Pusztában 3.

Jó együtt közösségben lenni veled. Jó, ha itt vagy, eljössz hozzánk, együtt beszélgetünk.
A mai világban azt hiszem a közösség hiányzik a legjobban az embereknek. Még talán megfogalmazni sem tudják, pontosan mit szeretnének. Én meg tudtam fogalmazni magamnak, az idők során.
Szeretnék együtt közösséget gyakorolni azokkal, akikkel egy Istenben hiszek, egy településen. Ahol tudunk egymásnak segíteni, beszélgetni, piknikezni stb. Nem akarok messzi nagy híres gyülekezetekbe járni, híres Igehirdetők tanításait hallgatni. Hanem itthon akarok összejönni, közelében lenni a másiknak, hallgatni amit a Lélek általa tanít, együtt elmélkedni Isten csoda tetteiről. Együtt nevetni, a velünk megtörtént dolgokon. Igen... Lehet, hogy a gombai templom homlokzatát két Szűzanya fogja díszíteni. :)
Úgy el tudtam képzelni ahogy József atya a templomra nézve merengett ennek gondolatán.
Nekem így színes az életem, ilyen kicsiny jelenetekkel tarkítva.
Szóval, amikor az Úr azt mondta nekem menjek el a katolikus templomba, megtettem. Másfél évig jártam már így, szenvedve annak gondolatától, hogy nem szentáldozhatom. Hiszen meg se próbáltam a pappal erről beszélni, nem kell túl okosnak lennem ahhoz, hogy protestáns nem áldozhat. A pap nem túl sokat törödött velem. Pedig nem viselkedtem távolságtartón, és magam is kerestem a hozzá vezető útat.
Egy tudatos cél vezérelt, amit nagyon is jól meg tudtam fogalmazni magamnak: Úrvacsorázni akartam. Minél gyakrabban. Legfőbb ok a munkám volt, lelkileg megterhelt az emberek szegénysége, betegsége és halála, azt gondoltam, valamilyen módon nekem az Úrvacsorában rejlik mindezekhez az erőm. A református egyházban, ahol Úrvacsorázhattam, ritkán, havonta, vagy még ritkábban volt Úrvacsora. Úgy éreztem gyakrabban kell, ha lehetséges naponta. Naponta kell arra időt szánnom, hogy leüljek az Úr elé, megemlékezzem az Ő szövetségkötéséről, vegyem az Ő Testét és Vérét.
Akkor még nem tudtam megmagyarázni miért gondolom ezt annyira fontosnak, belső lelkem ösztönzött rá.

A katolikus egyházban naponta van mise, akkoriban még úgy is megérte járnom, hogy nem vehettem, Jézus Krisztus Testét és Vérét, csak messziről szemlélhettem. Igaz, kimondhatatlan szenvedéseket éltem át. Engedelmeskedtem Isten hívásának, hogy menjek el a misékre.
Nem értettem, nem tudtam, hogyan lehetne, hogy részesüljek a szentáldozásból.
Úgy éreztem erőm napról napra fogy. És minden mise maga a meghalás számomra. Csak a bolond ember jár oda, ahol másoknak adják, amire vágyik, de neki nem. Még akkoris bolond, ha maga Isten mondja, hogy menjen. (Miért kellett Jeremiásnak 300 km-t gyalogolnia, hogy szíjját az Eufrátesz partján egy kő alá tegye? - mert Isten mondta neki.)

Olyan jó, hogy tudok minden hivatalos katolikus választ. (Sőt minden zsidó, meg minden református, meg minden karizmatikus választ.) És olyan jó, hogy túl vagyok rajta. És hogy senkinek a válasza nem érdekel. Eléggé megszenvedtem, hogy szabad legyek és kiszabaduljak a Pusztába.
Eljutottam oda, hogy elmondjam, én mit gondolok a szentáldozásról, az Úrvacsoráról. Hogy nekem mit jelent mindez. Vagy, hogy így mondjam, nekünk mit jelent közösen Istennel, Jézussal és a Lélekkel.

Túlszaladtam.
Amikor nagycsütörtökön megismerkedtem veled, néhány nap múlva már elráncigáltál a paphoz. Te jól tudtad, "szentet" találtál. Naná, hogy szentáldozhatom - vélted te - csak gyónnom kell, és mehet minden ahogy kell. Hát igen. De nem a hivatalos katolikus rendszer szerint. Az elkövetkezendő másfél évünk erről szólt. Hallhattuk a nemet, szerzetesektől, paptól és minden jóravaló katolikustól. Át kell keresztelkednem katolikusnak. Nem elég megvallanom a Hiszek Egyet, (azt a katolikus szóval kell megvallanom). Valamint a protestáns házasságom is szentségtelen a hivatalos katolikus nézet szerint ezért arra is hivatalos katolikus papi áldást kell kérnünk. Ha mindezeknek eleget tettem illetve tettem férjemmel együtt, akkor szentáldozhatom.
2009-2010 írtunk.
Nem a XII. századot rójuk! Ezt azon olvasóknak írom, akik azt gondolnák hogy, valami régen történt dolog ez. Nem. Hiszen mi is megdöbbentünk mindezeken, hol van hát akkor az ökumenizmus?
 - tettük fel a kérdést. És állapítottuk meg, hogy bizony a Katolikus egyház a legnagyobb szekta. Egy nagyon jól felépített intézményrendszer. Amely azt vallja, hogy csak általa üdvözülhetnek az emberek. Hiszen Krisztus Vérének és Testének kizárólagos tulajdonosai. A hivatalos katolikus álláspont szerint a református lelkipásztorok csak jó tanítók, nem kenet alatt álló szolgálók, akiknek keze között a kenyér, Krisztus Testévé változhat, a bor, Krisztus vérévé. Erre csak a katolikus papok vannak felkenve. Minden protestáns Úrvacsora a katolikus álláspont szerint csak megemlékezés, az nem az igazi Krisztus Teste és Vére. És mi kis protestáns laikus hívek hiába gondoljuk nagy naívan, hogy az valóban Krisztus Teste, és Vére, amit magunkhoz veszünk protestáns közösségeinkben, bizony az nem az. Aki nem hiszi, kérdezzen meg bármilyen katolikus papot. Bárhol. Meg fog rökönyödni a válaszon. A papok a katolikus híveknek azt állítják, hogy a protestánsok protestáns istentiszteleteiken azt gondolják, a kenyéről és a borról, hogy csak megemlékeznek és nem valóságosan veszik magukhoz Krisztus Testét és Vérét, de valójában ők gondolják, a katolikus papok, hogy a protestánsok csak kenyeret és bort vesznek magukhoz. Hiszen a katolikus papok szerint nem történik, mert nem történhet átváltozás, más által, csak katolikus pap keze által.

Lehet, keményen hangzanak ezek a szavak a katolikusok számára, de én nem akarok bántani senkit. 2010 tavaszára eljutottam oda, hogy nem leszek katolikus, és egy nagyon merész elhatározásra jutottam. Elővettem ízig-vérig protestáns - vagy inkább így mondom - krisztusi lényemet.
Úrvacsorázni akartam? Nő vagyok? És protestáns? Nem baj. Eszembejutott egy múlt századi igehirdető, Smith Wigglesworth. Úgy olvastam annak idején, hogy ő mindennap Úrvacsorázott, egyedül. Sőt úgy tudom Luther is. Megkérdeztem a férjem, mit szólna hozzá, ha én egyedül Úrvacsoráznék itthon, hiszen ő a férjem, együtt már Úrvacsoráztunk, de ezentúl amikor gondolom, egyedül is megtehetném-e?
Természetesen igent mondott.
Mivel katolikus szempont szerint így is úgy is teljesen eretnek vagyok már, nem veszíthettem semmit. Protestánsnak meg protestáns maradtam. Ezért tehát 2010. március 8-án elindultam a Pusztába, hogy találkozzam az Úrral, és végre Vele együtt Úrvacsorázzam, megemlékezvén Jézus Krisztus haláláról és az Istennek velem kötött szövetségéről. Áldott legyen az Ő neve!

folytatom...

Köszönet a szeretetért

Urunk, Jézus Krisztus,
szeretetből teremtettél,
szeretetből születtél,
szeretetben szolgáltál,
szeretettel cselekedtél,
szeretetben tiszteltek.
Szeretve szenvedtél,
szeretve haltál meg,
szeretve támadtál fel.
Köszönöm az irántam és mások iránti
hatalmas szeretetedet.
Naponta azt kérem tőled:
taníts meg engem is szeretni!

Úgy legyen!

Tudok-e még futni?

Lassan gyalogoltam haza felé. Egészen lelassultak lépteim a sötét éjszakában. Halkan tettem le lábamat, de nem úgy mint ifjúkoromban, amikor még remegett a szívem, akkoris, ha én voltam a surranó. Nem. Most nem remegtem a sötétben fölbukkanó árnyaktól. Nem féltem a rettentő rámijesztőktől, akik kinézik hol jövök, s csak arra várnak, hogy rám csapjanak.
Ejtőernyőt kaptam, hogy földre érkezzem. Igaz zuhantam az elején, amikor az embereket megismerni kezdtem. Aztán egyszer csak kinyílt az ejtőernyőm. Egy nagy húzást éreztem a vállamban, majd a kellemes lebegést. Jé, hát ez gyönyörű. Óriás magasságból a földre lenézni, a felhők fölött lebegni, innen magasból látni  minden sötét zúgot, minden rémisztőt és nem rémüldözni, mert szerető szívek egészen körbezárnak.
Ő jött egészen közel...  először. Ölbe vett, úgy vitt fel a magasba. Együttálltam vele és néztem le Onnan.
Most pedig valami láthatatlan ejtőernyőn lebegtem lefelé. A békességet számban éreztem, mint valami mennyei kenyeret. Amit csak én kaptam. Megérkeztem. A földön állok, ernyőm lassan hátam mögé hullik. Lábam alatt a föld, szilárdja. Ez más békesség. A tudás békessége. Az árnyak, emberek, kérdések nem rettentenek többé. Hiszen fölülről láttam őket. A Te kezedből Istenem, szerető szívek ölelésében.
Lassan lépdeltem hát a földet érés után. Mint ki sose lépdelt még.
Aztán elérkeztem a nyílt utca elé. Eszembejutott, futottam én itt egykoron haza felé. Vajon tudnék megint úgy futni? A sötét hűsítő est tüdőmbe áradt. "Én egy élő regény vagyok. Ezért szerettek ti" ... hát futni kezdtem... " Bizonyosan azért szerettek, mert mindig Onnan Felülről jövök én, valami láthatatlanul és mindig földre érkezem."

Jó itt lenni. Vele lenni, zuhanni, lebegni, földre érkezni. Jó mindvégig veletek és veled lenni. Nap nap után érezni, hogy mennyire nagyon szeretnek engem. Köszönöm, hiszen megse érdemlem.
Jó dolog a szeretetet tanulni! Köszönöm neked Testvérem!

Mózes Éneke

Hogy adós ne maradjak, a legkedvesebb énekem:
http://www.youtube.com/watch?v=QTIYzSdjC5k&feature=related
Noel Richards lemezéről

A Vörös tengeren át

Noel Richards - Up to Zion - lemezét hallgatom. Szerintem az egész ahogy van gyönyörű. Amikor férjem udvarolt, az ő jó voltából, akkor hallgattam meg elsőnek ezt a lemezt. Rögtön a szívemhez nőtt. Egyszerre szól Isten dicsőítéséről és a zsidó népről. Megszerettem a zsidó népet. Azt amelyik a Vörös tengeren át megszabadulva, a Sion lábainál áll. Megrémülve és mégis áhítattal, az Isten szól hozzá. Mózest küldték fel, mert féltek az Atyától. Villámlik és füstölög Sion hegye, onnan származik a tíz parancsolat.
A zsidók története olyan szép. Ettől a zenétől eszembejut, szeretem a zsidó népet. Szeretem ahogy ott állnak, keresik a hangot, hogyan imádjuk Istent? Hogyan közelítsünk hozzá?
Erről a lemezről Mózes éneke számomra a legszebb. Song of Moses.
De szólnak a dalok Jézus véréről is. Isten Bárányáról.
Mennyire szeretném, ha a két nép, egy lenne. Mennyire szeretném, ha megtalálnánk egymást Jézusban.
Minden kicsi lépés efelé boldoggá tesz. És most eszembejut Dennis és Steven. 1996-ban Amerikából jöttek. Ők keresztények voltak, azért jöttek el Magyarországra, hogy a vasfüggöny lehullása után segítsenek minket magyarokat, a keresztény hitre jutni. Igen. A kommunizmus átka, sok fényt elfojtott. Hozzám se jutott el az Örömhír, 17 éves koromig. Emlékszem minden szerdán kimentünk a Blaha Lujza térre, evangelizálni, amatőr módon mégis nagy hittel. Mi, akik ott hirdettük az Igét, csak keresztények voltunk, semelyik egyházhoz nem tartoztunk. Ha valaki érdeklődött beszélgettünk vele, prospektust adtunk. Este beültünk egy csöndes helyre és tovább beszélgettünk, énekeltünk. Mivel sokan más anyanyelvűek voltak, énekeink inkább a tehénbőgéshez hasonlítottak kívülről, de én még sose hallottam olyan szép énekeket. Az emberek jöttek mentek. Ki tudja érintődött-e meg valaki. Evangelizálni nagyon nehéz volt így. Egy évig csináltuk. Sok viszontagság között. Amelyek között volt egészen felülről jött nehézség is, a Horn kormány idején, egy rendelet kimondta, hogy nem lehet összejönni az utcán csak úgy, és beszélni a tömeghez. (szólás szabadság ettől fogva nuku - no koment.) Rendőrségtől kellett engedélyt kérni. Képzeld, mindez a rendszerváltás után volt. Talán vannak, akik el sem hiszik. Képzeld ahogy amerikaikkal és egyéb nemzetiségiekkel akarjuk hirdetni az evangéliumot és odajönnek a rendőrök. Egyszer fel is oszlattak. Pedig békés, mosolygos emberek voltunk. Csak Jézus Krisztusról akartuk beszélni. ... Azóta már, nem kell papír, hogy hirdessük az Igét, - azt hiszem - de ... mintha kevesebben lennének az utcán, akik hirdetik.
Szóval Dennis és Steven, olyan szeretettel emlékszem rájuk. Alenre és Katie-re is. Ugye ők még Magyarországon vannak, ugye még nem adták fel? És Ritára, a tolmácsra, aki haza jött Amerikából és a hátsó sorban vigasztalhatatlanul zokogott. Szembesült a két világgal! Oh Magyarország! Gyermekeid zokognak öledben! És sír az én lelkem. Volt lelkes báránykák, Pásztorukat keresik.
Mintha újra minden sötétségbe borult volna. Elhalkult az ének szava, a dicséret... testvérek, barátok szanaszét mentek, az amerikaiak haza repültek. Nem, nem nosztalgiázok. Rosszabb ez annál.
Én már csak a nyomort látom... és bennem a kétségbeesés: Testvéreim! Hol vagytok? Zsidók, amerikaiak, magyarok, cigányok. Akik Jézus lábainál telepedtünk le, egy hittel, egy asztal köré, és nem volt kérdés: Jézus Megváltott minket. Együtt énekeltünk a Hegy lábánál, és vártuk, hogy szóljon hozzánk Isten szava. Hová lett a hit? Hová lett a lelkesedés, az öröm olaja?
Jöjj el Uram újra hozzánk, kérlek ne hagy el minket, szítsd fel bennünk a tűzet, az első szeretet. Szeress minket Istenem, hogy mi is végtelenül szerethessünk Téged.
Mint aszott csontok úgy járkálunk a romok között. Szabadíts meg minket Egyiptomból!

"And they sing the song of Moses the servant of God, and the song of the Lamb, saying, Great and marvelous are thy works, Lord God Almighty, just and true are thy ways, thon King of saint. Who shall not fear thee, O Lord, and gloriffy thy name? for thy judgments are made manifest." Revelation 15.3,4
2 Mózes 15-től

http://testveremnek.blogspot.com/2010/10/mozes-eneke.html

spearwort

Készítsetek utat a pusztában száguldónak!

"Énekeljetek Istennek, zengjetek nevének! Készítsetek utat a pusztában száguldónak! ÚR az ő neve, vigadjatok színe előtt!" Zsoltárok könyve, 68,5

 

Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! Ézsaiás 40,3

 

"Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - mondja Istenetek. Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az ÚR keze minden vétkéért. Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az ÚR dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. - Az ÚR maga mondja ezt. Egy hang szól: Kiálts! Én kérdeztem: Mit kiáltsak? Minden test csak fű, és minden szépsége, mint a mezei virágé. Elszárad a fű, elhervad a virág, ha ráfúj az ÚR szele. - Bizony csak fű a nép! Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad. Magas hegyre menj föl, ki örömhírt viszel Sionnak, kiálts erős hangon, ki örömhírt viszel Jeruzsálemnek! Kiálts, ne félj! Mondd Júda városainak: Itt van Istenetek! Az én Uram, az ÚR jön hatalommal, karja uralkodik. Vele jön szerzeménye, előtte jön, amiért fáradozott. Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti. Ki mérte meg markával a tenger vizét, ki mérte meg arasszal az eget? Ki mérte meg vékával a föld porát, ki tette mérlegre a hegyeket, és mérlegserpenyőbe a halmokat? Ki irányította az ÚR lelkét, ki volt tanácsadója, aki oktatta. Kivel tanácskozott, ki világosította fel őt? Ki tanította meg a helyes eljárásra, ki tanította tudományra, és ki oktatta értelmes cselekvésre? A népek olyanok előtte, mint egy vízcsepp a vödörben, annyit érnek, mint egy porszem a mérlegserpenyőn, a szigetek egy homokszemnek számítanak. A Libánon fája nem elég a tűzre, állata nem elég az égőáldozathoz. A népek mind semmik előtte, puszta semmiségnek tartja őket. Kihez hasonlíthatnátok az Istent, és hogyan készíthetnétek el képmását? A mesterember bálványszobrot önt, az ötvös bevonja arannyal, és ezüstláncot forraszt hozzá. Aki szegény ilyen áldozathozatalra, nem korhadó fát választ, ügyes mesterembert keres, hogy olyan bálványszobrot készítsen, mely nem inog. Hát nem tudjátok, nem hallottátok, nem mondták el nektek régtől fogva, nem magyarázták meg a föld alapozását? Az, aki ott trónol a föld pereme fölött, melynek lakói csak sáskáknak tűnnek, az eget fátyolként teríti ki, kifeszíti, mint lakósátrat. Semmivé teszi a fejedelmeket, a föld bíráit megsemmisíti. Alig ültették el, alig vetették el őket, alig vert gyökeret törzsük a földben, ő csak rájuk fúj, és kiszáradnak, elragadja őket, mint szélvész a polyvát. Kihez hasonlíthatnátok engem, kivel mérhetnétek össze? - mondja a Szent.
Tekintsetek föl a magasba, és nézzétek: ki teremtette az ott levőket? Előhívja seregüket szám szerint, néven szólítja mindnyájukat. Olyan hatalmas és erőteljes, hogy egy sem mert hiányozni. Miért mondod ezt, Jákób, miért beszélsz így, Izráel: Rejtve van sorsom az ÚR előtt, nem kerül ügyem Isten elé.
Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az ÚR? Ő a földkerekség teremtője, nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen. Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el." Ézsaiás 40,1-31

"Ezt mondták tehát: "Ki vagy? - hogy választ adhassunk megbízóinknak: mit mondasz magadról?" Erre ő így felelt: "Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak, ahogyan Ézsaiás próféta megmondta." A küldöttek között voltak farizeusok is,  és ezek tovább kérdezték őt: "Miért keresztelsz tehát, ha nem te vagy a Krisztus, sem Illés, sem pedig a próféta?" János így válaszolt nekik: "Én vízzel keresztelek. De közöttetek áll az, akit ti nem ismertek, aki utánam jön, és akinek saruja szíját megoldani sem vagyok méltó." Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt. Másnap János látta Jézust, amint jön felé, és így szólt: "Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét! Ő az, akiről én megmondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőzött engem, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy ismertté legyen Izráel előtt." 
János evangéliuma 1,22-31

 

(Csia fordítás szerint:

„Pusztában kiáltozónak szava vagyok én - felelte. Tegyétek egyenessé az Úrnak útját, mint Ézsaiás, a próféta megmondta.”  János ev. 1,23

Békés-Dalos fordítás szerint:

Így felelt: "Én a pusztába kiáltónak a szava vagyok. Egyengessétek az Úr útját amint Izaiás próféta mondta." János ev. 1,23)

 

Mindezek az Igéket azért idéztem, mert azt akartam mondani, számomra a Puszta nem kietlen. Az Úr maga lakik ott. A Pusztában találta meg Istenét, Ábrahám, Izrael népe Mózessel, a próféták, és a Pusztából jött keresztelő János, hogy az Úr Jézusról tegyen bizonyságot. Keresztelő János azért keresztelt, szogált az emberek között, hogy amikor eljön az ideje Jézus Krisztust ismertté tegye. Küldetése az Úrért magáért szólt. Aki a Pusztában van, vagy a Pusztából jött az Úr útját készíti elő. Ahol nincs protestáns, nincs katolikus, és nincs zsidó. Csak maga a Puszta, és az Úr.

 

spearwort

A Pusztában 2.

Közösség. Mit jelent közösséget vállalni egymással? Örök téma, több oldalról lehet megközelíteni. Lehet egyszer társadalmi oldalról, mi a nemzetközösség? Lehet személyes kapcsolatokban, mikor két ember összeköti az életét, szövetségre lép. És lehet hit szempontjából. Ahol közösségbe az emberek hitelvek alapján rendeződnek össze. Közös hitelvek, közös megvallások, amelyek eggyé tesznek összejáró embereket. Együtt gyakorolják a hitüket templomokban, gyülekezetekben, vagy éppen ahol összejönnek és együtt hoznak áldozatokat egymásért. Közösségben élni jó. Általában, az emberek választanak maguknak közösséget, valamilyen szempontok szerint. Éppen úgy ahogy házastársat is választanak. Döntések nagyon egyediek, szubjektívek, sok tényező hat arra, ki miért hova kerül. Általában vagy jól érzi magát a közösségében, vagy kevésbé jól. Vagy tudatosan éli meg, vagy kevésbé tudatosan. Lehet valaki úgy egy közösségben hogy nem is hisz azokban a hitelvekben, amit közösen megvallanak, mégis önként tagja. Sok oka lehet miért.
Lehet, hogy valaki beleszületett egy közösségbe, pl. mohamedán, vagy keresztény. Vagy később választja. Kitér előző hitközösségéből. Vagy egyáltalán nem is volt örökölt közössége. stb-stb.
Mindegy is, ki miért hova kerül.
Általában azon is szoktak vitázni, hogy melyik egyház vagy hitközösség üdvözít. Emberek egy csoportja közösségként összejön és hamar eljutnak oda, hogy csak az ővéké az üdvözítő. Teljesen mindegy, hogy milyen alapra építve jelentik ezt ki. A katolikus közösség, olyan alapra, hogy Jézus, Péternek mondta, te vagy a kőszikla, és nálad van az oldás és a kötés hatalma. A közösség tehát megfogta Pétert, egy zsákba gyömöszölték és a mai napig a Vatikánban őrzik. Így lehetséges, hogy szerintük a katolikus egyház az üdvözítő. Mások - a zsákban rakoncátlankodó Péter helyett - egyszerűbb eszközöket választottak, a Biblia igéire hivatkoznak, hogy ővék az üdvözítő közösség. Megint mások még ennyire se mennek, azt mondják: csak.
Persze most kissé cinikusra fogtam, de te jól tudod mennyit vívódva tanultam meg, mi is az a szekta-gondolkozás. Azaz, amikor egy közösség egyedül, önmagát jelöli meg üdvőzítő igazság hordozójaként. És ez igaz a nagy történelmi katolikusokra és a legkisebb protestáns gyülekezetekre egyaránt.
Hogy mennyire nem a levegőbe beszélek és a saját bőrömön tapasztaltam meg a szekta-gondolkodás hatásait azt te jól tudod.

Két dolog csapott össze lelkemben. Vajon egy közösség tart-e meg, és üdvözít, vagy Jézus Krisztus? Miért van kényszer az emberekben, hogy vallást hozzanak létre? A közösségen keresztül tartozunk Jézus Krisztushoz, vagy önmagukban is Vele közösségben vagyunk? Melyik közösségben lévők tehát a testvéreim (katolikusok, protestánsok, esetleg a krisztushívő zsidók)?
Nálam nagyon egyszerű szempont alapján dől el, hogy valakit keresztény testvéremnek mondjak:
     Aki Krisztusnak (Megváltónak) vallja Jézust, az üdvözül. - Ennyi.

"vegyétek tudomásul valamennyien, Izrael egész népével együtt, hogy a názáreti Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: őáltala áll ez előttetek egészségesen. Ez lett a sarokkő, amelyet ti, az építők, megvetettetek, és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk." (Apostolok cselekedetei 4,10-12)

"Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz." (Rómaiakhoz írt levél 10,9)

Ebben hiszek.
2005-ben betértem régi barátaimhoz egy protestáns kisgyülekezetbe. Szinte mindenki ismert. Tudták ki vagyok, ismerték hitelveimet, látták életem. Szeretetből mentem, hogy szeretetből együtt legyünk. Az első pofon itt ért. Régi barátaim nem akartak velem Úrvacsorázni. Elmondták, hogy tudják, hogy Úrnak vallom Jézus Krisztust, sőt, tudják nagyobb szent vagyok, mint ők (hu ilyet is mondtak), de mivel nem fogadom el a gyülekezet tanítását nem Úrvacsorázhatom velük. Melyek azok a tanítások? Tulajdonképpen mindegy. Hiszen pontosan nem is tudtuk beazonosítani ott hirtelen őket. Döbbenten néztem. Szerettem volna tudni, ha egy Urunk van, vajon mi az oka, hogy mégsem vagyunk egy Úrban?
Jaj igazságtalan lennék, ha nem tudnám, a protestáns egyházak hivatalos válaszát. Együtt Úrvacsorázni csak közösségi tagoknak lehet. Kívülről bejött embereknek, és a megkereszteletlenek ki kell menniük a helyiségből addig az ideig, amíg a közösség Úrvacsorázik.
Ez annyira egyértelmű és tiszta. Nem is értem miért vitázok én. Bennem, akkor az a kérdés merült fel, melyik Krisztus Testét és Vérét veszik, ha nem azt amelyiket én is kapom a saját protestáns gyülekezetemben?
Nem de, elegánsan meg kellene engednem az embereknek, hogy saját közösségüket építsék, saját szokásaik szerint? Ha én nem járok abba a gyülekezetbe, nem építem velük a mindennapokat, vagy a mindennapi vasárnapokat, akkor ne is akarjak velük együtt Úrvacsorázni, menjek a saját gyülekezetembe. Tiszta sor. Miért kell nekem itt ezenfelül a hitelveket boncolgatni?

Most itt abbahagyom. Elfáradtam. Folytatom majd ott mi történt akkor, amikor a katolikusoknál akartam Úrvacsorázni, akarom mondani, Szentáldozni. :) És egyáltalán, hogy miért lett fontos az Úrvacsora.

A Pusztában 1.

Lehet, hogy néha meg kell erőltetnem magam, hogy írjak? Régi dolog ez bennem, hogy kincseket őrizve szeretek hallgatni. Most sóhajtottam. Olyan nehéz megfogalmazni, és mégis arra kényszerítenek helyzetek, hogy ami igazán nehéz azt tegyem. Valóban áldozatot kell hoznom, akkor amikor írok, vagy beszélek. Szeretek elmerengeni magamban Istennel. Folyamatosan beszélgetünk egymással. Vagyis beszélgetnénk, ha szét nem szedne a világban a cselekvés. És szívesen le is írnám, abban a pillanatban amikor megszületik egy-egy gondolat... mondjuk ott a Máltás kocsiban, szállítás közben. De tudod mivel csitítom magam? Olyan sok energiába kerül beszélni, vagy írni. Inkább Istennek adom, hiszen mást úgyse érdekelne. Meg is lepődöm, amikor te pedig mondod, de igen, téged érdekel, minden kicsi gondolatom.

Mélyen szomorú a szívem, amikor az Egyházról beszélünk, mint ma is. No persze, mindig az Egység körül forognak gondolataim, ma is miközben dolgoztam a számítógépen néha-néha belekukkantottam Luther: Az Egyház Babiloni fogságába. 
Milyen jól megfogalmaztuk a dolgokat mi itt ketten a szobában. A mai hivatalos ökumenizmus ezt jelenti: Egység van közöttünk, de nincsen közösségünk. Hát lehet ilyet mondani, két más felekezetű egyháznak, ha mindketten Krisztusban vannak? Hogyan lehet Krisztus Egy Testében lenni, egyik és másik egyháznak, miközben nem vállalnak egymással közösséget?
Azt is megbeszéltük, hogy a A Közösség, mondjuk, gyülekezet vagy plébánia, nem ugyanaz mint mikor azt mondjuk közösségben vagyunk egymással.
Látod milyen egyszerű közösségben lennünk egymással. Még kicsi k-val is írtam. Olyan kicsi dolog az. Leül egymás mellé a katolikus, a protestáns és Krisztus Testéről beszélgetnek. Majd fejüket csóválják, hogy maga a hivatalos katolikus ökumenizmus nem ugyanaz, mint amit mi ketten megélünk a valóságban. A katolikus egyházhoz hozzáolvadnak a protestáns felekezetek. Lásd evangélikusok, vagy most anglikánok. Ez inkább rekatolicizmus. Míg közöttünk, ahogy ülünk csendesen a szobában, vagy munkánk során a szeretet-cselekedetekben békében megvalósul a Krisztusi egység.
Barátságunk alatt én nem lettem katolikus, te nem lettél protestáns. Noha jó lehet, engem protestáns testvéreim egyre inkább katolikusnak vélnek, téged katolikus testvéreid, egyre inkább protestálónak.
És egyik sem igaz. Mert mi mind a ketten Krisztuséi vagyunk.
Sokkal jobb és szebb megélni ezt a Valóságot az életben, mint a körmömet rágva egy gyülekezetben bedugni a fejemet a homokba, kérdéseket feltéve magamnak, de arra választ sose kapva: ó, mi lehet az igazság?, melyik egyház az üdvözítő?
Mindenki tudja, Krisztus üdvözít, csak éppen ezzel senki sem foglalkozik. Mert a tagok Közösséget építenek.
És, néha akad egy-egy szent, mint például Foucold atya, akik teljesen tökéletesen jól leírják, és megélik, hogy hogyan kell az emberek között a Krisztus Testét építeni. Mégis, őt követni katolikusként, vagy protestásként több mint reménytelen. Mert csak úgy lehet ha te magad is csak Krisztusé vagy és nem egyházé. Uff, tudod mi jutott eszembe: a szentek azért lettek szentek, mert rossz katolikusok voltak. De rossz protestánsok is. Egyszerűen nem volt hely számukra a Közösségben. Mindig őrültségeket csináltak. Egyszerűen csak a szentek közösségét építették, Krisztus Testét. Nem tudom, ezért lennének nagyok? Hiszen végtére is csak azt tették, ami mindnyájunk dolga.

spearwort

A Pusztában - bevezető

A Pusztában nincsen protestáns és nincsen katolikus.
Milyen nehéz erről írni. Először le kellene írnom, hogy 1994-ben, amikor megtértem, egyedül a szobámban, Jézus lábainál térdeltem. Az Úr protestáns közösségbe vezetett. De szuverén joga lett volna, ha katolikus közösségbe vezet. Hogy ennek vagy annak engedelmeskedjek nekem mindegy lett volna. Az emberek úgy se hiszik el, hogy egy álomban előre megmutatta nekem, hogy hova fog vezetni. Nekem természetes volt, ahogy vezetett, biztam Benne, és nem foglalkoztam vallási, teológiai kérdésekkel. Megismertem az Istent, ott a szombámban, egyedül Őt ismertem meg, és nem közösséget, nem liturgiát.
Kezdetben tehát baptistáknál voltam. Aztán elvitt egy rövid időre pünkösdistákhoz, majd felekezetközi misszióba is. 2007 óta viszont a katolikusok felé terelgetett. Azt mondta nekem egyszer: Olyan helyre viszlek ahová nem is gondolod.
Hát amikor ezt mondta, azt gondoltam, hogy Indiába fog vinni, ugyanis oda tényleg nem gondolnám. Ennél azonban, számomra meglepőbb helyre küldött. Azt mondta, menjek el egy katolikus misére.
Hogyan menjek el? Azt se tudtam mikor kezdődnek, hogyan kell öltözni? és egyéb ezer kérdés. Meg hát tényleg nem ismerem a mozdulatsorokat, hogyan kell keresztetvetni? Meg egyébként is, ízig-vérig protestáns vagyok. Ezt mindenki tudja rólam, hogyan néz ki, ha én bemegyek egy katolikus templomba? Ez az én lelkemmel se fér össze.
Az Úr békéje mégis erősebb volt bennem. Több jelet is kértem Tőle, ha ez valóban az Ő akarata. Akkor elmegyek, majd lágyan a kezére bíztam magam. A helyzet kényelmetlen volt számomra, lelkemben mégis béke volt. Az Úr küldött, majd eljön az idő, amikor megmutatja miért. Én addig várok, és figyelek. Figyelek először is Rá. Minden szavára. Mit akar nekem tanítani? Talán az egységről? Mi az egység? Létezik?
Persze én is hallottam már az ökumenizmusról, gondoltam bizonyosan elfogadnak engem a katolikus testvérek, papok is. Főképp hiszen életem példázza, hogy ugyanazt az Úrat követem. Talán azért küld az Úr oda, hogy katolikus legyek? Nem fognak megbotránkozni protestáns testvéreim? Jaj csak meg ne tudják.
Már megint olyat kér tőlem az Isten, ami nehezemre esik. És már megint először a férjemen kell átmenni az egész ügynek. Vajon ő mit fog ehhez szólni?
Ha úgy fogalmazok, hogy Nehezemre esik? Akkor még enyhén fogalmaztam. Hihetetlen lelki gyötrelmekkel járt, minden misére eljutnom. És ha el is jutottam, az ott létem még borzalmasabbá vált. Minden egyes misén végigéltem Jézus keresztre feszítését, Mária könnyeit. És! Éreztem a fejemen a töviskoszorút. Minden misét tehát végigbőgtem. Ugyan igyekeztem palástolni, de nem lehetett, szememből pottyogtak a könnyek. Gyengeség vett rajtam erőt, és szinte belepréselődtem a padba. Azt kérdezgettem közben magamtól: Mi ez? Az Úrtól van, vagy démoni? Miért sírok? Miért látom az Urat, hogy megölik? Ennél kényelmetlenebb dolgot Uram! Bejövök, én a protestáns a katolikus templomba és itt zokogok?! Mit akarsz te ebből kihozni?

Már másfél éve jártam így a katolikus templomba, úgy hogy minden egyes alkalommal az Úr külön szólt, hogy induljak. Így történt ez, 2009. nagycsütörtökön is.
Tudod kedves Testvérem, azt a dühöngést amit én akkor leadtam. Fel alá járkáltam a kisházunkban, és azt mondogattam: "Küldj mást! Küldj mást! Én már nem megyek!"
De Ő ismert engem. Tudta, most is elmegyek, bár már végtelenül elfáradtam.
Hangosan bevágtam magam mögött az ajtót és elindultam.
Alig vonszoltam magam. Kértem, egy angyal fogja meg a kezem. Így mentünk ketten együtt. Vagy talán maga az Úr volt az.
Amikor a templom ajtajához értem, megláttam, hogy a református is nyitva van, - áh, gondoltam, odamegyek, nekem ott a helyem. Akkor szembejött velem, biciklin, vidáman, katimama, kezét emelte üdvözlésre. - jaj - gondoltam, most nem vagyok olyan állapotban hogy beszéljek - és bemenekültem az éppen kapóra jött katolikus templom ajtaján. Ekkor döbbentem meg. A helyemen egy lány ült. Ahogy megláttam hátulról, ahogy a padra borult, megnyugodtam. Láttam valami békesség veszi körül.
Még mindig tele indulattal és felindulással magamban, mellé ültem. Semmi kedvem nem volt misére jönni, és egyébként is semmi keresni valóm itt. Ránéztem a lányra, valami sárga vibrálás volt a levegőben, békességem volt és kijelentést kaptam lelkemben. Te voltál az. Rádnéztem, és megkérdeztelek: "Mi újság a szerzetesi fogadalmaddal?" - Miért ezt, és miért így kérdeztem? Nem tudom. Előtte csak egyszer találkoztunk, de én nem emlékeztem rád. Ott akkor hirtelenjében, a Lélek által kijelentett lelki dolgok így jöttek ki belőlem. Te döbbenten rám néztél, - mert hiszen ezt senki se tudta, hogy te fogadalomtételre készülsz - és ezt mondtad: "Hát még vannak kérdéseim." Ez helyes válasznak tűnt az én zilált lelki állapotomnak is, ezért egy sóhajjal azt mondtam, miközben magam elé fordultam, "Hát még nekem is vannak kérdéseim." És ezt szinte fenyegetőn az Úrnak is címeztem, aki már megint iderángatott.
(Lehettem volna nagyobb hittel és örömmel, hiszen annyi örömöt adott nekem, és csak jót készített, még ha nehézségek árán is, de örömmel is róhattam volna akkor utamat. Hiszen Ő ott állt mellettem végig, szelíden. :) Ma már bánom a Felé érzett dühömet. Egy voltam az engedetlen próféták közül. Mint Jónás Ninive felé.)

Kedves katolikus Testvérem így találkoztál te, a protestáns Testvéreddel, és lett egy közös útunk.
A kérdés, hol vagyunk és hová is megyünk? A Pusztában...

spearwort

Este

Szia.
Csak ülök és gondolkozok. Arról mennyi mindent kellene még írnom, de félek, ez már a mélyben marad.
Csak ülök és olvasom Teréz anya gondolatait. Vajon hány embert érdekelnek? És tudnak-e vele valamit is kezdeni? Félek kevesen hallgatják meg. Ha valaki pedig meghallja nem tudja megcselekedni. Teréz anya megragadta Krisztust. És nem engedte el. Nem törödött többé senkivel. Se egyházzal, se elöljárókkal, se betegséggel, se megvetéssel, sem veszélyekkel. A fejébe vette, ő így és így fog cselekedni. Nem érdekelte, hogy itt vagy ott, ki mit szól hozzá. Nem arról van szó, hogy Isten elhívta, és olyan erős volt az isteni hívás, hogy nem tudott ellentmondani. Nem. Istennek ellent lehet mondani. Nem ettől lesz valaki szent, hogy ellenállhatatlan hívás jön onnan fentről az Égből; ránk durrant, megijedünk és alázatosan mindent megteszünk a felsőbb hatalomnak. Teréz anya, hallotta a hívást, és engedelmeskedett. Engedelmeskedni saját önszántunkból, legyőzve önmagunkat nagyobb dolog, mint félelemből cselekedni.
Rálépett - talán kezdetben félve és remegve, de bizonyosan lelkesen - az útra. Az út pedig veszélyes volt, főleg saját maga volt a legnagyobb veszély rajta. Biztos vagyok benne. A kísértések rettentenek minket, de mindig belülről fakadnak. Saját félelmeink nőnek beborító árnyakká. Önmagát kellett megismernie, és legyőznie. És azért szép ez a történet, mert sikerült neki. Nem az a lényeg, hogy világhírű lett, hanem, hogy amit ő eltervezett, azt végigvitte. Ha az egész világon csak egyedül élt volna egyetlen egy emberként, akkor is. Ilyen magabiztosnak kell lennünk nekünk is. Jönnek az árnyak innen-onnan, de te ne törödj velük. Kövesd Krisztust, úgy ahogy a bensőd mondja. Valósítsd meg a hívásod!

spearwort

Mindennapra

Az Örökkévaló mondja:
"Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!" 5 Mózes 30,19