Ezt a tizenkét évvel ezelőtt írt írásomat nagy bátorsággal teszem közre. Egyrészt, mert minden szava megtörtént és igaz, ebből kifolyólag rendkívül személyes, és intim. Leginkább engem érintőleg, de mindenki másnak is, akit említek benne. Tudom, hogy néhány éve még nem járultak volna hozzá a szereplők, hogy nyilvánosan közreadjam. Most tehát megteszem, nyilvánosan, igaz bizonyságtételemként.
Monor, 2011. január 02.
***
1998. június 15. – 1998. augusztus 13.
Levél Editnek
Bevezetés
Hátradőltem a székben. Tekintetemet levettem a számítógép képernyőjéről. Gondolkoztam. "Többet tudok, mint eddig." A legnagyobb rejtélynek saját magamat tartottam. Újra és újra elolvastam a verseimet. Figyeltem magam. Néha görcsösen próbáltam megfejteni a lelkemben végbemenő változásokat.
"Minden nap többet tudok meg magamról." Megelégedéssel töltött el, hogy önbizalmam és egészségem is kezd helyre állni. El is terveztem, hogy leírom eddig elért eredményeimet. Ám képtelen voltam elindulni tervem megvalósításában. Megakadtam. Hónapok teltek el úgy, hogy a késztetés és a tehetetlenség között vergődtem. Vártam arra a napra, amikor végre valami lökést ad. De azt nem gondoltam volna, hogy ezt a lökést a munkahelyemről kapom meg!
Munkahelyemre 19 évesen kerültem, tele élettel, gyermeki naivsággal. A kollégáimat "felnőtteknek" neveztem, akik képtelenek voltak megkeményedett és megkeseredett szívükkel másra gondolni, mint hogy hogyan lehetne a másikat minél jobban "leégetni". Ennél fogva nem szerettem a "felnőtteket". Egészen olyan mélységig, hogy ha tehettem, szóba se álltam velük. Egy kolléganőmmel azonban érdekes kapcsolatom alakult ki. Titokzatos, megközelíthetetlen lényként tartottuk számon egymást. Valami mély titok választott el minket, amit soha sem próbáltunk megfejteni.
Olyan nő volt, aki bájával az egész munkahelyemet évekig elvarázsolta. Sokan féltékenyek lehettek, sokan bánthatták, sokan - mint ahogy én is - nem tudták mit érezzen felé. Ki is ő? Úgy próbáltam megismerni, hogy figyeltem az elejtett szavakat, a bokszokból kiszűrődő hangokat. Valójában csodáltam őt. Azt a nőiességet, szépséget, szerénységet, ami előttem az Editet jelentette. Arra gondoltam, hogy talán mesterségesen gerjesztett külsőség és belül ragadozó ravasz "róka", a férfiak álmainak megtestesítője. Évekig féltem megismerni őt.
Arra nézve, hogyan fogom a felnőtteket "megszelídíteni" tervet dolgoztam ki. Esténként imádkoztam a munkatársaimért, és kértem Istent, hogy tegyen csodát. A csoda hamarosan be is következett, legalábbis én a saját részemről ezt csodának éltem meg.
1997-ben a munkahelyemen pénzügyi problémák keletkeztek, és elindult a leépítés. Meglepődtem, amikor olyan emberek kerültek elbocsátásra, akik nekem is sok bosszúságot okoztak. Volt olyan is, aki magától ment el. Végül már csak azok maradtak, akikről biztosan tudtam, nem rúgnak és nem harapnak. Mivel a gúnyolódásokat gerjesztő emberek már nem voltak jelen, a gúnyolódások is megszűntek.
Ebben a hirtelen bekövetkezett elbocsátási lázban a megmaradt emberek kezes bárányok lettek. Könnyű volt velük kapcsolatot teremteni. Én pedig büszke voltam arra, hogy a jogi irodában dolgozom, mint titkárnő. Egy olyan helyen, ahonnan lehetetlen volt kirúgni. Így a legnagyobb biztonságban és nyugalomban szabadon tervezgethettem "hódítási" akcióimat.
Csak egy problémám maradt, Edit is elment. És magával vitte titkait.
***
1998. áprilisában Edit visszajött dolgozni. Akkorra már "megszelídítettem" a munkatársaimat. Elfogadott és szeretett ember lettem, aki tudatosan végzett munkája után megelégedéssel konstatálta, hogy ő győzött. Azt, hogy Edit visszajött nem mindenki fogadta kicsattanó lelkesedéssel. A magam részéről nagyon örültem neki, mert azalatt a fél év alatt, amíg nem láttam, sikerült legyőznöm a felé viselt gátlásaimat. Úgy éreztem, tovább én sem lehetek akadálya annak, hogy megismerjük egymást.
Az elpocsékolt évek fájó emlékének és a viszontlátás örömének hatása alatt, már megérkezése pillanatában legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Így gőzerővel kezdtem neki annak a terv kidolgozásának, hogyan lehetne megközelíteni azt az embert, akit egyszerűen engedtem elmenni.
A munkahelyen sokszor elmentem hozzá, leültem vele szembe és elkezdtem beszélni. Tudtam elsőnek nekem kell bemutatkozni.
Beszéltem az egyetlen főiskolai évemről, a művészetszeretetemről és minden egyébről. Próbáltam megkeresni a kiskaput. De szívemben egyre másra csak az dobogott: "Rólam beszélj." Tudtam, ha az Úr akar valamit, engednem kell neki.
1998. tavaszának egyik napján leültem elé - ahogy szoktam - beszélgetni. Amikor felálltam, hogy haza menjek, szívemben újra hallottam, mit kell mondanom.
- Hát akkor, még beszélünk. Az Úr áldjon meg Edit!
Felnézett, de már elindultam.
- Várj csak Bogi, akarok tőled valamit kérdezni.
Visszafordultam.
- Igen, tudom, hogy mit akarsz. Azt akarod kérdezni, hogy amikor elmentél tavaly, miért mondtam azt neked, hogy az Úr áldjon meg továbbra is.
Csodálkozva és kérdőn nézett rám:
- Honnan tudod? Hiszen én ezt senkinek se mondtam el, talán csak Jánosnak a férjemnek!
- Edit, én nem tudom, miért kellett nekem akkor ezt mondanom, de mondanom kellett. Másrészt pedig láttam, hogy könnyes lett a szemed.
Közben visszaértem a székhez. Leültem.
- Tudod, Bogi, én alig bírtam akkor magammal. Alig vártam, hogy kiérjek a kapun, mert féltem, hogy elbőgöm magam. A pénzügyes lányok azonban megállítottak, nem bírtam ki, hogy ne sírjak. - könnyes lett a szeme - Látod, most is sírok. Egész nap a te mondatod zakatolt a fejemben.
Másnap munka után kocsival elvitt egy darabon hazafelé.
- Nem szoktam hallgatózni, de hallottam, hogy amikor kórházban voltál belőled is "jöttek ki" csövek. Mi bajod volt? - kérdeztem, amikor beindította a kocsit.
- Oh, az nem én voltam, hanem aki mellettem feküdt, szegény nagyon rossz lehetett neki. Amikor kiléptem a cégtől, akkor megműtöttek. Rákos sejteket találtak a méhnyakban.
Hirtelen megállt a lélegzetem.
- Most kontrollokra járok. Azt mondja az orvos, jól vagyok.
Bármit mondott, ezután már nem jutott el az agyamig. Rákos sejtek? Az Edit rákos volt?
Minden erő elszállt belőlem. Amikor kiszálltam a kocsiból, azért még odaszóltam hozzá.
- Vigyázz magadra, és az Úr áldjon meg!
Rám mosolygott.
Nem tudom, hogyan értem haza aznap, amit Edit mondott teljesen lesújtott. Közel laktam a munkahelyemhez, busszal háromnegyed óra, kerékpárral 15 perc. Fölmentem a második emeletre, megkerestem a kulcsot kinyitottam a felső zárat. Keserűen tört fel belőlem, hogy anyósom miért nem siet, elém és nyitja ki az ajtót. Gyerekes gondolkodás. Visszagondoltam arra, hogy 1 évvel ezelőtt, otthon a szüleimnél, vagy a testvérem vagy anyukám mindig elém rohant és kedvesen üdvözölt. Csak azt nem értettem, miért kell, hogy minden egyes alkalommal, amikor kinyitom az ajtót ez eszembe jusson.
Köszöntem és bementem a szobába. Tudtam kevés időm van. Gyorsan neki láttam az írásnak. Sok mindent kellett elmondanom Editnek, és ezt legjobban írott formában tehetem meg. Kevés az idő. Az órára néztem. Ákos hamarosan itthon lesz. Amikor befejeztem, már nyílt az ajtó, kirohantam a férjem elé. Erről a szokásomról én nem voltam hajlandó lemondani. Megöleltük egymást, majd betessékeltem az ajtón és leültettem az ágyra.
- Ákos, fontos dolgot kell mondanom neked. Edit rákos volt.
Rám nézett. Tudta, mire gondolok.
Éjszakákat beszéltem át az ágyban fekve. Olyan címszó alatt, hogy Ákoshoz beszélek, de közben magamnak összegeztem a dolgokat. Ákos legtöbbször el is aludt. A kapcsolódási pontokat már megértettem, azt is, Isten miért így vezetett engem. Döbbenetes volt felfedeznem, hogy Isten milyen jó hozzám és mennyire megbocsátó. Az Isten iránti engedetlenségemről írtam levelet Editnek. Tudtam, az én hibám volt, hogy Edittel nem sikerült hamarabb megismerkednem. Arra gondoltam, Isten ezt a legnagyobb bűnt az engedetlenséget is megbocsátotta nekem, és úgy alakította a dolgokat, hogy tanulhassak belőle. Csodáltam Isten szeretetét.
Most rajtam állt a sor, hogy legyőzve félelmeimet, kétségeimet, gátlásaimat megismerjem Editet. Tisztán láttam, mit akar tőlem Isten, azt is tudtam, képes vagyok megtenni.
***
1998. nyarán egy nap Edit kisírt szemmel jött be dolgozni. Magyarázatként azt mondta, a kisfiában talált egy kullancsot.
Egy csöndes pillanatban elmentem hozzá. Leültem vele szembe.
- Azért vagy ilyen szomorú, mert a kullancs feje benne maradt?
Megrázta a fejét. Rám nézett. A szeme lassan könnyes lett. "Ez a nő egy kétségbeesett, elfáradt szeretetre méltó ember, és én évekig azt hittem, ő egy kalandor, aki semmi gondot nem ismer. Tévedtem!" Legszívesebben felálltam volna, megkerülve a közöttünk akadályként tornyosuló asztalokat, hogy odamenjek és megöleljem. Most már csak asztalok, de azelőtt évekig félreértések, tévedések álltak közöttünk. Két szót se váltottunk egymással, csak köszöntünk. Néha azt se.
"Ez a nő erős. Még akkor is, ha most sír."
- Nem. Tegnap voltam kontrollon. Újra kimutatták azt a vírust, ami a rákos sejteket okozza.
"Arra gondoltam nem kell feszegetnem ezt a dolgot. Mit tudnék mondani? Hiszen minden, amit tudok és érzek kimondhatatlanságban hevernek lelkem mélyén." Hallgattam.
- Tudod Bogi, nem értem, hogy miért pont én, aki annyira ügyel a tisztaságára. - Tudtam mit érez, azt is tudtam hiábavaló minden vigasztalás. Tovább hallgattam. - Azok a cigányasszonyok, akik havonta csak egyszer fürdenek, azoknak miért nincs semmi bajuk?
Az egyik számítógép fölött kinéztem az ablakon.
Az épületnek csak ezen az oldalán voltak ablakok, sokszor csak azért jöttem el az eldugott sötét helyemről, hogy érezzem a fény erejét, hogy felfrissítsen és megnyugtasson. Most más miatt ültem az ablak mellett. Újra ránéztem az előttem ülőre.
- Tudom. Tudom, hogy mit érzel.
Ahogy a napok teltek bennem lassan megfogalmazódott, újra levelet kell írnom Editnek. Egy levelet, amelyben elmondom az én történetem.
1. rész
Gyermek és szabad voltam
Néha csak énekelni lenne kedvem, mert nem tudom szavakban kifejezni érzéseimet. Ezek az érzések szélsőséges érzelmek, mert vagy nagyon boldog vagyok, vagy, mert szomorú. Ezért ha éneklek, két dolog lehetséges. Egyébként nem szoktam énekelni, csak ha Istentisztelet van. Istentiszteleten azonban mindig Istennek éneklek és sohasem az érzéseimet dobom ki magamból.
Emlékszem, gyerekkoromban, ha esti tévénézéstől a szüleim elzavartak, sokszor a sötét szobában lábamat a falnak támasztva hangosan énekeltem érthetetlen szavakat kitalált dallamokkal. Ez akkoriban semmilyen érzést nem takart, egyszerűen csak a boldogságról a gyerekkorról énekeltem, miközben átgondoltam addigi megélt kicsinyke életem és a várva várt hosszú jövőt.
Más, hangtalan, mély elmélkedéseimet csak ritkán zavarta meg a halál gondolata úgy, hogy ki rohanjak a szobámból friss levegőért. A halállal próbáltam nem foglalkozni, igaz, végigkísérte az egész gyerekkoromat. Nem találtam rá magyarázatot. Láttam, ahogy meghalnak a nagyszüleim, de úgy gondoltam, ennek meg kellett történnie, mint egy fejezet lezárásának, mert ágyhoz kötött beteg emberek voltak. Amikor váratlanul a nagynéném halt meg, akkor is egy fejezet lezárásba erőltettem halálát. Pedig tudtam, ő nem volt beteg, legalábbis nem látványosan, és mellesleg nagyon szerettem őt. Arra fogtam halálát, hogy mindennek azért kellett történnie, hogy többet játszhassak unokatestvéremmel, akitől gyakran "megfosztott". Halála azonban csak még jobban elválasztott unokatestvéremtől, amit én akkor szerencsétlen véletlennek tartottam. Nem ismertem fel, hogy játszótársam a gyász fájdalmával küszködik.
Egyetlen megmaradt nagymamámért minden évben imádkoztam. Nagyon szerettem őt, fontos volt nekem, hogy éljen. Arra gondoltam milyen jó nála nyaralni, és meséit hallgatni. Minden évben annyit kértem, "Istenem ad, hogy még egy évig éljen". Ezzel úgy éreztem, Istent "megkötöttem", aki nem is sejtheti, minden évben így fogok imádkozni.
Sokáig egyedüli gyerek voltam, így alakulhatott ki, hogy hittem valamiben, aminek a felnőttek azt a nevet adták, hogy Isten. De nem gondoltam vele többet, minthogy valószínű, létezik egy Isten.
Megfoghatatlan megismerhetetlen lény volt előttem. Ritkán mentem templomba, akkor is csak hangversenyre, talán soha nem is voltam misén vagy istentiszteleten, hívő keresztyén embereket nem ismertem. A szó valódi értelmében pogány voltam, aki még a keresztvízzel se érintkezett.
Amikor 16 éves lettem, elmerészkedtem egy evangélikus templomba. A nagymamám Szarvason lakott, szerettem ebben a városban egyedül csatangolni. Így történhetett meg, hogy egy mesésen szép nyári napon beléptem a kiszemelt templomba. Remekül éreztem magam. Nagyon tetszett, hogy a pap, nő volt. Kifelé menet egy öreg néni megkérdezte, honnan való vagyok, mondtam messziről jöttem, és most vagyok életemben először istentiszteleten.
Kérdezte, nem akarok-e venni valami könyvet. A zsebemre mutattam. Üres. Erre ő szó nélkül megfogott egy kis könyvecskét és a kezembe nyomta. Hálásan megköszöntem és elindultam a barátságosan hűvös templomból a forró világba.
A kicsi könyvecskémet, mint ereklyét, titkon hoztam haza. Az év minden napjára voltak benne igék a hozzáfűzött magyarázatokkal. Ez volt az első kézzel fogható találkozásom Istennel. Kezdtem érteni, kihez imádkozom, de az igazi hittől még nagyon messze voltam.
A barátok tekintetében sok csalódás jellemezte a kamaszkoromat. Mivel fiúk között nőttem fel, nehéz volt megtalálnom a beszédtémát a velem egykorú lányokkal. 1987-ben - még az általános iskola éveiben - a családdal történt autóbaleset után felbukkant a semmiből egy lány, aki hosszú évekig legjobb barátnőmként állt mellettem. Nagyon sajnáltam őt abból a szempontból, hogy csak a depressziós érzéseimet tudtam megosztani vele. Ő azonban hűségesen viselte el az autóbaleset okozta lelki fájdalmaimat. Azt hittem, én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere.
Később lábadozásaim során ismerkedtem meg első szerelmemmel. Fiatal voltam 14 éves, de roppantul elvarázsolt az a tény, hogy egy fiúnak tetszek, ha nem is úgy, mint lány, de mint ember vagy barát.
Sokat beszélgettünk, mindennap hazakísért az iskolából, ennél többre azonban - akkori nagy csalódásomra - nem került sor.
Amikor befejeztem az általános iskolát, nagy hévvel kezdtem új kapcsolatok kiépítésébe. Legfőképpen a szerelem érzéséről szerettem volna többet megtudni. A nyári szünetben, mint mindig nagymamámnál nyaraltam.
Ottani unokaöcsém ismertetett meg osztálytársával, aki egyidős volt velem. Csakis a kaland kedvéért álltam kötélnek. Az én részemről nagy közömbösséggel viseltettem iránta, bár engedtem, hogy megfogja a kezemet, és a velem tervezett álmairól beszéljen. Amikor a nyaralásnak vége volt, hosszú leveleket írt és megkérte a kezemet. Nem tudtam mi az, hogy szerelem, úgy gondoltam, ha valaki megkéri a kezemet, az már egyben szerelmet is jelent. Próbáltam beleringatni magam egy érzésbe, amiről hittem, hogy jól esik. Egyszer unokanővérem jött hozzám látogatóba, és ránézett az új barátomról készült fényképre. A véleményét nem titkolva kiáltott fel: mennyire ronda szegényke, és ehhez hozzáfűzve még egy-két dolgot elment. Amikor én is ránéztem az asztalomon felállított képre, undor fogott el. Hiszen nem is szeretem ezt az embert. Későbbiekben nem válaszoltam leveleire. Anyukám tanácsát is megfogadtam, hogy semmiképpen ne gondoljak házasságra és ne engedjem, hogy utánam jöjjön. Egyszer arany nyakláncokat küldött nekem. Ámultam és csodáltam. Jól esett, de kemény maradtam, az ékszereket visszaküldtem. Egy hétvégi délután otthon ölemben egy tállal sütemény tésztát kevergettem a tévé előtt, amikor egy pillantásra felnéztem az én teljes nevem vonult végig rajta egy üzenettel. Ő írta, kérte, hogy válaszoljak leveleire. Most is sikerült meghatnia, de nem engedtem érzéseimnek.
Én nem szerettem őt, de ő igen. Az első kikosarazott ember. Kaján cinikusság fogott el. Persze ennek az esetnek már környezetemben is volt visszhangja. A gimnáziumban hetekig csak rólam beszéltek, hogy van egy titkos hódolom, aki a tévén keresztül üzenget. Ez is büszkeséggel töltött el, de tudtam ez még semmit se jelent. A valódi szerelemmel akartam találkozni, nem pedig megszégyeníteni és eltiporni embereket.
Mivel az általános iskola befejeztével a barátnőm is eltűnt, újra magányos voltam, egy nagy teherrel a vállamon, a gimnázium éveivel és a kamaszkor problémáival. Úgy gondoltam, hirtelen nőttem fel, és nem is akarok nagyon felnőtt lenni. Azt viszont tudtam, gyerek sem maradhatok.
Olyan gátlásokkal küzdöttem, minthogy vékony vagyok, buta, és csúnya. Az, hogy a valóságnak ez nem felelt meg, nem nagyon hittem el. Valóban vékony voltam, valóban voltak okosabb, szebb lányok, mint én, de semmiképpen nem voltam olyan, mint amilyennek magamat tartottam:
valaki olyannak, akivel senki se akar beszélni, akit senki se szeret. Jobb is - gondoltam akkor -, ha nem is szólok, csak bezárkózom kicsinyke világomba és szemlélődőm. Nem hittem abban, hogy bárki is akarna velem barátságot kötni, ezért sokszor az is meglepett, ha osztálytársaim szeretettel közeledtek hozzám. A gondolkodásomon azonban ez semmit sem változtatott, ugyanolyan kicsinek, jelentéktelen embernek gondoltam magam, „senkinek”, aki „semmire” sem képes. Állandó körforgásban voltam magam körül, minden mozdulatomat alaposan megvizsgáltam és minden mozdulat után számot vetettem magamban magamról, vajon szabad volt-e ezt mondanom vagy tennem. Az életem tele volt a magamhoz feltett értelmetlen kérdésekkel, amikre görcsösen akartam választ találni.
A tanulás során feltűnt nekem egy érdekes személyiségű lány. Mániákusan vonzottak az érdekes emberek. Azt terveztem ő lesz a következő barátnőm. Tévedtem. Néhány próbálkozásom után, egy levelet küldött, melyben közvetlenül megmondta, hagyjam békén. Ennél jobban semmi se tudott volna lesújtani. Egy álmot kergettem, ami sohasem vált valóra. Csak kecsegtettem magam egy barátsággal, amelyről azt hittem, segíthet kamaszkori dolgaimat megoldani. Nem is sejthettem, ő is olyan dolgokkal küzd mint én, csak veszélyesebb megoldást választott. Kábítószerezett. Nem tudtam, hogy igazat mond-e. Minden esetre az ügyet közöltem a rajztanárnővel.
A rajzterem, mint mentsvár, sok diáknak szolgált menedékül. A lényeg, hogy mindent el lehetett mondani a rajztanárnőnek, aki a világ legérzőbb szívű tanára. Ő volt az anyukám. Én is itt találtam menedékre. Bár nálam kicsit másként szolgált mentsvárként anyukám rajzterme. Itt valódi barátokra találtam, de igazából nem tartottam őket annak.
Sok művészpalánta, mind a világfájdalommal küszködve, ha másban nem is ebben hasonlítottam hozzájuk, a világfájdalomban. Én verseket írtam, ők festettek.
Rajztehetségem a nullával volt egyenlő, ami annak volt köszönhető, hogy anyukám szándékosan nem foglalkozott ezirányú törekvéseimmel.
Nem akarta, hogy én is olyan "ismeretlenségben" élő művész legyek, mint ő. Később rájöttem, a művészek nagy fájdalma, ha nem ismerik el őket. Így lehetett az, hogy anyukám mindenkit támogatott a rajzművészetének kibontakozásában, kivéve engem. Igaz, nem is bántam. Én utáltam a festékkel pepecselni, a grafittal rajzolni, bíbelődni, szemlélni és gondosan vonalakat húzni.
Szívesen elnéztem, ahogy a rajzterem előtt, a réten társaim mély nyugalommal festenek, ami engem mindig megelégedéssel töltött el, de sohasem késztetett. Szerettem a művészeket.
Ott a rajzteremben mindenki kiönthette szívét, nem volt felső hatalom, ami bárkit is akadályozott volna szívének titkait elárulni.
Valójában azonban én még sem éreztem teljesen szabadnak magam, feszélyezett – lehet, ok nélkül - anyukám jelenléte. Hogy miért? Csak azért, mert tudtam, anyukámnak két arca van, egyiket mindenki ismeri és szereti, a másikat csak én. Nos nehéz volt összeegyeztetni azt a képet, hogy ő az iskolában egy kitűnő tanár, otthon pedig egy ideges anya.
Anyukám, ha a pályafutásomat rajzolásban nem is, de minden másban segítette. Így az írást elsőrendű megvalósítandó célnak tűzte ki. Minden törekvésemet minden irányba támogatta, szabad voltam bárminek a megvalósítására. Előttem volt az egész élet. Egy ideig.
2. rész
Ha egyszer megszakad a film
Gyerekkoromat soha semmilyen betegség nem zavarta meg, ritkán megfáztam de meg is gyógyultam. Nem ismertem a betegség valódiságát. A betegséget csak egy egyszerű náthában tudtam meghatározni. 1992. év azonban valami különöset hozott. Észrevettem magamon, hogy néha kihagy az agyam. Elejtek a kezemből tárgyakat. Éjszakánként ájulva zuhantam álomba. "Ugyan már - gondoltam -, valami kamaszkori probléma". Tanulmányi eredményeim rohamosan romlottak. Fárasztott a tanulás. Feszült és ideges voltam. A barátságaim sorra fulladtak kudarcba. Családi otthonom se jelentett már régen menedéket.
Apukám inni kezdett, noha jelentéktelen apróságnak tűnhetett volna ez, a mélyben sok minden mással láthatatlanul rombolta a család békéjét.
Nagyon egyedül éreztem magam problémáimmal, félelmeimmel. Úgy látszott, semmi se segíthet rajtam, kimerülten és erőtlenül zuhantam lejjebb és lejjebb. Otthon a családi botrányok már pattanásig feszültek. Szüleim váláson gondolkoztak.
Utolsó próbálkozásként elkezdtem foglalkozni a természetfölötti erőkkel. Természetgyógyászattal és egyéb mágikus dolgokkal. Az 1990-es rendszerváltás után az országba nagy erővel áramoltak be a különféle természetfölötti eszmék. Anyukám, mint minden újra nyitott személyiségű ember, készséggel kezdte tanulmányozni ezeket. Az én meggyötört lelkem is keresett valami újat, a fiatalság hevével vetettem bele magam ebbe az ismeretlen, talán erőt és csodát adó dologba. Mégis tovább csúsztam és hirtelen minden csendbe borult körülöttem. Nem volt Isten, nem volt barát, nem volt segítség.
Majd megszülnek az álmok
Én már nem tudom,
hová tűntem el.
Tapogatom életemben
Önön magam,
de sem én, sem a világ
nem létezik agyamban.
Keresek valamit Belőled,
de hogy adnád meg,
ha Te sem létezel.
A nagy semmiben lebegek.
Kézenfog a semmi Atyja,
bejárva a semmi határát,
álmaink összefonódnak,
és megszülnek engem
és az Atyát!
1992. ősz
Amikor 10 éves korom körül kommunikációs problémáim keletkeztek a velem egykorú fiúkkal, elmondtam szüleimnek, hogy szeretnék egy testvért. A húgom 1985-ben született. Vártam őt, én választottam neki a nevet is. Büszke voltam rá, és elterveztem, mindazt megvalósítom vele, ami nekem nem sikerült. Nagy segítséget jelentett abban is, hogy kipróbáljam az anyaság érzését, rájöttem, igazi valódi lány vagyok.
Nagyon ritkán veszekedtünk, nem annyira testvéri érzés, mint inkább egy mély baráti fonál kötött össze minket.
Ez a 10 év korkülönbség engem bölcsességre intett, őt pedig arra, hogy hozzám fejlődjön. Így volt lehetséges, hogy már kiskora óta egész embernek tekintettem, a legjobb barátomnak, akivel mindent megoszthatok. Egyébként pedig hamar felnőtt. 12 évesen már olyan magas volt mint én 22 évesen. Súlyban pedig egyenesen lekörözött. Én vészesen sovány voltam gyerekként is, felnőttként is. Ő pedig ennek az ellentéte. A természetünk is sok mindenben eltért. Ő egy logikusan gondolkodó, realista embernek látszott felnőni, én pedig tipikus szélsőséges érzelmekkel hajtott művész voltam, aki nagyon megfigyelte az embereket, és bölcsességével alakította életét. Ennek ellenére nagyon jól megértettük és egyben kiegészítettük egymást.
De nemcsak rá voltam büszke, hanem magamra is. Mivel sokat voltam vele, szinte természetes volt, hogy a fontosabb dolgokat tőlem tanulja meg. Nagyon nagy örömömre volt, amikor az én jelenlétemben állt fel elsőnek és kezdett el járni.
Később versekre tanítottam és büszkeséggel töltöttek el a rokonok testvéremre mondott dicsérő szavai. Nem is sejthették, ezek a szavak engem is méltatnak.
Mindig együtt aludtunk, noha volt külön ágyunk. Szerettem, ha valaki a közelemben van, és érzem a testmelegét. A takaró alatt lábainkat összetekertük, ha lekapcsoltuk a villanyt, kérte, hogy meséljek vagy énekeljek. Hosszú mese következett, aminek a végére mindig elaludt.
A gimnáziumi évek alatt magányosan befordultam a fal felé. Nem értette, de nem is kérdezte, miért van, hogy amikor elalszom, akaratlanul rángatózom. 1992 telének egy éjszakáján én kértem meg, hogy menjen szóljon anyunak.
Ezután már csak villanásokra emlékszem, egy orvosra, aztán még egyre, később mentősökre, akik próbálnak levezetni a lépcsőkön. A mentőkocsiban próbáltam szétnézni. Kíváncsiságom határtalan volt. De ahogy felültem, hányinger fogott el. Öklendeztem. Anyukám kezét görcsösen megfogtam. Nem tudtam, mi történt, de nem is volt erőm ezen gondolkodni. Kimerülten elaludtam.
Amikor megérkeztünk a kórházba egy kedves doktornő kérdezte, be tudnák-e menni egyedül a szobájába. Már reggel volt. Határozatlanul bólintottam. Elengedtem anyukám kezét és leültem az írógépe elé, ahol kérdéseire várta válaszaimat.
- Neve?
Tűnődve gondolkoztam, a nevem? Lassan böktem ki.
- Kora?
Fokozatosan kezdtem tudatomra ébredni, igen, 1976-ban születtem, azt hiszem július 26-án.
- Cigarettázik?
Erre a kérdésre már szándékosan hazudtam egy nemmel. Csak anyám meg ne tudja, hogy cigizek.
- Mióta vannak ilyen rohamai?
Kérdőn visszanéztem. Roham??? Talán egy éve.
- Mennyi volt?
Azért ez már sok kérdés és értelmetlen. Talán 10.
A beszélgetés alatt elnézegettem a szimpatikus doktornőt, miközben arra gondoltam, bár örökbe tudna fogadni. Azt hittem egy doktornő már csak tud rajtam segíteni.
A kórházban naponta meglátogattak szüleim. Soha semmit nem vettem észre rajtuk, ami arra utalt volna, hogy aggódnak értem. Jól tudták titkolni. Csak később, mások elmondásából tudtam meg, hogy anyukám mindig kisírt szemekkel tanított.
Egyszer még osztálytársaim is eljöttek. Boldog voltam, de annak, akinek nagyon örültem volna, nem jött el. Bőgve mentem be az ágyamhoz, ahol betegtársaim kérdezgettek a sírás okáról. A zokogás elvette minden erőm, nem tudtam magyarázkodni. Később maguktól is rájöttek a szomorúságom okára: vártam valakit.
Azalatt a 10 nap alatt a kórházban barátokra leltem, betegtársaim, az ápoló nővérek és a kedves doktornő személyében. Ha lehet jól éreznie magát az embernek egy kórházban, akkor én elmondhatom, ott jól éreztem magam. Egy nyugvópont, ahol nem kellett félnem sem az éjszakáktól, sem a barátok elutasításától. Ott döbbentem rá, hogy valójában egy meggyötört agyonhajszolt ember vagyok. Célok nélkül. Tolongtak bennem a kérdések, de nem arról, hogy miért vagyok itt és miért vagyok beteg, hanem arról mi gyötörte meg lelkemet.
A kórházban nem éreztem magam kiszolgáltatottnak. Mivel soha nem voltam beteg, úgy gondoltam, hamar túljutok eme "kitérőn", egyben pedig sejtettem, ez a betegség komolyabb, mint egy nátha. De ha éreztem is volna bármilyen komolyságot ebben a betegségben, valószínű elnyomta volna az a biztos tudat, hogy jó helyen és jó kezekben vagyok. Bíztam az orvosokban, de mint mondtam abban a 10 napban ez jelentéktelen volt.
Ha valaki volt már súlyos beteg, bizonyosan tudja, mit jelent az amikor kimondják a diagnózist. Első reakció: nem, az nem lehet, második: talán tévednek az orvosok, harmadik: meggyógyulok. Ezek között a fázisok között időeltolódás van, bár néha átfedik egymást. Sőt, van, mikor egy nap akár mind a három érzés benne lehet a beteg emberben. Persze ezt csak az optimista betegekre vonatkoztatom, mert vannak olyanok, akik a harmadik fázisban megadják magukat. Szerintem azok a szerencsés emberek, akik nem adják fel még, ha a halál árnyékában vannak is. Én nem voltam halálomon, de minden erőmet összeszedve küzdöttem a betegség ellen. Optimista beteg voltam. Remény nélkül!!!
A diagnózis pedig epilepszia volt. Még leírni is utálom ezt a szót. Utáltam, sőt gyűlöltem. Magamat szerettem, de a betegséget gyűlöltem. Ezért az első leküzdendő probléma, ami évekig fennállt, hogyan tudnám kibékíteni ezt a paradox helyzetet. Vagy egyáltalán kell-e? Akkori tudásom a betegségekről a gyógyulás lehetőségeiről szinte a nullával volt egyenlő. Minden esélyem és bukásom egy orvos kezében volt. Hihetek-e egy ismeretlen jótevőnek? Elhiggyem-e neki azt, hogy segíteni akar?
Mivel nem volt más választásom, hinnem kellett az orvosságokban. A materiálisan megfogható gyógyszerekben, a baráti szavakban, amelyek biztattak és az orvosi véleményekben, amelyek a földig sújtottak.
És hol voltam én? Hol voltak az én bizakodásaim? Nem hittem el, hogy beteg vagyok, talán 1 év kellett, mire elfogadtam, mint tényt. Kezdetben, amikor láttam, hogy szednem kell a gyógyszert és semmi esélyem, hogy nélküle éljek, belenyugodtam ebbe a helyzetbe és éltem tovább életem. Nem foglalkoztam vele. Elsősorban azért, mert nem volt időm és nem volt miért foglalkozni vele. Senki se kérdezte, senki se tudta, csak én és a szüleim. Akik tudták, azok se éreztették velem, soha nem kérdezték élményeimet. Ez jelentette számomra azt, hogy teljes ember maradtam. Hogy meddig éreztem ezt? Amíg újra nem jött egy kérdés: lehet-e gyerekem? Az orvosi válasz egyértelmű nem volt. A gyógyszer mellett semmiképpen sem. Ha valami lesújtja az embert, akkor az, ha gyereket akar és nem lehet neki, amikor tudja, hogy nem szabad terhesnek lennie. Újabb és újabb kérdések merültek fel bennem. Vajon akar-e egy férfi engem úgy, hogy tudja, nem lehet gyerekem? A depresszió kergetett. Még se vagyok teljes ember?! De én az akarok lenni!
Tehát a lélekvizsgálatot itt kezdtem meg, mint ahogy a végső döntést is itt hoztam meg: "Az egész életemet meg kell változtatni!"
Nem hittem volna, hogy ez a merész kijelentés nagyon hamar próbára tesz.
3. rész
Mi lesz velem, ha mégis felnövök?
1993 tavaszán sokszor voltam anyukám rajztermében. A képeket nézegettem a falon, amelynek szignóját jól ki tudtam olvasni. Egy lány készítette őket. Nagyon megtetszettek a képek, értékeltem és értelmeztem, annál is inkább, mivel elkezdtem foglalkozni a művészettörténettel.
Már túl voltam a betegség meghurcoltatásain. Nem régen történt, csak pár hónapja, de az akarat erősen dolgozott bennem: mindent elfelejteni. Belevetettem magam a tanulásba, igaz csak módjával, mert az orvosom kérte, ne hajszoljam túl magam. Igaza volt, semmi sem ér többet, mint az egészség.
Egészében a művészettörténettel foglalkoztam. Vonzottak a különleges emberek. Örömmel töltött el az a felismerés is, hogy kitűnő megértéssel és képességgel rendelkezem ahhoz, hogy gondolataimmal a művészeti alkotásokat hétköznapi közelségbe hozzam.
Ez köszönhető volt az anyukám köré csoportosuló fiatal művészekkel való jó kapcsolatomnak is. Én nem tudtam alkotni, de meg tudtam érteni és értetni az alkotást. Szóval kezdett kidomborodni előttem életem további jövője, és lassan megfogalmazódott bennem, hogy azt fogom tenni, amihez értek: művészettörténész leszek. Bizonyos szinten ez választ adott kilátástalan jövőm adta kérdéseire, teljes mértékben azonban még ez sem volt kielégítő állandó kereső lelkemnek. Kerestem. És keresésem nem ismert határokat.
Hosszan nézegettem az előttem lévő képet, a szignó annyira ismerős volt, a név annyira barátságosnak tűnt. D. Anna, mintha ismerném, pedig soha nem láttam. Egyszer megkérdeztem anyukámat ki ő, azt mondta egyik kedvenc tanítványa. Szemem egy másik képre tévedt, készítője M. Katalin. Valami mély megnyugvást, valami ismeretlen, barátságos érzést keltettek bennem képeik. Ő is kedvenc tanítvány. Két kedvenc tanítvány. Kezdett számomra érdekes lenni ez a két ember. Egy évfolyammal fölöttem jártak. Én harmadikos, ők negyedikesek voltak. Csalódottan könyveltem el, számomra elérhetetlen magasságban vannak.
1993. tanítási évvége közeledett. A negyedikesek teljes erővel készültek az érettségire. Anyukám rajzterme sokszor zsúfolásig tele volt a rajzból érettségizőkkel és más évfolyambeliekkel. Sokszor voltam velük.
Egy napon két lánnyal beszélgettem, egy-egy rajzbakon ültek, előttük egy rajztábla hevert. Valami vallásról beszéltek, hitről, de bennem kemény ellenállásba ütköztek. Nem voltam kíváncsi vallásra. A felém mutatott szeretetük azonban megzavart. Hiszen nem is ismernek. Megkérdeztem nevüket, Panni és Kati.
Később egyedül csak Pannival beszélgettem, rajzolt. Tűnődtem a békességén és a szeretetén, amit felém mutatott. Leguggoltam mellé, hogy lássam, amit rajzol. Mikor kétségeimet mondtam el a jövőmmel kapcsolatban, megpuszilta a fejemet. Hirtelen történt, nem számítottam rá. Megzavart. Hogy zavaromat palástoljam, ránéztem és megkérdeztem a teljes nevét. Egy pillanatra megállt bennem a levegő, D. Anna volt, az elérhetetlen magasságban dolgozó művész.
Óvatosan kezdtem becserkészni "áldozatomat". Ez jellemző rám minden barátság kezdetén. Azt akartam, hogy Anna a barátnőm legyen, ám annyi kudarc után kevéssé hittem abban, hogy ez sikerülni fog.
Mivel sokat beszélgettünk, ismerkedtünk, lassan megértettem, nem számít, hogy egy évvel idősebb nálam. Mint kedvenc tanítvány, anyukámat is szerette. Egyszer bejött az iskolába az anyukája, hogy Panni tehetségéről és további lehetőségeiről beszélgessen az én anyukámmal.
Csodálkoztam szép ősz haján és azon, hogy mennyire aggódik lánya jövőjén. Csodálkoztam, mert úgy éreztem az én anyukám fele ennyit se aggódik értem.
Pannit azonban nem lehetett megismerni, csak a vallásával együtt. Ez fölöttébb zavart, de nem tudtam ellene tenni. Hamar kiderült, közel lakunk egymáshoz, gyalog 10 percnyire. Micsoda véletlenek? - gondoltam. Sokszor meglátogattam, ahogyan Katival ő is eljött hozzánk. Úgy gondoltam, nem hozzám, hanem anyukámhoz, mert mindig a művészetről beszélgettek nálunk. Képeket nézegettek, érettségin, felvételin gondolkoztak. Azért jól esett, ha láttam őket, még ha úgy is gondoltam, anyukámat jobban szeretik.
Egyszer érdekes módon úgy jött el hozzánk Panni, hogy nem anyukámmal akart beszélgetni, mellesleg anyu se foglalkozott már úgy vele, mint kedvenc tanítványával. Kiesett a kegyeiből. A szobámba beszélgettünk. Amikor indulni készült, mondtam lekísérem, mivel nagy házban laktunk kutyákkal és zárakkal őrizve. Apukám biztosította a ház védelmét, ami természetes is volt, néhány lopás és betörés után. A kapuban még néhány szót beszéltünk. Már elindult, mikor hirtelen megfordult, hogy megöleljen. Mint villám az égből olyan váratlanul történt. Éreztem a szívemben hegyek és gátak omlanak le. Valaki szeret, valaki úgy szeret, hogy képes ezt cselekedetekben is kimutatni és nem szavak mögé bújtatni. Íme egy ember, aki képes volt engem, egy nyomorult, beteg embert megölelni. Mintha Isten ölelt volna meg, és mondta volna: ne félj, bízzál Bennem!
A gimnáziumban péntekenként vallási összejövetelek voltak az egyik teremben. Panni és Kati mindig elment oda. Hívtak engem is, elmentem olyan címszóval, hogy csak a vitatkozás kedvéért. Anyukámnak is ezt mondtam. Kezdetben így is volt, később azonban ösztönösen vonzottak a keresztyének.
Megkezdődött az érettségi szünet. Pannihoz sokszor elmentem beszélgetni. Faggattam őt a vallásról, a keresztyénségről. Nagyon kíváncsi voltam, mintha ez lenne minden kérdésre a válasz. Anyukám egyre feszültebben figyelte új barátaimmal való kapcsolatomat. Közölte, hogy ők már nem tartoznak a kedvencei közé amióta megtértek, és én se gondolkodjak megtérésen. Ez a kemény kijelentés megriasztott, ha megtérek, én se leszek kedvenc???
1993 nyarán az érettségik után még többet találkoztam a keresztyénekkel. Összejöveteleiket egy dohos, koszos pincében tartották, ennek ellenére mindig barátságot és szeretetet éreztem. Emellett meghatódottság töltött el, ha láttam őket mosolyogva, lelkesen énekelni. Csodálkozásom napról napra nőtt. Őket nevezik keresztyéneknek? Úgy éreztem magam, mintha álmodnék, lehetséges ez, létezik ilyen? Panni nagyon büszke volt a keresztyén barátaira, annak ellenére, hogy sokan cigányok és szegény emberek voltak. Ez is zavarba ejtett, ha tudná anyukám, hová járok, annak beláthatatlan következményei lennének. Bár titkoltam, anyukám mégis sejtette. Egyre erősebben fogalmazta meg véleményét, sem engem, sem Panni személyét nem kímélve. Gyanúsan figyelte, amikor elbicikliztem otthonról, tudtomra adva, nem szeretné, ha Pannival találkoznék. Egy kicsit féltem, de nem törődtem vele.
1994. tavaszán már én készültem az érettségikre. Keresztyénekkel rég nem találkoztam, nem volt időm. A tanulás minden erőmet és időmet elvette. Egy tanítási napon fáradtan tértem haza. Nem féltem az érettségitől, de nagyon fáradt voltam. Miután táskámat a szoba sarkába dobtam, leültem kedvenc fotelomba és bekapcsoltam a rádiót. Hátradőlve próbáltam lazítani. A rádióban egy ismerős dallam kezdődött, Mária evangéliuma című rockoperából egy részlet, Jézus énekelte: "Én vagyok az út, az igazság és az élet, kövessetek engem."
Elég volt ennyit meghallanom, kikapcsoltam a rádiót és bőgve letérdeltem, tudtam, hogy Panni vallása igaz.
Jézus az én életem értelme. A szobában egyedül voltam, de úgy éreztem, mintha Jézus lábai előtt hevertem volna, fény, békesség és szeretet vett körül.
Zokogásom közben halk szavakat suttogtam: "Bocsásd meg Uram minden vétkem. Vétkeztem ellened, bűnös vagyok, nagyon bűnös ember vagyok." Amikor felálltam, tudtam mi történt: megtértem. Életemet Jézus nélkül többé már nem élhetem.
Elég volt ennyit meghallanom, kikapcsoltam a rádiót és bőgve letérdeltem, tudtam, hogy Panni vallása igaz.
Jézus az én életem értelme. A szobában egyedül voltam, de úgy éreztem, mintha Jézus lábai előtt hevertem volna, fény, békesség és szeretet vett körül.
Zokogásom közben halk szavakat suttogtam: "Bocsásd meg Uram minden vétkem. Vétkeztem ellened, bűnös vagyok, nagyon bűnös ember vagyok." Amikor felálltam, tudtam mi történt: megtértem. Életemet Jézus nélkül többé már nem élhetem.
Az első adandó alkalommal elmentem Pannihoz elmesélni neki, hogy mi történt. Nagyon örült. Elmondtam neki, hogy anyukám viszont nem fog ennek örülni. Biztatott. Azt mondta ezt a dolgot nem lehet titkolni, Jézust nem lehet eltitkolni. Igazat mondott, de azt is tudtam, ha anyukám megtudja, az én életem szülői házamban pokollá változik. Nem tudom, hogy osztozott-e akkor sejtéseimben, később azonban ő is részese lett hányatatásaimnak.
Azt, hogy az ember megtérjen Istenhez, igazából csak egy személy nem akarja, és őt Sátánnak nevezik. Hamar rájöttem erre én is, nem emberekkel kell harcolnom, hanem egy láthatatlan, de annál is inkább létező személlyel. Amikor 1991-ben elkezdődtek az éjszakai rohamaim, ezmellett még egy furcsa jelenséget is észrevettem, ezt már nem magamon. Éjszakánként, ha lefeküdtem, a szekrényünkben lévő vitrin ablaka rezegni kezdett. Minden éjszaka, amit nem csak én hallottam, hanem testvérem és szüleim is. Nagyon féltem, mert tudtam minden éjszaka nem lehet földrengés, kocsik a házunk előtt pedig csak nagyon ritkán jártak.
Emellett megfigyeltem, hogy sokszor maguktól elmozdultak a tárgyak jelenlétemben. Egyszer kávét öntöttem ki, és a csésze arrébb csúszott, úgy kellett visszatennem. A sok természetfölötti jelenség kezdetben megijesztett, később megszoktam őket.
Egyszer kaptam barátnőmtől egy igazi Bibliát. Lefekvés előtt olvastam belőle. Amikor lekapcsoltam a kisvillanyt hangosan imádkoztam. Testvérem rendszerint már elaludt.
Amikor meghallottam az üvegrezgést, rögtön újra imádkozni kezdtem. Folyt rólam a víz. Napok teltek így el. Amikor nem tudtam félelmemet legyőzni, felkapcsoltam a kisvillanyt, kezembe vettem a Bibliát és hangosan mondtam: Sátán menj innen, én már Istené vagyok! Csak akkor aludtam el - Bibliával a párnám alatt -, ha már nem hallottam a rezgéseket.
Néhány nap múlva meg is szűntek. Azóta egyszer sem történt velem ilyen. Ez a furcsa jelenség 1991-től 1994 tavaszáig, tehát egészen megtérésemig nyomasztott.
A Sátánt gyűlöltem, és tudtam, mindezt ő teszi velem, de ez kisebb gondot jelentett számomra, mint az, hogy megtérésemkor anyukám is ellenem fordult. Lehettem volna kezdetektől fogva kemény vele szemben, és tehettem volna bátor lépéseket, amik a keresztyén életben előrevittek volna. Ám, szüntelen szembetalálkoztam egy ténnyel: szeretem anyukámat. Képtelen lettem volna bármi olyat tenni, ami neki rosszul esett volna. Csapdába estem. Saját szeretetem kötözött meg. Ami megtérésem után kirobbant köztem és anyukám között, így is, úgy is bekövetkezett volna. Anyukám azt szerette volna, ha művészettörténész leszek, vagy legalábbis "valaki". Irtózott attól a gondolattól, hogy egy "senki" legyek.
Én viszont egyre inkább mást szerettem volna. Egészségesnek látni magamat lelkileg és testileg is. Nekem ez fontosabb volt bármilyen tanulmányi diploma megszerzésénél. Ismertem a művészeket, szerettem őket, kisujjamban volt az egész művészettörténet, de nem akartam ezzel többet foglalkozni.
Így a megtéréssel egy időben eldöntöttem, kitörök a rám erőltetett karámból, amelyet valamikor valahogyan úgyis megtettem volna. Ez volt az első és reális út ahhoz, hogy egy olyan kötelezettség alól mentesítsem magamat, amelyet valójában szívem szerint mégsem akartam.
Amikor bejelentettem otthon, hogy megtértem, várakozásomnak megfelelő reakciót váltottam ki. Anyukám gondolkozás nélkül kitagadott a családból. Apukám óvatosságra intett, testvérem semmit sem értett. A családi botrányok ezek után állandósultak. Emlékszem, egyszer apukám részegen kötözködni kezdett velem, én pedig visszabeszéltem neki. Sok időm nem is maradt, frissen mosott hajjal gyorsan magamra kapva néhány ruhát kifutottam a hideg téli éjszakába. Bokáig érő hó volt, de én csak papucsot tudtam felhúzni. Egy-két kétségbeesett kör után elfutottam Pannihoz. Itt talált rám anyukám és testvérem, sírva kérték, menjek haza, mert apu nem fog bántani. Erre az esetre ma már, mint egy jó kalandra gondolok, akkor viszont élesben ment a dolog.
Mégis a legtöbb nézeteltérésem nem apukámmal, hanem anyukámmal volt, addig, amíg meg nem egyeztem vele, hogy engedek kívánságának és nem fogok gyülekezetbe járni, sőt, új testvéreimmel sem fogok találkozni.
Csak a Bibliámhoz ragaszkodtam, és hogy szabad teret adjon mindenkor az imádkozáshoz. Erre a kompromisszumra azért volt szükség, mert elköltözni nem tudtam volna sehova. Nem volt szakmám, csak egy jeles érettségim, amivel az ember még nagyon messzire nem tud menni. Anyukámnak engedve beiratkoztam egy művészeti menedzserképző főiskolába. Részemről nem sok lelkesedéssel. És még azt is megígértem, hogy még egyszer megpróbálkozok felvételezni a miskolci egyetem kulturális antropológia szakára. Igaz, ekkor már mindketten tudtuk, halott dolgokat ébresztgetünk. Engem már nem érdekelt a művészet úgy mint régen, csak egyedül Isten.
1994-1995 között a felvételikre tanultam, és mellette főiskolára jártam. Ahhoz pedig, hogy a következő főiskolai évemre a pénzt előteremtsem, minden hétvégén (szombaton és vasárnap is) 12 óráztam egy kávéházban. Ám a pénzt, amit ezért kaptam, csak a havi bérletek megvételére volt elég.
1995 tavaszán megkezdődtek a felvételik. Elsőnek Miskolcra a kulturális antropológia szakra mentem felvételizni. A felvételi lapot szinte üresen adtam le.
Másodikként Budapestre mentem egy felekezetközi teológiai főiskolára. A felvételin megfeleltem, de már nem fértem be a nappali tagozatra. Így maradt a kérdés, tovább folytatom a művészeti menedzserképző főiskolát vagy pedig ...
Annyi pénzem nem volt, hogy beiratkozzam a következő főiskolai évre, és bár anyukám erősködött, hogy ha kell, hitelt vesz fel és azzal támogat, nem engedtem meg. Tudtam, családunk már régen nincsen jó anyagi helyzetben, főleg a rendszerváltás után. Másrészt nem akartam, hogy kössenek a család újabb elvárásai.
Otthagytam a főiskolát és elkezdtem nézegetni az Express hirdetési újságot. 1995 nyarának végére találtam egy titkárnőképző tanfolyamot, "csak keveset kell fizetni, amit félév múlva visszakapok", arra gondoltam ez kezdetnek nem rossz, bár eszem ágában sem volt titkárnőnek lenni. Mikor megítélte a munkanélküli hivatal a pályakezdő segélyt, elkezdtem tanulni a titkárnőképző iskolában.
4. rész
A kezdeti bátortalan lépések
Miután mindent elrendeztem magam körül, újra felvetettem anyukámnak a gyülekezeti témát. Ismét családi botrányok következtek, egy kicsit más esélyekkel, mert már 19 éves voltam. Hamar belátta, nem tehet semmit, én már döntöttem, és döntésem egy év magány után is ugyanúgy megáll. Engedett, de még így is kikötötte, csak Budapesten választhatok gyülekezetet, ezek közül pedig kivéve a HIT gyülekezetét.
Elkezdtem imádkozni. Isten tudta, milyen helyzetben vagyok. Pár nap múlva egy álomban láttam egy nagy rétet, rajta egy csarnokot. Pontos leírást kaptam a csarnok belsejéről, a rétről.
Az álom alatt megkérdeztem az Urat, mit akar ez jelenteni, azt mondta: itt fogsz szolgálni. Öröm töltött el, hogy Isten álomban is tud vezetni. Sok gyülekezetet meglátogattam Budapesten, de egyre se illett ez a kép. Míg végül 1995 tavaszán leszálltam az 50-es villamosról, és elindultam a pestlőrinci sportcsarnok felé. Remegő lábakkal mentem végig a réten és pillantottam meg azt az épületet, amit álmomban felülről láttam. Amikor az épületbe bementem ámulatom még csak tovább nőtt. A belső leírás szinte hajszálpontosan megegyezett az álmomban látottakkal. Csodálatom és szeretetem folyton folyvást nőtt. Isten tudta, hogy ez a hely létezik. Még egy másik dolog is bizonyosabbá vált előttem: Isten is létezik! Ez a gyülekezet volt az Agapé gyülekezet. A név görög szó, megmagyarázva azt jelenti, szeretet.
Mivel nem voltam még megkeresztelkedve, a pásztor 1995. szeptember 16-án merített víz alá. Ezzel végérvényesen vallást tettem Jézus mellett. Isten ezután még többször mutatta meg felém érzett szeretetét. Hálás voltam és boldog. Éreztem, hogy a sebek, amelyek engem értek az élet folyamán, gyorsan gyógyulnak. Mindennap hálás szívvel feküdtem le az ágyamba.
Egyszer, egy esti ima összejövetel után egy tapasztalt, számomra szavahihető idősebb hívővel mentem a villamoshoz, aki minden előzmény nélkül azt mondta: „Isten nagyon szeret téged.” Erre azt mondtam: „Igen tudom, hogy nagyon szeret, mert mindenkit szeret.” Megállt, rám nézett: „De téged különleges módon szeret.”
Ezt a mondatot soha nem tudtam elfelejteni. "Isten nagyon szeret." Megdöbbentett, mintha tudta volna, mennyi fájdalmon mentem keresztül.
Ha valaki, akkor Isten valóban tudta, és mindenért kárpótolt, egy dolgot kérve cserébe: az engedelmességemet. A "kárpótlás" azzal kezdődött, hogy barátnőm Anna lett, akinek a vallása az egész életemet megváltoztatta. Sokat köszönhettem városunk gyülekezetének is, ahol cigány emberek mutatták be, hogyan kell szívből dicsérni az Urat. Az Agapé gyülekezetben pedig nagyon hamar sok újabb baráttal ajándékozott meg az Úr. Akik az én anyám, az én apám és az én testvéreim lettek. Így vált számomra valósággá, hogy Isten már itt a földi létemben százszorosan kárpótolt minden egyes fájdalomért. Visszatekintettem a múltamra, és boldog zokogás fogott el: létezik ilyen, létezik az, hogy Isten az ember életét ennyire megváltoztassa?
A barátságokat azonban még a múltból hozott sebekkel kezdtem. Mindig nagyobbnak, elérhetetlennek látván a másikat. 1995 augusztusában a gyülekezet egyhetes konferenciát tartott a Velencei tó mellett. Ez azt jelentette, hogy több mint 300 keresztyén ember lakott együtt egy táborban. Mindenkivel "jóban" voltam, de az énekesek között volt egy lány, akit valami oknál fogva szándékosan kerültem. Ahogyan ő is engem. Az egyik nap, amikor a kórussal a színpadon énekelt, hallottam a szívemben, hogy az Úr azt akarja, menjek oda hozzá. Az istentisztelet után elkezdett beszélgetni néhány emberrel. Kerülgettem. Észrevette. Amikor elmentek tőle, odaléptem, és szerényen mondtam: „Nem tudom miért, de nekem ide kellett jönnöm hozzád.” Rám mosolygott, és hangosan felnevetett, tudod Bogi érdekes, de az Úr nekem is azt mondta, hogy menjek oda hozzád. Ő lett a következő legjobb barátnőm: Márta.
Annak ellenére, hogy alapvetően bennem volt az alázat másokkal szemben, idővel ez halványult. Őt azonban mindig kiemelt tisztelettel tiszteltem. Csodáltam tehetségét és erejét a tanuláshoz. Közöttünk hat év volt, de ő még mindig egyetemen tanult. Végzett egyetemen biológia szakon, mellette nyelvtanár is volt. A keresztyén emberekről alkotott palettám szélesült: nem csak szegények, buták és cigányok, de gazdagok, okosak és magyarok is szeretik az Urat.
Viszonylag sokat voltam Mártival, hogy a keresztyénségről beszéljünk. Emlékszem mennyire csodálkozott azon, hogy 20 éves létemre és két éves hívő múltammal, milyen otthonosan mozgok ezen a téren. Nem értettem őt, nem tudtam milyennek kellene lennem, vagy minél vagyok jobb.
Azt tudtam, hogy én ilyen vagyok, de hogy ez több vagy kevesebb másokhoz képest, azt már nem. Nem volt összehasonlítási alapom. Egyszer hosszú beszélgetésünk alatt közölte, hogy rajtam kívül még senkivel sem tudta megbeszélni Isten dolgait ilyen szinten. Ő már akkor nyolc éve volt hívő. Hízelgő volt számomra, hogy egy 26 éves lánnyal milyen jól megértjük egymást. Egy igét is kaptam ezzel kapcsolatban tőle, ami mélyen megérintette szívemet: "Sok örömünk és vigasztalásunk van a te szeretetedben, hogy a szenteknek szíveik megvidámodtak te általad atyámfia." Filemon 7.
***
Amikor 1995. októberében végeztem a titkárnőképző iskolával, felvettek egy ügyvédi irodába. A munkahely külön kihívás volt számomra. Főleg a munkatársak miatt. A főnökömmel egy céghez voltunk kirendelve, így a munkatársak igazából az ottan dolgozó emberek voltak. Ez az a munkahely, ahol kezdeti kudarcaim után végül az egész munkahelyemen győzedelmeskedni tudtam. A gúnyolódások főleg azért értek, mert hamar kiderült, "vallásos" ember vagyok, és a paráznaságot elítélem. Minden téren jöttek a nem kellemes csipkelődő megjegyzések, főleg arról, hogy én még szűz vagyok. Olyan szintig is elment ez a dolog, hogy a vezérigazgató is kigúnyolt. Nem volt könnyű időszak. Ennélfogva egyre jobban bezárkóztam a kis világomba, és imádkoztam ezekért az emberekért.
1995-ben valamikor Mártival elmentünk a Margitszigetre sétálni. Beszélgettünk és elmélkedtünk. Sok bátorítást jelentett, hogy a keresztyén emberek valóban hűek ahhoz, hogy szűzen mennek férjhez, Márti sem volt még férjnél. Erősítést kaptam minden keresztyén barátomtól, hogy a paráznaság Isten előtt utálatos dolog. Biztos tudattal tudtam, hogy Istenért élek és nem önmagamért.
A buszon hazafelé jövet Márti hosszan a szemembe nézett. Tudtam, mire gondol. A szeretet, amit minden lepel nélkül láthattam szemében. Szeretett és tisztelt engem, ezt a fényt csak nagyon kevés ember szemében láttam meg. Ez is növelte a felé érzett tiszteletem, íme egy ember, aki nem titkolja érzéseit. Végül megszólalt: "Bogi minél jobban megismerlek, annál szebbnek látlak." Válaszként elsőnek felnevettem:
"Anyukám azt szeretné, ha már végre ezt egy fiú mondaná nekem." Magyarázkodni kezdett, kértem, hogy hagyja, tudom, mire értette. Arra azonban nem gondoltam, hogy pár hónap múlva anyukám kívánsága is teljesülni fog.
5. rész
Veled megyek tovább és még valaki mással
Teltek a napjaim, dolgoztam, fizetést kaptam, Istentiszteletre jártam, imádkoztam és a családnak segítettem. Kívülről egy megszokott hétköznapi ember voltam, de a lelkemben Isten egy újabb álom által ismét szólt hozzám. Ezután, ha megkérdezték a munkahelyemen, hogy van-e barátom, mindig azt mondtam, igen, van, pedig a valóságban még nem láttam őt.
1995. karácsonyán a gyülekezetünk nagy szeretetvendég-fogadást tartott. Egyszer véletlenül felnéztem az emelvényre, egy fiú táncolt egyedül magában, még soha nem láttam. A táncából arra következtettem, hogy ez a fiú vagy most tért meg, vagy nagyon szereti az Urat. A mellettem álló lányt megkérdeztem ismeri-e. Rosszallóan rám kacsintott, de nem ismerte. Az Istentisztelet után próbáltam megkeresni, de nem találtam. Egészen bezsongtam, pedig fiú ilyet még nem váltott ki belőlem. Vártam, hogy mikor láthatom még egyszer.
Mivel gyülekezetünkben 200-300 ember volt, hogy jobban megismerjük egymást, kisebb házi csoportokba jártunk. 1996. elején a házcsoportunk egy új tagot várt. Megdöbbentett, amikor megláttam ki az. Az emelvényen táncoló fiú, Ákos. Kezdtem sejteni valamit, mellesleg ez a fiú nem csak a táncával, de a bölcsességével is elvarázsolt. Megszerettem őt.
A házi csoport alkalmak után elkísért a vonatállomáshoz, amíg vártuk a vonatot, beszélgettünk. Gondolkoztam, vajon mire véljem, hogy így kísérget engem. Faggatásaim során kiderült, hogy a HIT gyülekezetéből jött, ahová hat évig járt, de az Úr elküldte őt onnan, nem tudta miért, mert szeretett ott lenni. Most kereste a helyét. Már ennél a pontnál élesen belém villant az álom, egy fiú a hatalmas tömegben. De nem törődtem az álommal, talán véletlen egybeesés. Elkérte a telefonszámaimat. Amikor felhívott, mindig angolul mutatkozott be, ami ismét gondolkodásra intett. Elvörösödött fejjel kértem, ne beszéljen velem angolul, mert én nem tudok olyan jól. Ami igaz is volt, de igazabb volt az, hogy emlékezetett az álmomra.
Ha elhívott a lakására, beszélgettünk és imádkoztunk, a közeli erdőben sétáltunk. A gyülekezetben pedig már egymás mellett ültünk, de ő még nem sejtette, hogy ebből a kapcsolatból több lesz, mint aminek így elsőnek látszik.
Naplójegyzet
Úgy érzem, megint levelet kell írnom. Vagyis ezt a nagyon fontos dolgot meg kell "beszélnem" magammal. Az Úr megismertetett egy fiúval. Még mindig nem tudom hová tenni.
Igaziból őt már elhelyeztem, csak az érzelmeimmel van baj. Nagy viharokat élek. Egyszer az Úr mutatott egy álmot. Egy fiút mutatott egy tömegben, olyanok között, akik az Urat dicsőítették. De ez a fiú megfordult és nem arra nézett amerre a többiek. Ragyogott az arca, szinte nem is láttam az arcát emiatt, egy táblát mutatott felém és rajta ezzel: I NEED YOU! Közben ugrált, és el akart engem érni. Mert én felülről láttam ezt az egészet, az Úr pedig mellettem állt. Ekkor megkérdeztem az Urat: Mi akar ez lenni? Ő pedig azt mondta: Ő lesz a te férjed.
Szóval Ő az! Ákosnak hívják, és sokat beszél angolul velem, a Hit gyülekezetből jött hozzánk, és szinte rögtön rám akadt. Ő nem tudja, miért küldte el az Úr a Hit gyülekezetéből, de én már tudom. Nekem nagyon kedves ő. Csak még visszafojtok mindent magamba, félek valamitől, hogy talán sebet kapok, ha ő nem viszonozza a szerelmet. Pedig szeret, látom! Nos a félelem az, ami nem az Úrtól van. És ez az, amit megtagadok magamban, és ha az Úr tényleg őt jelölte ki, várok a zöld jelzésre.
De mi lesz az? Mikor mondhatom szívemnek, hogy átadhatja magát a szerelemnek? Uram, kérlek hamar válaszolj, mert rossz ez nekem így, mondd meg, hogy most már szerethetek, vagy pedig mondd meg, hogy ő másé lesz.
Meghívott imádkozni, megbeszéltünk egy időpontot szombaton, és azt mondta, kijön elém az állomásra. Várom azt a napot. Vajon milyen lesz? Uram, szabadíts fel! Igen! Kérlek, azt mondd meg hogyan viszonyuljak hozzá!
Türelmes leszek, csendben várok és imádkozom, áldd meg azt a napot. Áldj meg engem és őt, hogy szentek legyünk. Szeretlek Uram, nincs másom, nélküled semmi vagyok. Segíts meg a bajomon, mert ebben is Neked akarok tetszeni. Kedves jó Uram! NEKED TETSZENI, KEDVES JÓ URAM!
1996. tavasz
1996 tavaszán egy éjszaka felhívott otthon telefonon.
- Bogi baj van. - fakadt ki nyugtalan hangon.
- Mi baj van? - magamban mosolyogni kezdtem.
- Figyelj, nem tudom miért van, de nem tudok egyedül imádkozni, mert amikor becsukom a szemem, mindig a te arcod jelenik meg előttem.
- Én tudom, miért van - zártam rövidre - majd holnap elmondom.
Mikor letettük a kagylót, a sötét szobában hátradőltem az ágyamon. Testvérem faggatott.
- Szegény, olyan szerelmes, mint egy ágyú, csak nem tud róla. - feleltem boldogan. Ő még megkérdezte, hogyan lehet egy ágyú szerelmes, de én már a válaszadásra elaludtam.
Innentől kezdve tudtam, zöld utam van ahhoz, hogy elmondjam neki az Úrtól kapott álmomat.
Levél Ákosnak
Mindig is a hitem volt, ami megtartott. Hogy hittem: Jézus él, és az én életemben is képes cselekedni, ha én megengedem Neki. Mennyire szeretem Őt ezért.
Mennyi jót készített "szolgálólányának", és milyen csodálatos, hogy soha nem érdemeltem meg, hanem az Ő hatalmas kegyes szeretete adta nekem. Minden tiszteletem, szeretetem az Övé.
"Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, amely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban." Fil 4:7
Kedves Ákos!
Sokat gondolkoztam azon, mit akarok az élettől. És egyáltalán mit akarok magamtól és Istentől. Mindenképpen egy dolgot kértem az Úrtól, hogy jól érezzem magam a bőrömben. És ebben a tekintetben ki szeretném meríteni a "jó" összes pozitívumát. Tehát: békességet, örömöt, szeretet, hitet, türelmet stb. (A Szent Szellem gyümölcseit)
Azt hiszem, az Úr mindent betöltött életemben. Nincs okom panaszra. Ezek azonban másodrendű dolgok az életemben. A fő kérdés inkább az: az Úr mit akar, és nem az, hogy én mit akarok Tőle.
Most, hogy azt kéri tőlem, lépjek tovább, kicsit megijedtem. Ez lehet, hogy azt jelenti, megijedtem attól, hogy az Úr az eddigi gyümölcsöket elveszi tőlem? Pedig nem így van. A Biblia soha nem mondja ezt. Az Úr adni szeretne, többet-többet és még többet. Ezért inkább kérnem kell még, mert Ő hatalmas és mindent megad gyermekeinek. A Biblia azt mondja, hogy dicsőségről dicsőségre megújulva növekedjünk fel a fejhez: Jézus Krisztushoz. Azt mondja még tovább, hogy mindenkinek van az Úrtól készített feladata, szolgálata. És az életében addig fog "fészkelődni" az Isten felé nyitott ember, amíg meg nem találja Istentől elrendelt helyét. Itt tartok most! Az Úr kimozdított eddigi nyugodt és megelégedett életemből, hogy tovább lépjek Vele. Nyitott vagyok Isten felé, és szeretném betölteni az Ő akaratát. Mert tudom, hogy Ő mindig jót akar cselekedni velünk, azonkívül, hogy mindannyiunkat szolgálatra hívott el.
Szolgálni Őt, hogy növekedjen az Ő országa. Nos velem az történt, hogy ebben az erős kimozdításban meginogtam, mint földrengéskor az ember lába. Persze ez a kimozdítás: jó! Minden kimozdítás, ami az Úrtól jön, jó, mert az Úr így jelzi, hogy most tovább megyünk.
Figyelek! Már hetek óta csak figyelek, közben szívom magamba a változást, mert életem mélyén, gyökerében történnek azok. "Hová megyünk Uram? Quo vadis?" - kérdezem újra, meg újra. Talán nem bízok az Úrban, vagy miért kérdezem magamtól és az Úrtól ezeket.
Valószínű, hogy nagyobb bizalmat kell adnom Istennek. Igen, segíts Uram, hogy bízni és hinni tudjak.
Az Úr pedig még egyenlőre csendben van, de érzem jelenlétét, és tudom, hogy velem van, ez nagy békességet ad. A leghatalmasabb van velünk. Halál, hol a te fullánkod? Félelem, hol a te mérged? Mindezek eltűnnek, ha hittel ragadom meg Jézus Krisztus keresztáldozatát.
Hinni abban, hogy meghalt a félelmeinkért, a bizalmatlanságunkért, a kételyeinkért, bűneinkért, betegségeinkért. Egyedül benne hinni, tisztán csak a keresztváltság hatalmas erejében.
Áldjon meg az Úr kedves szeretete! Bogi
1996. május 10.
Ákos nem sokat gondolkozott azon, hogy én vagyok-e élete párja, azonnal megkérte a kezemet. De én egy év jegyességi időt kértem. Hiszen csak 20 éves voltam, valamit akartam még, valami romantikát, kalandot kerestem.
Szóval szerelmes voltam és ezzel egy olyan csodálatos érzésvilágba csöppentem, amelyben megismerkedhettem egy újfajta fájdalommal is. Mivel azonban tudtam, hogy megtaláltam az igazit, ez kárpótolta minden tőle kapott fájdalmamat.
Majd minden nap éjszakáig voltunk fönt, ezért fáradtak és kimerültek voltunk, szinte mindig az utolsó vonatot értem csak el. A mai napig nem értem, hogyan bírtuk ki ezt a sok éjszakázást.
Egy éjszaka, amikor hazaértem, boldogan leültem a konyhaasztalhoz enni. Éhes voltam, de mivel nagyon késő volt már, nem akartam enni. Mindenki aludt, anyukám is lefeküdt, aki mindig megvárta, hogy hazaérjek.
Ahogy az asztalnál ültem, szemem rátévedt egy előttem heverő papírra és tollra. Hirtelen ötlettel megragadtam őket és írni kezdtem, hagytam, hogy az érzéseim áradjanak belőlem. Szüleimnek írtam, hosszan és emelkedett stílusban fogalmazva meg, azt hogy az Úr jó hozzám és bizony szerelmes vagyok.
Reggel szokatlan nagy csöndre ébredtem. Anyukám már megterített a reggelihez, kikászálódtam az ágyból, hogy én is csatlakozzam a családhoz.
Csönd volt. Szememmel keresni kezdtem a papírt, nem láttam: "ezek szerint elolvasták". Úgy tettem, mintha elfelejtettem volna, de közben kíváncsian vártam az első felszólalót. Talán csak öt percig ehettünk ilyen csendesen, mikor anyukám mosolyogva rám nézett és megkérdezte:
- Ha nem titok, nekünk is elárulod ki az a szerencsés ifjú?
Nevettem, "hát persze", de óvatosan és csak módjával avattam be a családot ebbe a kapcsolatba. Anyukám már sokszor keserűvé tette édes életemet, nem biztos, hogy kicsattanó örömmel fog viseltetni egy újabb keresztyén emberrel való kapcsolatomnak.
Amikor Ákossal már egészen megszilárdult a kapcsolatunk, elérkezettnek láttam az időt, hogy bemutassam őt a szüleimnek. Csodáltam Ákost, ahogyan elvarázsolta bölcsességével és szakértelmével szüleimet. Tudtam, hogy szüleimnek semmi sem fontosabb, minthogy elismerjék munkájukat. Ákos ezt nem tudta, de nagy örömömre így mutatatta be magát. Apukám autószerelő műhelyében az autókról beszélt, szinte rögtön szót értettek a műszaki világ segítségével. Az otthoni rajzműhelyben pedig a képekről adott rögtönzött művészeti képelemzésekkel anyukámat ejtette csendes ámulatba. Nos apukám, ha zavarba jön, sokat beszél, anyukám pedig megnémul. Ennyit elég volt látnom ahhoz, hogy rögtön tudjam, szüleimnek semmi kifogásuk nem lesz a házasság ellen.
Ezek voltak a kezdetek. Anyukám azonban hamar felébredt ámulatából, és bár társamban nem talált kivetni valót, a közöttem és közte lévő áthidalhatatlannak látszó szakadék továbbra is gyújtópontja maradt veszekedéseinknek. Ezt a helyzetet azonban én már egyre kevésbé akartam és tudtam elviselni. Ideges és feszült voltam, szabadulni akartam otthonról. Elegem volt a családi veszekedésekből, az álmatlan éjszakákból.
Amikor Ákosnál voltam, mindig megnyugodtam, azonban ha haza mentem, teljes idegfeszültség alá kerültem. Választás közé szorultam. Vagy továbbra is otthon maradok a feszültségekkel teli életben, vagy Ákosnál fogok lakni, hogy megnyugodjon a lelkem. De mit fog ehhez szólni Isten, és mit fognak szólni a szüleim?
Nehéz döntés volt, de a saját lelki békém érdekében úgy döntöttem, Ákosnál fogok aludni. Tartottuk a szabályokat én az ágyán aludtam, ő a földön egy takarón.
Ez egy kicsit helyre billentette szervezetünket és az én belső békémet, már nem voltunk annyira kimerültek. Az esküvő előtti napokig nála laktam, csak ritkán mentem haza.
***
Ákos már a kezdetektől tudta, hogy beteg vagyok. Csodálkozásomra és örömömre neki ez nem jelentett problémát, annál inkább jelentett nekem. Most már volt miért foglalkoznom ismét a betegséggel. A kezelő orvosom már három éve nem dolgozott, így egy másik orvos foglalkozott velem. Akiben kevésbé bíztam, ezért vártam, hogy visszajöjjön az én orvosom és elmondjak neki egy fontos dolgot. Az esküvő gyorsan közeledett, már mindent gondosan elterveztünk. Mindent, kivéve egy dolgot. A nőgyógyász megnyugtatott, hogy az a fogamzásgátló tabletta, amit ő ír fel, semmiképpen nem fog nekem ártani, még akkor sem, ha mellette egy igen erős gyógyszert szedek. Vesztemre hittem neki. Bár elolvastam a tájékoztatót, amelyben olyanok közé sorolják az epilepsziásokat, akik csak orvosi felügyelet mellett szedhetik a gyógyszert, de nekem még mindig nem jött vissza dolgozni azaz orvosom, akivel ezt megbeszélhettem volna. Így elkezdtem szedni a fogamzásgátló tablettát. Ezután minden a gyógyszer tájékoztatásában leírtak gyökeres ellentéteként vonult be az életembe. A nőgyógyász nyugtatott, hogy ilyen előfordulhat, annak ellenére, hogy ennek nem így kellene lennie. A félelmem csak növekedett, amikor idegességi és sírási rohamok jöttek rám, minden kiváltó ok nélkül. A hormonok, gondoltam, majd helyreáll. Nem jött helyre. Bármennyire is tudtam, hogy nem helyén való a fogamzásgátló gyógyszert szednem, még is tovább szedtem.
Amikor a kezelő orvosom "végre" visszament dolgozni a kórházba, elmentem, hogy beszéljek vele. Megemlítettem a doktornőnek, hogy ezekben a napokban jár le az "ígérete", hogy öt év múlva, ha egyszer sem lesz rohamom, elhagyhatom a gyógyszert, mert lehet, hogy addigra úgymond kinövöm a betegséget.
Beszélgetésünk alatt nem biztatott, sőt, minden addigi reményemet, amit a gyógyulásomba vetettem, romokba döntötte. Miszerint az EEG képem még mindig nem a legtökéletesebb, de mivel ennyire kívánom, ezért több orvossal ezt a kérdést újra fölül fogják vizsgálni.
Kérte, hogy hagyjam abba a fogamzásgátló tabletta szedését, mondván nem lenne szerencsés, ha egy 21 éves lány agyembóliát kapna a gyógyszerek hatására. Ezt a tanácsát megfogadtam, noha ugyanúgy kellett vigyázni, hogy teherbe ne essek, hiszen a gyermek fejlődése a Convulex gyógyszer hatása alatt nem volt biztosított sem testi, sem pedig szellemi fejlődés terén. Irtózatosan utáltam azt, hogy én ilyen szerencsétlen vagyok, hogy még gyerekem se lehet, mellesleg ez idáig semmi támogatásom sincs az orvosomtól arra nézve, hogy a gyógyszert elhagyjam. (Mindenesetre ahhoz a nőgyógyászhoz, aki felírta a fogamzásgátló tablettát, soha többé nem mentem.)
A doktornőm, akit mellesleg nagyon szeretek, kérte, hogy két hét múlva hívjam fel telefonon, és meg fogja mondani a mostani EEG vizsgálat eredményét.
Lelkileg, testileg és minden értelemben összetörve jöttem haza. Aztán átnéztem azokat az igéket, amiket Isten adott nekem személyesen a gyógyulásomra. Sokat imádkoztam azokban a napokban, és kértem Istent, hogy gyógyítson meg.
1997. október 17-én a munkából az erdőn keresztül mentem haza. Hangosan imádkoztam, sírtam, hogy Isten gyógyítson meg. Majd nagyon nagy békességgel tértem haza.
1997. október 21-én felhívtam a kórházat, remegő kézzel tárcsáztam, de legnagyobb megdöbbenésemre a doktornő jó híreket közölt velem.
Azt mondta, újra felülvizsgálták a dolgot, és látnak némi esélyt arra, hogy nem lesz többé rohamom, csak az agyhullámaim vannak magasabb frekvencián, mint ahogy annak rendesen lennie kellene.
Javasolta, hogy szép fokozatosan hagyjam el a gyógyszert három hetes levezetésben. Tehát a megszokott reggeli egy és esti két tabletta után ezen a héten csak egy-egy tablettát vegyek be. (Egy tabletta 300 mg) A következő héten már csak reggel, az utána következőben pedig semmit se.
Az első hét simán ment, a másodikban már nagyon sokat szédültem.
A harmadik hét pedig egyenesen szörnyű volt. Sokszor veszekedtem Ákossal és nagyon ideges voltam. Néha a hitem is elhagyott, hogy valóban Isten akarata-e az, hogy meggyógyítson.
November 7-ére pedig várt a doktornőm egy újabb vizsgálattal.
Helyben megvártam a vizsgálat eredményét. A doktornőm szerint jobb lett, mint az eddigiek. Ez nagy lökést adott nekem, több hitet és bizalmat. A naponta előforduló rohamszerű elkeseredéseim pedig napról napra szűnni kezdtek. Kezdtem belátni: Isten azt akarja, hogy éljek, méghozzá egészségesen és hosszú ideig.
Azt hiszem, így utólag elmondhatom, napról-napra egyre jobban vagyok. Most már nem szedem a gyógyszert, noha helyette a doktornő felírt egy másik, inkább nyugtató hatású gyógyszert 0,5 mg-ban, amely a napi 900 mg után szinte semmiség. Hálát adok az Úrnak, hogy olyan kedves emberekkel vett körül, akik támogatnak életem nehéz próbáiban és együtt örülnek velem örömeimben.
Dicsőség az Úrnak!
Isten adta meg, hogy győzzek, és ez az Isten életemben betöltött minden szükséget. Ő adta, meg hogy ilyen csodálatos férjem legyen, és ilyen hűséges barátaim, akik, ha bennem nincs hit, akkor helyettem is higgyenek. Dicsőség az Úrnak, hogy boldoggá tett a testvéreim által. Győztem! És tudod kinek köszönhetem? A barátaimnak, akik mindvégig tartották bennem a lelket.
6. rész
Isten a vezető
1997. május 17-én volt az esküvőnk Ákossal. Sajnos én is elkaptam a "menyasszonyok betegségét", a hólyaghurutot. Május 21-én már az orvosi rendelő előtt ültünk, nem tudva, mi történhetett velem. Hónapok teltek el javulás nélkül.
Levél férjemnek
Tudod, mostanában csak rossz álmaim voltak. Azért mert sok mindentől féltem, meg nem is értettem sok dolgot, ami velem történik. És ha valamit nem ért az ember akkor, hajlamos arra, hogy fantáziáljon.
Tudod, én így voltam a betegséggel (hólyaghuruttal), meg anyukáddal. De ma ez az álom mintha válasz lett volna, minden kérdésemre.
Az egész úgy kezdődött, hogy veled egy szép és csöndes zöld fűvel borított hegyen voltunk. Aztán kinyíltak a szemeim - nem mintha addig a szememmel nem láttam volna - de úgy nyíltak ki, hogy megláttam Jézust és körülötte az angyalokat. Nagyon nagy békesség és nyugalom töltött el. És nagyon megörültem Jézusnak. És persze csodálkoztam, hogy ez valóban létezik. Aztán Jézus magához emelt - egyébként ember nagyságú volt, fehér hosszú ruhát viselt és lebegett vagy valami hasonlót csinált, minden esetre nem függött a földi gravitációtól. Ekkor jutott eszembe, de csak úgy futólag a húgom álma, amikor az angyalok egy létrán föl-alá járkáltak. Miután ott voltam Vele és megnyugodtam, azt kérdezte: Mit szeretnék? Érdekes kérdés volt, mert nagyon sok mindent szeretnék. De úgy igazán nem is tudom még most se. Azt hiszem, nincs is megfogalmazva bennem. Meggyógyulni? Elköltözni? Új gyülekezetbe menni? Tényleg mit is akarok? Mi a bajom nekem, az élettel? Hiányzik a testvérem? A szüleim? Rosszul érzem magam az új helyen? Nem találom magam? Vagy mi bajom van?! NEM, AZT HISZEM, HA JÉZUS MINDENT MEGVÁLTOZTATNA, AKKOR SE ÉREZNÉM JÓL MAGAM! Valami van, ami megakadályoz, hogy jól érezzem magam, hogy szeressek élni, hogy felszabaduljak. Kerestem magamban a hibát már, nem találtam. Kipróbáltam ezer dolgot, amitől azt hittem, hogy jobban leszek. De nem, nem a helyzetet kell megváltoztatni, hanem a LELKEMET!
Így gondolkoztam magamban az álmomban és Jézus várt, hogy kibökjem mi kell, és hogy Ő megadja azt. Már nem emlékszem, mit kértem, és hogy azt kértem-e, amit tényleg kérnem kellett, vagyis hogy megváltoztassa a lelkemet.
A következő felvonásban az erdő szélén sétáltam, közvetlenül a betonút mellett, a kocsik mellettem jöttek-mentek, de engem nem zavartak. Akkor megpillantottam a földben egy kisebb lyukat és körülötte békésen fekvő, játszó, eszegető két nyúlcsaládot. Kb. nyolc hófehér nyuszi lehetett ott. Nagyon megörültem nekik, mert szeretem a nyuszikat. Meg akartam simogatni a nagyokat, de azok nem engedték, haraptak. A kicsik viszont megengedték, csak nagyon félénkek voltak.
Ekkor megfogtam az egyiket, és elvittem magammal, fel a lakásunkba, hogy megmutassam az anyósomnak. De a lakásunk nem a II. emeleten volt, ahogyan a valóságban is van, hanem a pincében, és ez számomra természetes is volt. Lementem boldogan a falépcsőn, éreztem a kezemben a kis nyuszi meleg testét, és sajnáltam, hogy fél, hisz a kezemben biztonságban volt. Mikor leértem anyósom feküdt, nyögött, és sopánkodott, hogy elege van már a patkányokból. És láttam, hogy néhány patkány mászkál rajta. Furcsán éreztem magam, de tudtam, ez az én lakásom is. Olyan idegennek éreztem magamtól a sopánkodást. Én és a kezemben lévő fehér nyuszi abban a szobában soha nem látott mennyei fényességet sugároztunk. Boldog voltam, de mellettem az az ember nem volt az. Álmomban már megszoktam, hogy állandóan "sír" anyósom, ezért akkor se zavart. Miután láttam, hogy még mindig reménytelen eset, fogtam magam, és ott hagytam azt a zord helyet, amely mellesleg az én lakásom is volt. Fölmentem a ragyogó napfénybe, és megmutattam a gyerekeknek, ők is olyan boldogok voltak, mint én. Még egyszer átgondoltam, hogy anyósom miért nem hagyja ott azokat a patkányokat, és miért fekszik megadóan, és hogy miért nem jön fel a napfényre. Aztán fogtam magam, és boldogan elindultam, hogy visszamenjek és visszaadjam a családjának a kis nyuszit. És képzeld el, a két boldog nyuszi családhoz csatlakozott még egy nyuszi család és így megszaporodtak. Letettem a nyuszit és boldog voltam, hogy még itt lehetek, és bármikor eljöhetek hozzájuk.
1997. szeptember 19.
Ez volt azaz álom, amely arra késztett, hogy imádkozzak anyósomért és magamért, hogy közöttünk egyre jobb legyen a viszony. Ezután az álom után megszűntek a hólyaghuruti problémáim, és az orvosom azzal fogadott, hogy jobb a vizeletmintám, mint az övé, aminek örömére felírt egy olyan immunrendszer-erősítőt, amit csak Németországból szerezhetünk be, egy havi fizetésemért. Október 7.-én végre eljutottam abba patikába, ahol ezt nekem elintézték, és másnap már elkezdhettem szedni. Sem a szedés alatt, sem pedig utána nem jött elő ez a betegség.
Hálát adok Istennek, hogy noha sokat szenvedtem azalatt a négy hónap alatt, amíg szervezetem ezzel a betegséggel küszködött, de megérte Isten tanítását ezáltal is venni, miszerint imádkozzak az emberekért, és ne féljek tőlük. A félelem volt az, ami sok minden másban is megakadályozott például abban, hogy örüljek az életnek vagy az emberek társaságának. Félelem, amely bármilyen formában és bármikor felüthette bennem a fejét. Mélyen kezdtem arról gondolkozni, mitől és miért félek. Ha egy szóval határozom meg, akkor azt mondom, a testemet féltettem. Testem, amely mint önálló egység tőlem függetlenítve magát bármikor tudott olyat "produkálni", amire én nem számítottam. Ezért mindig egészséges akartam lenni. Utáltam a fájdalmat, a kérdéses időszakokat. A testem az egyetlen, ami, ha megszűnik, vele együtt én is örökre eltűnök. Az egyetlen, aki uralkodni tud felettem, aki az egész életemet gyökerestül megváltoztathatja. Nem csoda, féltem és féltettem. Hiába voltam már hívő, és tudtam, ha meghalok, a mennybe kerülök, és az utolsó napon a testem is feltámad. Mintha ez nem tudatosult volna bennem, vagy lehet, nem hittem el?!
Egy reggel a Nap erősen besütött az ablakon. Pont telibe találta az arcomat, szinte egyszerre nyitottuk ki szemünket Ákossal. Mióta megházasodtunk az éjszakák számomra már nem rémisztőek. Nyugalom és béke vesz körül. Minden nap érzem: egyre stabilabban javul az idegrendszerem. Még ki sem nyújtózkodtunk, amikor megszólaltam a legváratlanabb szöveggel:
- Ákos, én már nem félek attól, ha újra beteg lennék. Érted, engem már nem érdekel, bármi is történik velem. Mert tudom, Isten szeret, és a mennyben sohasem kell gyógyszert szednem, sohasem fog semmi fájni, nem fogok sírni, és nem fogok félni.
Ákos nyújtózkodott és nevetett:
- Csak azt tudnám, miért van az, hogy mindig a legváratlanabb pillanatokban tudsz megszólalni?
Átölelt, én pedig tovább elmélkedve lezártam életemnek ezt a fejezetét:
"Egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, neki dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmáért." Pál levele a Filippibeliekhez 3:14.
7. rész
Az egyházamról
Általános kérdés az ismerőseinktől, hogy milyen gyülekezetbe járunk. Akár barátokkal, akár testvérekkel vagy kollégákkal beszélgettünk felmerült egy idő után, melyik felekezethez, melyik gyülekezetbe járunk. Azt hiszem, erre is tudok most egy kimerítő választ adni.
1994-től egy évig szülői tiltás miatt nem jártam gyülekezetbe. 1995-től a pestlőrinci Agapé gyülekezetbe jártam. Amikor odakerültem, ez a gyülekezet akkor kezdett elszakadni baptista gyökereitől, hogy felekezettől független szabad keresztyén gyülekezet legyen. A köztudatban az ilyen gyülekezetek több nevet is viselnek. A legáltalánosabb a szabad keresztyén mozgalom, vagy ha már jártas valaki ezekben a keresztyén dolgokban, akkor karizmatikus felekezettől független keresztyén gyülekezetnek hívja. A másik általános pejoratív elnevezés a "szekta" szó. Amely egyrészről igaz, minthogy elkülönül a történelmi egyházaktól, de a szónak negatív kicsengése miatt a legtöbb keresztyén visszautasítja.
Az én egyházam egy hadsereghez hasonlít. A hívők katonák. Olyan katonák, akiknek szabad akaratuk van arra, hogy felvegyék Istentől kapott egyenruhájukat és fegyverüket, hogy a Sátán erői ellen harcoljanak a Földön. Minden felekezet, tehát katolikus, evangélikus, református, baptista, pünkösdi és szabad keresztyén egyház egyaránt beletartozik ebbe a hadseregbe, nincsen különbség Isten előtt. Vannak tanításbeli különbségek, de ettől függetlenül mindenki ugyanazért harcol.
Megjegyzem, hogy én csak ezeket a felekezeteket értem bele Krisztus igazi egyházába, és mindenféle olyan ökumenikus tevékenységet, amely a buddhistákkal, Krisna tudatú hívőkkel és egyéb más nem keresztyén bibliai igazságokat hirdető egyházakkal egyesít, nem fogadom el és elítélem.
Ákossal az Agapé gyülekezetben ismerkedtem meg, de Isten akarata az volt, hogy elmenjünk onnan. Sok harcom volt ezzel kapcsolatban, mert szerettem ott lenni. Isten azonban számomra sem hagyott kétséget afelől, hogy el kell mennünk. 1996 júniusában a Harvest gyülekezetben telepedtünk le egy évre. Ezalatt az egy év alatt házasodtunk össze Ákossal, és itt ismerkedtünk meg rengeteg olyan emberrel, akik később fontos személyekké váltak életünkben. Azért is volt jó itt lenni, mert sok külföldi embert is megismerhettünk, gyakorolhattuk az angol nyelvtudásunkat, és egy ablak nyílt számunkra a külföldi emberek életének, gondolkodásának megértéséhez. Egy amerikai házaspárral nagyon szoros kapcsolatba kerültünk, sokat beszélgettünk velük, egyszer azt mondták nekünk, hogy Istentől azt a látást kapták, hogy gyülekezet alapítók leszünk.
1997 júliusában eljöttünk a Harvest gyülekezetből. A pásztor úgy búcsúztatott el minket, hogy Ákosból Isten prédikátort és pásztort akar nevelni. Ebben a gyülekezetben jó volt látni, hogy működik az egyetemes papság elve.
Hivatalosan most nem tartozunk semmilyen gyülekezethez, ami nem azt jelenti, hogy nem vagyunk már keresztyének. Rendszeresen járunk Istentiszteletekre, elsősorban a Filadelfia pünkösdi gyülekezetbe. Egyébként pedig sok más gyülekezetet is meglátogattunk, ahol - meglepetésünkre - sok ismerőst üdvözülhettünk. Ennél fogva betekintést nyertünk a magyarországi gyülekezetek helyzetébe. Ez már maga tanulságos.
A keresztyén embert - mint mondtam – azonban, nem az kell, hogy jellemeze melyik gyülekezetbe jár. Sok hívőt ismerünk, akinek van kapcsolata gyülekezettel, de nincsen Istennel. Mi úgy tartjuk most számon magunkat, akik Isten hadseregébe (tehát az egyházhoz vagy biblikusan Krisztus testéhez) tartoznak, de nincsen hadtestük, tehát gyülekezetük.
Ezért, ha valaki felekezettől független hívő, akkor elmondhatjuk, mi jelenleg azok vagyunk. Ez a helyzet azonban több erőt és hitet követel tőlünk. Nem könnyű sehova se és mégis mindenhova tartozni. Amikor megtértem, Istentől azt a próféciát kaptam, hogy nekem felekezetközi szolgálatot rendelt.
Ákossal megismerkedésünk óta fönnálló kérdés, hová kell tartoznunk és mi a szolgálatunk. Isten sokszor "meglátogatott" minket, és közölte velünk akaratát, de mi elég bizonytalanok voltunk.
Már mielőtt megismerkedtünk, akkor tudatosult mindkettőnkben - egymástól függetlenül - hogy az angol nyelvtudást Isten kéri, de nem tudtuk, hogy miért.
1998. augusztus 8-án Maurice Sklar-ral, a világhírű hegedűművésszel találkoztunk. A tolmács nagyon jó barátunk, ő intézte el, hogy találkozhassunk vele. Nagyon szeretjük a hegedűjátékát, és csak szerettük volna megköszönni kedvességét, amiért elküldte nekünk lemezeit. Miután elmondtuk mondanivalónkat, megölelt, majd a témát felejtve azt mondta: „Ákos jó lenne, ha angolul tanulnál, és kimennétek külföldre tanulni. Isten - úgy hiszem - belőled prédikátort akar nevelni.”
Földbe gyökeredzett a lábunk. Ezt az embert soha nem láttuk, nem beszéltünk vele, mégis megmondta, ami már évek óta nyomta szívünket. Igen, angolul kell tanulnunk, és majd ki kell mennünk külföldre. Nem azért, mert mi akarjuk, hanem, mert Isten akarja. Ennek az embernek a beszéde volt az az Istentől jövő pecsét, amely véglegesítette bennünk a célt. Már évek óta tudtuk, de most Isten újra megerősítette ezt bennünk.
***
Bizony, mondom neked, ha Isten (per amorem dei) nem szólt volna bele az életembe, ma egy elkeseredett lány lennék, most viszont a világ legboldogabb embere vagyok. Csak egyetlen egy dolog miatt: mert Isten él és uralkodik, és ezt megmutatta nekem.
Kedves Edit!
Amikor ezeket a sorokat írom, azon gondolkozom, hogy valami hiányzik a történeti leírásomból. Valami olyan, ami megadja az ételnek azt az ízt, ami még finomabbá és élvezetesebbé teszi.
Hiába kerestem. Azért mert ezt a fűszert már nem tudom megadni életem fent leírt szakaszának. Amikor megismertelek, lökést adott ismeretségünk ahhoz, hogy végre végére járjak ennek a zűrös korszakomnak. De szívem mélyén nem szerettem volna ezzel már többet foglalkozni. Úgy érzem, befejeződött és sem hozzátenni, sem elvenni nem tudok belőle.
A fűszer azért nincs meg leírt történetemben, mert bennem sincs meg. Egy olyan dologra emlékeztem vissza, amelynek minden mozzanata szívemnek egy zárt ládájában mélyen el van ásva. Soha többet nem tudom megnézni, aminek én nagyon örülök. Örülök, hogy vége van, és egy jobb, szebb világ felé indulhattam el. Örülök, hogy a többi levél, amit majd írni fogok, fűszerezve lesz az élet élő vízével. Fogok tudni írni, mert az a kincsesláda, amely szívemben nyitva áll, sohasem fog becsukódni. Sohasem fog Isten szeretete eltávozni életemből, és mindenkor reménykedő lelket fog adni nekem. Ebből a szeretetből és ebből a reményből fogok írni, hogy meglásd te is, Isten a legsötétebb helyzetekből is fényre tud vinni.
Áldjon meg az Úr szeretete!
1998. augusztus 13.
***
Vélemények erről az írásomról:
"Még egy olyan embert is, aki nem foglalkozik a vallással felkavarja, és el kezd gondolkozni, majd
felteszi magának a kérdést: akkor végülis miért is nem vagyok hívő?"
Edit
„Minden soránál le kellett tennem, mert elbőgtem magam. Azért is, mert sok mindent veled együtt éltem át!"
Húgom
„Nagyon szépen írsz, árad belőle a szeretet.” Anyukám
1 megjegyzés:
Köszönöm, kedves Bogi a vallomásodat. Nagyon megragadott. Azt hiszem valamikor egy közösségben tértünk meg, egybe jártunk, ha fizikailag nem is voltunk egy helyen. Engem soha nem vezetett így az Úr. Álmodtam néha, de aztán kimaradtak az álmok megtérésem után. Vagy csak én voltam süket az álmokra már? Nem tudom. Azért nagyon örülök, hogy leírtad. Tegnap este olvastam végig. Utána azt kértem az Úrtól, nekem is adjon "álmot". És képzeld, azt álmodtam, hogy egy gyermek, rokonom volt, a lépcsőházban kezdett biciklizni, és egyszer csak lezuhant, mert túl a szélére került. Mintha azt akarta volna mondani ezzel, hogy ne legyek türelmetlen, ne siessek - már 23 éve várom a csodát, a családom megtérését pld. - , vagy csak lehet hogy én képzelem ezt bele? Ezek a megfoghatatlanságok engem mindig nyugtalanítanak. Mert ellenőrízhetetlenek. Mindig az Ige ragadott meg, mert az világos, bár sokak számára "kés-szerű".
Majd még olvaslak. Nagyon sokat írsz, ahhoz képest, milyen fiatal vagy!
És jó a blogod. Én nem tudom az enyémet így megoldani, vajon miért?
Megjegyzés küldése