Olvasok. / 1.

Könyvkritikám, Nászta Katalin: Vajúdás, születéstől újjászületésig

Ez egy rendkívüli kritika, mert rendkívüli a könyv, és a kapcsolat.
18. oldalig.

1. rész

Kedves Kata,
de tulajdonképpen már mindent leírtál. Nekem már nincs mit írnom.
Könyved balzsam nekem.
Mit is mondhatnék? Mit tehetnék hozzá?

Jó a könyved.
Legyen ez az első kritikám.

Ritka, amikor féloldalanként leteszek egy könyvet, hogy elmélkedjem.
Ritka, hogy újra kezembe veszem, csak, hogy érezzem.
Ritka, hogy szól hozzám. Nekem szól.
Idéznék belőle, de nem kell:
"becsülje meg magát, mert felbecsülhetetlen értéket jelent"
Hányszor hallottam.
Mennyit gondolkoztam rajta.

Mamám utolsó szavai között szerepelt: "becsüld meg magad."
Talán 20 évig gondolkoztam rajta.
Közben mások, akik szerettek hasonlóan szóltak hozzám.
'Értékes vagy.' 
De hogyan is becsülhetném meg magam? Miért mondta ezt mamám?
 Nem tudom. Ennyi gondolkozás után sem.

Most olvasni tőled, mit jelentek: "egy istennyi embert, ha mondhatjuk így"
Mondhatjuk, hányszor tanítottam.
Milyen meggyőzően tudtam mondani, erő volt benne. Szavaim gyógyítóan hatottak.
Tudom, hatnak ma is.
De én rám? Én hittem-e benne?
Ismertem értékeimet. Teljesen tudatában voltam vele.
Önértékelésem a helyén volt. Az alázatom is.
Becsülték bennem, hogy nem szálltam el. Noha... lett volna mitől.

Egyszerűen élveztem az életet. A habokat a tengerben. Élveztem saját társaságom, mások társaságában.
Nem tudom mi volt a bajom az élettel, hogy néha megállított és mégse.
Repültem tovább, amitől más, az út kövére ül.
Azt mondták erős vagyok. A frászt. Boldog voltam.
Valami erő hatott át.
Ma már tudom, Isten volt.

Isteni részecske, amely minden sejtünket áthatja.
Bennünk, körülöttünk.
Amikor beteg emberek papírjait nézem át, a munkám miatt, előttem az egész életük.
Bármilyen élet, mindegyiket szeretem.
Minden probléma egyetlen egy gyökérből származik, önértékelés hiánya.
- vagy másképp: ön-magukról való tudatlanság - mert Istenek vagytok.
A rehabilitáció erről szól. Ha valakit gyógyítani akarunk, el kell mondanunk neki azt a titkot, hogy Ő értékes. Ha jól mondjuk el: az ember 'Önmagától' helyreáll.
Hiszek ebben.
Mert, ha valaki, ráeszmél, önön értékére, hogy Valaki, az Isten így is, most is szereti,
olyan isteni energiák szabadulnak fel, ami összeköti magával a Mindenhatóval.

Nekem sose tanította, senki. Csak tudtam és megállapították rólam.
'Önértékelése a helyén. Sőt, néha túlzott is.' 
Gyógyítottam magam. Gyógyultam.
Bár volt mikor ordítóan sóvárogtam, hogy jöjjön valaki, vigasztaljon meg.
De még Isten is néma maradt.
Kellett ez a próba nekem.
A depresszió mélye. Kellett. Mert, amikor az emberek orvosi papírjait lapozgatom, a diagnózisokat szemlélem, tudnom kell, a sötét mélységről, az élet leküzdhetetlen keménységéről, és a repülés valóságáról.

Mennyire szeretem az embert.

Csak a Szeretetről akarok tudni.

A munkámban is.

Egy-egy diagnózis mögött, lélekben megölelem. Kívánom neki, hogy legyen embere!
Kívánom, hogy legyen, aki majd elmegy hozzá, mint a könyved is, és elmondja:

Isten nagyon szeret téged!

Kívánom, hogy minden embernek legyen, aki beemeli Isten gyógyító újjászületés fürdőjébe.

"Ne félj, mert én megváltottalak."

folyt.