... Egyszer réges-régen, amikor elindultam a 669-es úton.
Kavarog bennem minden. Hánykolódom érzelmek sokaságán. Néha csípősen odaszólnék, a világnak, amikor a magam kétségbeesésén egy tompa pillanatra múlatni kezdek. "Áh!" Fordulnék vissza az Audi Szalon bejáratából - "apropó, legközelebb ezt a Q2-est viszem." Eszembejut milliárdos barátném méltatlankodó szava, ahogy mondja: "ezek a márkaszervizek is csak lehúznak pofátlan módon" - jé, egyébként ja, igaza volt. Tudom én tudom én, de azért egy milliárdos szájából ... na jó. De tényleg, aki az aprót nem veri a fogához, nem is való e jó világra. (én se?) Szóval hetykén hátrafordultam volna, röhögve: "na jó, majd jövök." Aztán már másképp gondolom, mert keveréke világmegvetésemnek, arcátlan királyságommal inkább azt mondatná velem: "legközelebb lovas kocsival."
Minek is nekem autó? Egy éve fogalmaztam meg magamnak, hogy ha lesz újra, akkor Isten dicsőségére, az Ő szolgálatába állítom. Ezért van, hogy ez az út, amin járok, valami másról szól. Önismeretről. Arról, mennyire kirohannék a világból, mert mennyi félelem és gátlás is van bennem, és mégis mekkora vonzása a szabadságnak. Pofátlan módon belemondom a világba gondolatom, aztán gyorsan elbújok ... hová is, mindegy, mert ha megtalál is, én győzök, leszedem a lábáról. Valahogy mindig én győzök.
Oldom a gátlásom. Csak én lehetek ilyen, hogy úgy szeretlek, hogy megengeded, hogy teljesen önmagam legyek. S, amikor így önmagam adom, te őszintén szereted ezt a túlzó bogit, aki hetykén, de most tényleg... bárkinek olyan könnyedén megmondja. Én utálom magam ezért, te meg ezért szeretsz. Élmény lehet velem élni, már ha kibírod. Azért tényleg nagyon örülök, hogy vannak akik szeretnek, mások meg jó messzire kerülnek, mert pontosan jól érzik, jaj csak közelembe ne jöjjenek, saját vesztükre.
Megelégedéssel nyugtázom és nyugtatom magam, sikereim kulcsa önmagamban van, elég, ha vagyok. Ezen a gyönyörűséges gyönyörű korrupt Magyarországon. Valami más világ. Emberek között. Oh és túléltem. Mondjuk nem is értem miért kellett volna belehalnom? Vagy, hogy egyáltalán miért is akadtam ki bármin is? Nevetni, nevetni, nevetni. És ha már visszafordulok, ott az Audi Szalon ajtóból, laza mozdulattal azt is mondhattam volna, csak úgy, a Besence utca felé fordulva: "apropo, és ja igen, ott 20 évvel ezelőtt, amikor ... áh - megállnék egy pillanatra mozdulatomba - ööööö, szóval én egy 20 éves lány vagyok, ott állok a buszmegállóban, ahol most hamarosan valaki más fog, és tudja itt, itt e Szalon helyén nem volt semmi más csak mocsár. És nézz jól a fejemre, mert ez az agy úgy rögzített mindent, hogy én még mindig ott állok, és elmegyek a sok prostituált mellett, azon gondolkozván, hogyan szólítsam meg őket Isten Igéjével. Miközben valakit éppen agyonlőttek az autójában egy piroslámpa előtt. Ez Magyarország. És ha az emberek maguktól fel nem kelnek rabasztaluk mellől a Szalonokból, akkor nekem már nem a prostituáltakhoz kell mennem, hanem hozzátok, akik a pénzeteket számoljátok." - Így léptem volna ki az ajtón. Nagyot fordult ez a világ.
"tisztaságban, ismeretben, türelemben, jóságban, Szentlélekben, képmutatás nélküli szeretetben, az igazság igéjével, Isten erejével, az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel, dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, mint ámítók és igazak, mint ismeretlenek és jól ismertek, mint halálra váltak, és íme, élők, mint megfenyítettek és meg nem öltek,"
II Korinthus 6,6-9
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése