Az orvosnál

- Maga mindig ilyen nyugodt? - kérdezte tőlem az orvos.

Kíváncsian néztem rá, már tizennégy éve ismerjük egymást.
- Vagy ez csak a disagn? - talán rápillantott e kérdés közben a férjemre is.
Felnevettem.
- Igen, nagyon jó a PR. - válaszoltam vidáman.
- Belül azért rágódik?
Kivártam. Nem válaszoltam. A 'PR' sok bajt okozott már nekem, az életben, ami valójában nem is PR, hanem ÉN vagyok. Bennem Isten békessége. Mások számára félreérthető és provokatív. A való életben csak hátráltat, mert ütni akarnak.
Másrészt megismerhettem az ellenállhatatlan vonzalmat is, amely ebből a békességből vonzza hozzám az embereket. Mit is válaszolhatnék?
Férjem szólalt meg.
- Nem, nem rágódik, ami a szívén a száján, ha arról van szó: felcsattan.

Az orvos még mindig nem értette.
Maga elé fordult.
- De egyébként?
Férjem válaszolt:
- Nem. Ő mindig ilyen. Ő mindig ilyen nyugodt.

...

- És mivel foglalkozik?
Kivártam.
Nem akartam válaszolni.
Ismét megkérdezte, ezért kiböktem.
- Írok. És olvasok.
- És mit ír? Könyvet?
Kivártam, szégyellem, nem válaszoltam.
Könyvet kellene írnom. Pénzt keresnék. Rég meggazdagodtam volna.
Várt.
Férjem válaszolt.
- Nem, nem könyvet ír, blogot.
Enyhén felkapta a fejét az orvos, pedig már hulla-fáradt volt.
- És milyen blogot?
Nem válaszoltam. Nem akartam válaszolni. Szégyellem. Az életemről, gondolataim.
Férjem válaszolt:
- Láthatólag elég népszerű.

Aztán keserűvé vált az orvos esti fáradtsága.
- Én is azt gondoltam, megélhetési politikus leszek, életem végére.
Belenézett a szemembe, kutatta, talán én is az vagyok? Majd kifejtette:
- Sokat dolgoztam már. Elmegyek a parlamentbe és időnként nyomok egy gombot.

Aztán újra kérdezett:

- És milyen a memóriája?
- Jó. Nagyon jó. Sajnos. - az utolsó szót halkan, szomorúan és gyorsan tettem hozzá.
Persze, hogy felkapta, kérdezett:
- És mit szeretne elfelejteni?
- Mindent. Úgy az egész életemet.
Az orvos maga elé fordult: mert valamiért, ezt, egészen érteni vélte. Nem faggatott tovább.