Tudod, még így is, hogy a gonosz annyit rabol, és helyet nem ad az Igazságnak, áldás lehetünk a világnak. Még ha csak kicsit is locsolgatjuk az elültetett palántákat, a nagy forróságban. Emlékszel? Nyáron, amikor a saláta-palántákat locsoltunk együtt? Te se, én se gondoltuk volna, hogy abban a forróságban, még megmaradnak és van értelme a locsolásnak. Milyen fárasztó volt a teli vizes kannákat vinni, az értelmetlennek tűnő munkához. Mégis, a saláták megmaradtak, annyi lett végül, hogy meg se tudtuk enni. Pedig a locsolást már a végére el is hanyagoltam, Isten kezére bíztam, azt gondoltam magamban: ennyit locsoltam, lesz belőle, ami lesz, megelégszem vele. Tovább nem fáradok.
Valahogy így érzem magam, most. Fejem kába. Az ide-oda röpködéstől, az újabb, és újabb információktól, az embereknek való segítéstől. Piciny kis morzsa-segítségek ezek, talán nem is nevezném segítségnek. Mégis, azok. A két cigányasszonyt, akiket a fahordás közben megismerhettem - elgondolkodtatott. A nyomor. A nyomor ezer arca. Hányféleképpen találkozom a szegénységgel? Ezekben a szegénységekben találkozhatom, kicsiny kisvirágokkal a sziklák között. Találkozik mosolygós tiszta arcukkal fáradt, agyongyötört tekintetem, mely rohanna tovább a következő segítetthez.
Igen. Ezt ma le kellett volna fényképeznem. Ezt a tündérlányt, aranyszőke hajával, ahogy a két cigányasszony között a három évével dúdolja hangosan: Áldjon meg az Ég tégedet!
Ide, föl kellett volna tennem a blogomra a képet, ezt a hihetetlen tüneményt, egy aranyszőke hajú kislányt, fehérbőrrel, a cigányasszonyok szerető, de fát keresgélő kezei mellett. Okos, értelmes saját gyermek. Hogy történhetett?
Te érted, amikor megkérdezem: kicsiny kis virág, a sziklák között, hogyan került oda, és vajon vigyázz-e majd rá Isten? Tudjuk a választ. Igen. Vigyázni fog. A kisvirágokra mindig vigyáz Isten.
Milyen jó ilyen hittel elengedni az embereket, és futni tovább más feladatokat beteljesíteni.
Oly sok gondolatot indít el az emberben. Látni, ahogy Isten forrásokat fakaszt a kietlen pusztában, vagy látni a romok, vagy kövek között megbúvó kicsiny gyönyörű virágokat. Ahogy a napfény lágy sugaraival simogatja. Látni a reménytelenséget, és látni a reményt egyszerre. Látni a reménytelenségek között a reményt. A remény, amely viszont csak a szív örömének reménye, nem hoz pénzt, sem gazdagságot, nem emeli fel a nyomorból a fagyoskodó családokat, csak örömet, és vigaszt ad annak, aki ott, mellette időzve térdelhet. Mert tudod, látom már, kegyelem ajándékot kapni az Istentől, de az ember részéről érettség, megtört, hálatelt, alázatos szív kell, hogy megláthassa ugyanebben az ajándékban rejlő, örömet adó reménységet.
Oh mily érték! Így lehetnek a nyomorékok, a betegek, a gyerekek, az öregek, vigaszok, és öröm a szegénységben élőknek.
bogi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése