megsemmisítve engem: TE biztos nem vagy Krisztus Testében! – ezt háromszor ismételte meg. (Erről
itt már írtam, olvasd el.)
Ezután az alkalom után, Szőlőtő atya, aki hallott erről az esetről személyesen üzent utánam, hogy az egész katolikus egyház nevében bocsánatot kérjen tőlem.
Ami nekem mégis jobban fájt, hogy sok meg nem értést viseltem, a Jézus Kistestvérei Közösségtől is. Ez számomra a legfájóbb, mivel a Kistestvérek lelkisége, egy és ugyanaz az enyémmel. Gondoltam, ha valakikkel velük biztos egy nyelvet fogok beszélni. Mégis… oly hosszan kellene írnom … hogy kihallatszana belőlem a panaszom, amit nem akarok. Ők azért vannak, hogy elvegyüljenek az emberek között és úgy legyenek Krisztus követői... Az összes könyvüket elolvastam, eljártam a lelkigyakorlati napjaikra. Persze ezt nem hivalkodásképp mondom, hanem tényként. Ez tény volt.
Persze, az idő alatt megértettem, hogy szemükben csak megtérítendő pogány vagyok. Noha, nem egyszer mondták, kértek, és hívtak fel ezzel a szöveggel: „Mivel olyan jó kapcsolatban vagy az Úrral, imádkozz értünk!” – nem értem. Ha jó a kapcsolatom az Úrral, hogy meghallgat engem, akkor miért is nem lehet szentáldoznom? Együtt lennünk Közösségben, hogy Krisztus Testét vegyük?
A Kistestvérek szerzetesek, a maguk módján, a katolikus lehetőségeikhez mérten, segíteni akartak nekem, felajánlották, hogy mehetek hozzájuk szentáldozni, ha létrehozok egy közösséget.
Ezt most át is ugrom.
Nem akarok létrehozni közösséget, olyasmit, mint Taizében. Maradok eredeti elhívásomnál, naponként akarok Úrvacsorázni.
A Kistestvérekkel folytatott közös beszélgetéseken Lulu is részt vett. Éreztem, hamarosan el fog következni az, hogy az én barátnőmnek döntenie kell. Vajon végzetes lesz-e az a számára, hogy egy protestáns lett a barátnője, aki egyben Jézus Krisztusban lelki-társa?
Nem tudom, hogy lassan kidomborodik-e előtted, a helyzetem. Minden bizonnyal igen. Jobban is érted, mint én magam.
Miután felmértem a helyzetet, hogy nem szentáldozhatom, tulajdonképpen már nem is tartott semmi a katolikus Egyházban. Az én részemről, amiért mentem, azt befejezettnek is tekinthettem volna, hiszen nem értem el, és nem is fogom. Ám azonban, lett egy barátnőm /testvérem/. Így vele együtt egy kicsit másképp állt a helyzet. Úgy éreztem felelősséggel tartozom érte. Nem lehetett csak úgy kilépnem, nem tűnhetek el. Tulajdonképpen beláttam, hogy olyan helyzetbe kerültem, hogy Luluért, akár katolikussá is lettem volna, ha tudom, hogy ezzel segítek azon a disszonancián, amibe ő velem együtt keveredett. Ugyanis, semmiképpen nem biztos, hogy a leendő rendbe, ahová apácaként tér, örömmel fogadják, ha egy protestáns a barátnője. Még akkor is bevállaltam volna ezt az áttérést, hogy tudom, az én részemről értelmetlen az én katolikussá lételem, hiszen hiába leszek katolikus, a katolikus dogma szerinti "szentségtelen” házasságom miatt, nem áldozhatom. Olyan merő pimaszsághoz pedig nem akartunk folyamodni, hogy férjem, azt hazudná, hogy hithű evangélikus, mert van egy keresztlevele, noha nyilvánvaló, hogy még ezt a szent hazugságot is megtehettük volna, Luxor atya soha nem tudja meg az igazi igazságot, miszerint férjem nem köti magát felekezethez.
/Férjemet a jelenlegi evangélikus püspök tanította és keresztelte meg, 17 éves korában./
Mi nem kijátszani akartuk ezt a nyilvánvaló buta emberi intézményt. Egy őszinte Isten utáni vágyam volt, azt akartam betölteni, teljesen egyenes módon.
Ezek számunkra olyan elméleti vargabetűk voltak, amikről még gondolkodni sem volt érdemes, hanem maga a helyzet termelte ki, hogy akkor feltegyük ezeket az ostoba kérdéseket. Mindig ugyanoda lyukadtunk ki: Mi Krisztus Teste? Ha együtt vagyunk Krisztusban, egy hittel, szívvel valljuk Őt Urunknak, milyen dogma választhat el attól, hogy közösen Úrvacsorázzunk/Szentáldozzunk?
De lássuk tovább az eseményeket.
Lulu bérmálkozásra készült, ezzel a céllal felkereste Luxor atyát. Luxor atya felajánlotta neki, hogy magántanításokkal felkészíti őt, és még az idén bérmálkozhat. Az egyébkénti találkozásokkor is - így a gyónásokkor is - személyem ismételten újra és újra felmerült közöttük. Így szóba kerültem az első bérmálkozási találkozáson is. Luxor atya élénken érdeklődött a házasságomról, és a munkámról. Lulu sose értette, hogy Luxor atya közvetlenül miért nem engem kérdez ezekről, és miért nem Krisztusról beszélgetnek, ha találkoznak?
Ezen az első bérmálkozási tanításon, Luxor a katolikus atya megkérdezte Lulut, hogy milyen közösségbe jár. Majd hozzátette: ugye tudja, hogy a Dodoval - vagyis a velem - való közössége nem közösség?
Lulu velem együtt mindennap megéli a munkában is, és azonkívül is Krisztust. Valóban Testvéri közösségben élünk, együtt végezzük a szociális munkát, együtt imádkozunk, együtt követjük az Urat. Minden lelki problémánkat, örömünket őszintén megosztjuk egymással. Ez a kapcsolat csak emberi szinten is egy mély barátság, de így Krisztusban megélve, tudjuk, hogy Istentől való, Testvéri. Ezért Luxor testvér kérdése megrökönyödést váltott ki benne. Hirtelen az egész katolikus egyházat kiüresedettnek, képmutatónak érezte. Valóságosan kiéleződött lelkében egy döntés előtti helyzet. Azzal szembesült, hogy őt a katolikus egyház valóban döntés elé állítja, a velem való kapcsolatában és nem akkor, amikor apáca lesz, hanem már most.
Ebben a vonatkozásban, nagyon háttérben akartam állni. Semmiképpen nem akartam befolyásolni Lulu gondolatait. Belátható, és megérthető, hogy milyen nehéz is ez, hacsak azt néztem volna, hogy már pedig nekem is van némi jogom hozzá, hogy harcoljak a barátságunkért. De ezt a döntést, és ennek kiforrását rábíztam. Ha Isten úgy akarja, hogy Lulu az én protestáns létem miatt velem nem tarthat közösséget, akkor legyen, mert lehetséges, hogy az lenne Isten akarata. Istenre bíztam, legyen meg az Ő akarata, ha nekem távoznom kell, távozom.
Az a furcsa, hogy egyáltalán eljut az ember ide. Mintha vallási háború kellős közepén élnénk. Karnak és Luxor között.
Lulunak van gyóntató, lelkivezető papja, Pán Péter. Pécs környékén él. Vele heti rendszerességgel beszél, telefonon. Alkalmanként találkoznak is.
Szoros, már-már baráti több éves kapcsolat van közöttük. Pán Péter Magyarország egyik hivatalos katolikus exorcistája. Írt egy híres könyvet.
Tavaly ősszel találkoztak utoljára, akkor mesélt neki először rólam hosszabban, és élénken figyelte, hogy milyen véleménnyel lesz rólam, valójában olyan félelme is volt, hogy eltilthatja-e tőlem. De Pán Péter a messziből üdvözölt engem, és örömét fejezte ki a kapcsolatunknak. (De akkor kicsoda Csingiling?!) A könyvét lededikálta nekem.
Luxor atyával történt bérmálkozásra felkészítő utáni napon Lulut felhívta Pán Péter, akinek Lulu természetesen elmondta, hogy Luxor atya, úgy mond eltiltotta tőlem, miképpen velem nem lehet Krisztusban. Pán Péter teljesen kikelt magából. "Megparancsolta" neki, hogy soha többé ne menjen a Futóhomok falvai misékre, ne beszéljen Luxor atyával és ne is találkozzon vele, kerülje, ahogyan csak lehet. Keressen másik papot, másik misét.
Így tehát összeért a kör, amit nekem mondtál, hogy fontosabb legyen a kapcsolatom Luluval, mint a teológiai nézetkülönbség, azt ő is hallhatta lelkivezetőjétől. Úgy döntött, hogy ha őt miattam kizárják a katolikus egyházból, ám legyen, de ő velem közösségben van, és marad, és erről ő nyíltan bizonyságot is tesz, azon az áron is, ha ezért később nem veszik fel apácának.
Lehetséges, hogy nagyon szélsőségesnek tűnik leírásom, de Luluval közösen valóságosan így éltük meg ezt a helyzetet. Szeretném remélni, hogy túlkompenzáltuk és mindent félreértettünk, és szó nincs arról, hogy ő nem lehet katolikus, amiért velem közösséget vállal.
Egy icipicit elmesélem, hogy ez a helyzet nekem mennyire rossz. Ki vagyok én, hogy csak a létezésemmel ilyen döntések elé állítsak embereket? Miért ne lehetne, hogy rejtetten maradok? Én tökéletesen jól vagyok az Úrban, nincs szükségem arra a feltűnésre, ami körülvesz. Nem akarom, hogy rólam spekuláljanak és beszéljenek az emberek. Luxorral is igyekeztem személyesen beszélgetni, de beszélgetésünk folyamatosan félresiklott.
Mélységében megismertem a katolikus egyházat, elmondhatom, jobban átlátom, értem, a dogma-rendszerét, felépítését, hitét, mint egy átlagos katolikus. Még önmagam is feláldoztam volna, hogy valamiképpen belevesszek és eltűnjek, de a helyzet az, hogy a Katolikus Egyháznak nem kellettem. Túlságosan el vagyok „romolva”. Ha létezik katolikusságra alkalmatlan ember az én vagyok. Túl sokat tudok a Bibliából, a Lélek szabadsága mélyen átjár. Tudta, tudja ezt Luxor is, ezért akart a lehető legszorosabb pórázra fogni, a katolikus törvényeket tökéletesen betöltetni velem, miközben megadta volna a lehetőséget számomra hogy naponként áldozzak. Még ezt az igát is magamra vettem volna, mert vágytam a naponkénti szentáldozásra. Később azért, hogy Luluval való kapcsolatomat szó ne érje. Isten mégis másképp akarta.
Most akkor mi lesz az én naponkénti Úrvacsorámmal? Három éve, amikor elkezdtem keresni a megoldást saját vágyamra, ki gondolta volna, hogy ilyen nagy vihart kavarok vele? Mit is jelent Úrvacsorázni? Mit jelent Krisztusban lenni? Ilyen kérdésekkel találtam szembe magam és maga az élet válaszolt nekem. És mégis, akkor Uram, most hogyan emlékezzem meg a Te szeretetedről, áldozatodról, feltámadásodról, közösségedről és Testvéreimmel való közösségről? Hogyan lehet, hogy szentnek mondanak a testvéreim, vágyódnak utánam, de senkivel nem lehet közösségem, hogy
kidobnak magukból az intézményes egyházi rendszerek? Hát nekem már a pusztába kell mennem?
Tudod nehéz az, amikor az életed átalakul egy mesévé, helyenként rémmesévé, és inkább azt gondolnád, hogy ezt az egészet csak álmodod. Lehetetlenség, hogy megtörténjen.
Három éve, 2007. február .. álmodtam.
Az álmom úgy kezdődött, hogy férjemmel egy hegy magaslatán karonfogva sétáltunk. Hófödte hegycsúcs volt. Ázsiai származású emberek éltek ott. Szegények voltak, mégis üdülőövezet volt. Az egyik házban, rögtönzött módon pingpong világbajnok lettem. Nagyon örült nekem a nép, és nem akartak tovább engedni, de menni akartam. Ahogy sétáltunk tovább, egy hihetetlen hosszú masszív kőhídhoz értünk. Két hegy között feszült. Emberi kéz nem építhette. Férjem elengedett én pedig ráléptem a hídra. Ahogy mentem előre, lenéztem a mélységbe, hatalmas város húzódott alattam, felhőkarcolóival, úgy, hogy a felhőkarcolók teteje még mindig messze alattam maradt. Tériszonyom van. Láttam, erős kőhíd ez, de nem fogok tudni átmenni rajta. Megfordultam. Erre a hátam mögött egy fiatal 16 év körüli lány volt, egy babakocsival, benne a kisbabával. Rám nézett. Mint aki szomorú, hogy nem megyek tovább. Akkor magam elé engedtem és őt követve elindultam a hídon előre.
Ezután lent találtam magam a városban. A föld felett lebegtem egy félméterrel, kékesen valami burokban ragyogtam, és az embereket tanítottam. Akik a mindennapos munkájuktól elgyötörten enyhülést kerestek. Sokan hallgattak engem, de az emberek földből voltak, sarasak, fáradtak. Gyermekeik születtek, akiket feladtak a másik hegyre, hogy ott nőjenek fel, és neveljék őket. Ez a hegy titokzatos volt számomra, nem tudtam mi lehet ott, gyerekeket nevelnek? Erre a hegyre vezetett az a kőhíd melyen elindultam.
Ezután én ott hagytam a városlakókat, mezítláb felmásztam arra a hegyre ahol elkezdtem az utamat a hídon, ahol férjemet is hagytam. A talpam véres lett. Felmásztam, abból a célból, hogyha felérek a tetejére átmenjek a hídon és megnézzem, hogyan nevelik ott fenn azon a másik hegyen a gyerekeket.
És ismét vágás. A Pápa haldoklott. Egy hatalmas várkastély ajtaja előtt álltam. Kopogtam rajta. Mogorva apácák jöttek ajtót nyitni. Bementem. A lépcsőn jött lefelé a Pápa. Odamentem hozzá, megfogtam a kezét és sírni kezdtem, hogy halálos beteg. Ő valamit mondott nekem, valami szépet, majd azt mondta, menjek el, nincs itt keresni valóm, de szépen mondta, szeretetből.
Szomorúan kimentem a várkapun. Az ajtó utánam becsukódott. És én elindultam előre. Hová megyek? A pusztába mentem. A föld kiszáradt, homokos. Egy egyszerű sátorban találtam magam. A puszta homokot kezemmel kezdtem ásni, hogy megtaláljam a kulcsot. A pápa kulcsát. Ástam. Az első arany kulcs, amit találtam, negyven centi hosszú, cirkományos fogóval, de nem volt zárba illő része. A másodiknak volt zárba illő része, de nem volt fogó része, nem lehet a zárban forgatni. És végül megtaláltam a harmadik kulcsot. Az már tökéletes volt.
Boldogan léptem ki a sátorból. És akkor három farkassal találtam szembe magam. Futni kezdtem. Ezután felébredtem. Nem tudom mi lett a vége.
Tudod az a félelmetes, hogy amikor ezt álmodtam, még sehol se voltak az életemben a katolikusok. Nem foglalkoztam a szentáldozás ügyével. Nem akartam még naponként Úrvacsorázni.
Tudtam, hogy ez az álom valami mélyértelmű a jövőmet jelenti, de mit jelent? Ma már pontosan tudom, minden beteljesedett addig a pontig, ahol most állok, hogy
kint vagyok már a pusztában, a sátorban.
Kívülről talán úgy tűnik, hogy bármelyik része az életemnek tervezett, és mesterien manipulatív vagyok. De ez nem igaz. Egészében nem tudom, mi lesz a holnapi napom.
Csak Istent magát akarom. Őt akarom megölelni. Elvágyódom Hozzá, mindennap, amely napokat itt töltök a Földön szenvedés számomra. Őérte vagyok itt. Őérte öröm szenvednem. Elfogadtam, hogy maradnom kell, és küzdenem, harcolnom, mert Ő azt akarja, hogy itt legyek éljek, harcoljak, így dicsőítsem meg Őt. Nem abban leli örömét, ha magához emel engem, hanem ha itt vagyok és az utolsó percig leélem életemet, a Benne való hitben, és az emberek felé kimutatott szeretetben.
Térjünk a mai napokra. 2010. március hatodikán különösen rosszul éreztem magam lélekben.
Mindent elveszítek ismét. Elveszítettem az esélyét, hogy naponként szentáldozzak. El fogom veszíteni a barátnőmet is? Ismét vakon bízni az Úrban. Mit akarsz Uram?
Ekkor sok imám közben, hogy segítséget kértem az Úrtól, eszembe jutott egy észak-angliai pünkösdista szolgáló. Amikor annak idején 1995-ben gyülekezetbe kezdtem járni egy idős asszony nyomta kezembe az életéről szóló könyvet. Smith Wigglesworth. Tehát életéről olvasgattam az interneten, és valahogy eltévedtem ismét az Úrvacsora témájához. Egy magyarországi pünkösdista szolgáló írásában bátorít a naponkénti Úrvacsorával. És bátorít arra, hogy nyugodtan nők is megtehetik. Mit van nekem veszíteni? Eszembe se jutott, hogy én magam itthon Úrvacsorázhatom. Mindig a férjemre vártam, hogy kiszolgálja számomra.
Miután megbizonyosodtam arról, hogy ezenképpen fogok cselekedni, örömmel kijöttem a konyhába, és közöltem a férjemmel, hogy hétfőtől mindennap fogok Úrvacsorázni, itthon egyedül. Férjem helyeselte. Később hosszú hallgatása után, csak ennyit mondott: de ugye tudod, hogy Smith Wigglesworth is mindennap Úrvacsorázott? Nem, nem tudtam, de ő honnan tudja? Az előkeresett könyvben néhány nap múlva jutottam el arra a részre, amelyben tárgyalja ezt. Valóban voltak vannak Istennek szolgái, akik mindennap Úrvacsoráztak, Úrvacsoráznak. Férjem teljes mértékben megnyugodva, és örömmel vette tudomásul, hogy ezentúl itthon egyedül fogok Úrvacsorázni.
Mily boldogság! Mégse egyedül! Van mindennap, aki szeretetben velem van. Teljes békében, örömben éljük meg a közös Úrvacsorát.
Nem is értem, hogyan tekeredtem vissza a pünkösdista-baptista vonalamhoz? Ez mind azért volt, hogy újra ugyanoda visszatérjek? Egy biztos, végre békét leltem és március 8-a óta, mindennap magamhoz veszem Krisztus Testét és Vérét, és békében vagyok. Az Úr Jézus maga magyarázza nekem Úrvacsora közben az Atyának bemutatott Hálaáldozat lényegét.
Dicsőség legyen neked Uram!
És mégis, szeretném, azt mondani, hogy
nem vagyok pünkösdista, nem vagyok baptista, nem vagyok katolikus, nem vagyok református, én Jézus Krisztus követője vagyok. Oh bár megszabadulnánk ezektől a címkéktől, melyek csak elválasztanak minket egymástól. Nem a liturgia, nem a hagyomány, nem a múlt választ el minket egymástól, hanem ezek az átkozott emberi címkék. Már régen mindent ezer éves bűnt megbocsájtottunk egymásnak, de amíg nem fogunk közösen együtt Úrvacsorázni, és békében közösségben lennünk egymással, nincs közöttünk az Egység, akármilyen ökumenikus találkozókat is szervezzünk. Amíg a katolikus pap eltiltja a katolikus hívét a protestáns testvérének gyümölcsöző közösségétől, addig maga az ökumenizmus szent szavai csak egy humbug. Nincs mögötte valóság. Amíg a kiátkozás veszélye fenyegeti katolikus testvéremet, – mert eretnekké lesz - ha velem együtt Úrvacsorázik – oh jaj nem ünnepi alkalmanként, hanem valóságosan mindennap - addig nincs Krisztus Teste egységben
az egyházakban.
Az ökumenizmus jelen mai nap, csak hazugság. Maguk a vezetők, akik szervezik, állnak az útjába.
Kedves Lelkész úr, kérlek őrizd meg bizalmasan ezt a levelet.
Légy áldott! Köszönöm, hogy elolvastad, szívesen várom válaszod, vagy egy beszélgetést.
Isten áldjon!
Dodo
----
"A nagy parázna több mint valószínű, hogy a keresztény vallás ismert nagy képviselője a Katolikus vallás lesz, vagy annak egy egyesült ökumenikus formája. Keresztény öli a keresztényt. Ezen, valóban van mit csodálkozni. De mi ne csodálkozzunk rajta, mert Jézus megmondta, hogy mindezeknek meg kell lenniük. A Jelenések könyvének 6. részében pedig olyan vértanúságot szenvedett, meghalt szentek lelkeiről olvashatunk, akik már türelmetlenül várják az ítéletet és az Úr bosszúállását. Jézus pedig türelemre inti őket azzal, hogy még néhány kereszténynek, ugyanúgy vértanúságot kell, szenvedne, ahogy nekik is."
Alexander Jay
http://testveremnek.blogspot.hu/search/label/Alexander%20Jay
