Lassan gyalogoltam haza felé. Egészen lelassultak lépteim a sötét éjszakában. Halkan tettem le lábamat, de nem úgy mint ifjúkoromban, amikor még remegett a szívem, akkoris, ha én voltam a surranó. Nem. Most nem remegtem a sötétben fölbukkanó árnyaktól. Nem féltem a rettentő rámijesztőktől, akik kinézik hol jövök, s csak arra várnak, hogy rám csapjanak.
Ejtőernyőt kaptam, hogy földre érkezzem. Igaz zuhantam az elején, amikor az embereket megismerni kezdtem. Aztán egyszer csak kinyílt az ejtőernyőm. Egy nagy húzást éreztem a vállamban, majd a kellemes lebegést. Jé, hát ez gyönyörű. Óriás magasságból a földre lenézni, a felhők fölött lebegni, innen magasból látni minden sötét zúgot, minden rémisztőt és nem rémüldözni, mert szerető szívek egészen körbezárnak.
Ő jött egészen közel... először. Ölbe vett, úgy vitt fel a magasba. Együttálltam vele és néztem le Onnan.
Most pedig valami láthatatlan ejtőernyőn lebegtem lefelé. A békességet számban éreztem, mint valami mennyei kenyeret. Amit csak én kaptam. Megérkeztem. A földön állok, ernyőm lassan hátam mögé hullik. Lábam alatt a föld, szilárdja. Ez más békesség. A tudás békessége. Az árnyak, emberek, kérdések nem rettentenek többé. Hiszen fölülről láttam őket. A Te kezedből Istenem, szerető szívek ölelésében.
Lassan lépdeltem hát a földet érés után. Mint ki sose lépdelt még.
Aztán elérkeztem a nyílt utca elé. Eszembejutott, futottam én itt egykoron haza felé. Vajon tudnék megint úgy futni? A sötét hűsítő est tüdőmbe áradt. "Én egy élő regény vagyok. Ezért szerettek ti" ... hát futni kezdtem... " Bizonyosan azért szerettek, mert mindig Onnan Felülről jövök én, valami láthatatlanul és mindig földre érkezem."
Jó itt lenni. Vele lenni, zuhanni, lebegni, földre érkezni. Jó mindvégig veletek és veled lenni. Nap nap után érezni, hogy mennyire nagyon szeretnek engem. Köszönöm, hiszen megse érdemlem.
Jó dolog a szeretetet tanulni! Köszönöm neked Testvérem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése