Fog-röntgenre kellett mennem. Egy mondatot hagytam a lakásban: És a kiválasztottak terheivel ki foglalkozik? A villamoson a füzetembe ezt írtam: De jó lenne nem kiválasztottnak lenni. Káinnak nem volt igaza.
Végül nehezen átadtam Istennek, de azért depressziós maradtam. Remegtem még mindig a tegnapi fél migrénem miatt. Gyenge voltam. Nem az a határozott nő, akit ismernek. Az utcán megint megnéztek a férfiak, de most nem fütyültek utánam. Úgy gondoltam, jót fog tenni egy röntgen, mert itt kapcsolatba kerülök egy szakemberrel, aki majd megvigasztalhat engem, mint akármilyen gyógyító. Az érintés, ha szakszerűségből jön, jót tesz lelkemnek.
Ilyen depressziósan érkeztem meg, várakoztam az ajtónál. Hamarabb értem oda. Egy ott dolgozó ápoló, amikor kijött felajánlotta, hogy csöngessek be nyugodtan, a félegyes beteg nem jött meg. Becsöngettem. Határozatlanul. Egy keménykötésű nagydarab ápoló-asszisztensnő fogadott. Az a kíméletlen fajta. Kezdetektől hűvös távolságtartással nézett rám, hogy hogyan merészeltem egyáltalán becsengetni, nemhogy hamarabb, de egyáltalán. Felvette a kartonomra az adataimat, persze a járványnak megfelelő távolságtartással. Még ekkor itt volt egy fiatalember is, aki vagy orvos volt, vagy maga is asszisztens. Később, elment. Az adataim felvétele közben szétnéztem. Hosszan vizsgáltam a falakon logó képeket. Egy hatalmas festmény egy tavirózsát ábrázolt.
Két másik nagyobb alakú festmény: egy fa, és egy fog röntgent ábrázolt. Művész szememnek nagyon tetszettek a látottak és kárpótoltak a házsártos kiszolgálásért. Rögtön észrevettem, hogy a színek, amiket a művész használt, az epilepsziások színe, még ezért is nagyon tetszett nekem. Aztán bevezetett a vizsgálószobába. Itt megint észrevettem, hogy a falakon ismét az epilepsziások színe van. Az asztalon a vázában levendula volt. A falon is levendula képek. Erre a látványra már végképp nem bírtam magamban tartani:
„Tetszenek ezek a képek, és színek, ezek az epilepsziások színei.”
A hölgy hirtelen lelassult, majd meg is állt. Éreztem valami zavar keletkezett, vártam mit fog mondani. Hosszú idő után:
„Akkor ezért szeretem én is ezt a színt.”
Mivel bajba kerültünk kis hezitálás után átvettem a szót:
„Tudja én is epilepsziás vagyok.”
Felhorkant. „Az egy undorító betegség” - reagált keményen.
Mire én kétségek közt: „Hát igen, nem szép betegség.”
Kis szünet következett én kivártam, tette a dolgát tovább, végre visszafogottan rákérdezett:
„Mióta epilepsziás?”
„16 éves korom óta, lehetséges, hogy egy autóbaleset miatt”.
„Hogy derült ki?”
„Egy hajnalon, gyógyszert szedek rá”.
„Nekem az édesanyám 51 éves korában meghalt, epilepsziában.”
„Igen, szomorú, nagyon ritka ez, ezért kell szedni a gyógyszert.”
„Nem volt epilepsziás, akkor jött elő, reggel egy roham, délben egy, és este, amiben meghalt.”
„Nagyon sajnálom, őszinte részvétem. Mikor történt ez?”
„2000-ben, három hónapja előtte halt meg az apukája.”
Hirtelen átfutott az agyamon, hogy igen, 21 éve ez már, nekem is voltak akkoriban rohamaim. Lassan hozzákezdtünk a vizsgálathoz. A beszélgetésünk után nem bírtam a szemébe nézni, pedig itt kellett volna. Az indukált feszültségemtől a vállamat se bírtam leengedni, egyébként is görcsben van már napok óta. Kerültem a tekintetét, egyrészt azért, mert én még élek, az ő édesanyját viszont elvitte ez a baj. Másrészt tudtam, ha valaki az én szemembe néz nagyon nagy mélységeket és szomorúságot lát egyszerre, ami csodálatba ejti és megragadja. Nem akartam ilyen fájdalmat okozni most neki, elszomorítani attól a félelmetes magasságtól, amelyre a százéves gondozottam így kiáltott fel, „Még nem láttam ilyen szemeket, sose felejtem el, ha még száz évig élnék se, akarom mondani kétszáz évig. Illetve, de egyszer láttam ilyen szemeket – és hangosan felzokogott.” Tudom, hogy szememnek ereje van. Tehát tudatosan kerültem az asszisztens tekintetét, ne érezze át újra azt a fájdalmat, amit édesanyja elvesztése és hiánya okoz neki, de ő felszólított, nézzek a szemébe, egyenesen tartsam a fejem, eresszem le a vállam.
Amikor végeztünk a vizsgálattal, még szót váltott velem ez ügyben.
„Honnan lehet tudni, hogy valaki epilepsziás, van valami megelőző jele?”
„Igen” – válaszoltam – „a petit mal, amit most már absencnek hívnak, nem biztos, hogy észreveszi se ő, sem a környezete, amíg nem rándul meg egyszer-egyszer a válla közben. Alattomos az én fajta epilepsziám, mert csak éjszaka jelentkezik, ha nem alszik velem valaki, akkor még én se tudom, hogy volt-e éjjel rohamom. Elsőnek a mamám vette észre, aki velem aludt, de a szüleim még akkor nem foglalkoztak vele. Aztán én is éreztem, hogy van valami baj, de nem tudtam mi. Nappal lelassultam, aztán kikapcsolt az agyam időnként, de nem tudtam én se, senki se mi ez, egyáltán, ha észrevették. Elmentem orvoshoz, minden vizsgálatot megcsináltak, volt EEG-m, mégse tudták még. Sajnos úgy van az orvosi protokollban, hogy két nagy GM roham kell, hogy valakit epilepsziásnak mondjanak”.- Erre ő bólogatni kezdett, igen, hogy ez nagy tragédia. Majd elmondta, hogy gyermekei vannak és félti őket, és nem tudja, hogyan mondja el a kiskamaszainak, hogyan kérdezzen rá, félti őket. Egészségügyi asszisztens létére keveset tudott az epilepsziáról. Megkérdeztem, hogy amikor anyukája meghalt, ő hány éves volt. Elmesélte az egész történetet. 24 éves volt, éppen nyaralni ment a Börzsönybe, de lelke mélyén nem akart elmenni, mert érezte, hogy valamiért nem hagyhatja el most anyukáját. De anyukája erősködve küldte el, menjen csak el, érezze jól magát. Ekkor elfordult tőlem, kidobott valamit a kukába, mire visszafordult könnyes lett a szeme „de mindegy is, úgyse tudtam volna segíteni rajta.” Folytatta tovább „Én hülye még képeslapban gondolkoztam, de inkább felhívtam telefonon a kórházat, és akkor hidegen, szinte nevetve közölték velem, „ja ő? már meghalt”. „Nekem azért volt ez nagyon rossz akkor – mondja – mert anyum volt minden, nekem az apám ötéves koromban meghalt.” Újra könnyes lett a szeme.
Azt mondtam: „Nagyon sajnálom ez végtelenül szomorú, de ha még nem tudta feldolgozni ezt a dolgot, mert úgy látom, hogy még nem, akkor kellene ezen még dolgoznia, jöjjön el a facebook csoportunkba. ’Élet és epilepszia’ a neve, hátha tudunk valamilyen módon segíteni” Látszott, hogy még mindig megvan rendülve és gyűlöli ezt a betegséget, ami elvitte az édesanyját, megrezzent, hogy egy ilyen csoportba belépjen, de ahogy engem nézett, oldódott is, úgy tűnt egyszer képes lesz rá.
Nem. Nem fogok soha megszabadulni ettől a küldetésemtől.
Végül fizettem és elbúcsúztunk. Azt mondta: „hát jó egészséget kívánok.” Mire én: „Ez Isten kegyelme, de köszönöm.” Itt megállt a levegő, de már nem akartam módosítani, minek is, hogy Isten akarata? Hagytam így. Lehet, hogy fáj neki, félreérti? Talán Isten nem volt kegyelmes az ő édesanyjához és hozzá? De most láthatta szomorú szemem tekintetét teljes erejében, nem kérdezett vissza. Néma csend maradt a többi.
Haza felé a villamoson el-elsírta magam: „Mikor kapom vissza magam?”Majd megnyugodtam: „Jézus megváltó műve nem a kereszt, hanem az engedelmesség.”
A fogorvosnál másnap folytatódott. Itt egy másik asszisztens szintén érdeklődött, én újra elmondtam, amit el kell mondani erről a betegségről. A doktornő felé fordultam, amikor a szakszavakat kiejtettem, ő ilyenkor megértően bólintott. Ekkor megkérdezte milyen gyógyszert szedek, elmondtam, hogy a legújabbat, mire ő beavatott, hogy ő nem epilepsziás, de migrénre szokta kapni az epilepsziások gyógyszerét. Rögtön a szavába vágtam, ha ez így van, akkor az én mostani gyógyszeremet írassa fel migrénre, mert nálam ez jött be a legjobban, tudniillik gyógyszer nélkül nekem is két naponta lenne migrénem. Rákeresett az interneten a gyógyszer nevére, majd megjegyezte, „hát igen, ez nem egy olcsó gyógyszer, de maga biztos kedvezményesen kapja” - Bólintottam. A doktornő és az asszisztens is végtelenül kedves volt, először éreztem azt, hogy lassan kezdek büszke lenni arra, hogy epilepsziás vagyok, és olyan dolgokat tudok, ami egyáltalán nem közismert az emberek között, de mégis nagyon érdeklődőek, nemcsak az élményeimre, hanem minden iránt, ami ezzel a betegséggel kapcsolatos, hiszen alig van információjuk róla, még az egészségügyben is. Most nekik nem akartam mondani, hogy a másoddiplomámhoz a mostani szakdolgozatom egy részét erről a betegségről írtam, amit mindenkinek ajánlok majd, akit érdekel.
Ezt a bejegyzésem Nászta Katalinnak ajánlom. Sok szeretettel.
