Most

Sok minden megváltozott bennem.
Ahogy a világ is megváltozott körülöttem.

Meleg van. Novemberben. Ez nagyon furcsa.
De valami más is van a levegőben.

Ez a melegség lelkembe is költözött.
A Nap ragyog, ragyoghatna?

Néztem az embereket. Idegennek éreztem magam.
Úgy futottak el mellettem a gyerekek. Mintha itt se lettem volna.
Ugyanott, ugyanúgy, ahogy én is tettem volna, és tettem, gyermekkoromban.
Persze, hogy elgondolkoztam.
Formálódik a tér, a cselekvés minden mozdulatommal.
Az idő pedig szalad, boldog kedves kacagással. Benne voltam. Én voltam.

És persze vagyok.
De már nem az a hangos múlatás, ahogy a történelmet hittem csak és kizárólag úgy múlhat el.
Ez már lassú folyam, halk csobogás.
Alkot-e valamit, egy kezdődő kicsiny forrás?

E kérdés nem mélabús, hisz tudod.
Halk sóhajod, látod, hiszen tudni tudjuk minden folyó valahol elkezdődött.
Oh látni azt.
Talán egy latin órán. Vagy minden minden egyben, az egész életedben.
Láttad a tengert, a hegyeket. Zuhogtál, etettél, itattál, romboltál, építettél, simogattál.
Mindezt hevesen, pedig néha, még akartad is, hogy most mindent átitass a lágy meghittséggel.
Sima víztükör, öblös vízkanyarulatban. Ahol esténként csak a rabló halak, és az aludni térő felharsanó kacsák zavarnak.
Nem megy az.
A forrás kicsiny halk szava, nem megy, sziklákat törő zuhatagban. Sem feszülő víztükör tenger alatt.

És most, itt vagy.
Kicsiny forrás.
Minden mit láttam, éreztem, hittem, annak kezdete itt van bennem.
Megfogható.
Ki hitte volna, mert én nem, hogy ily korán megtalálom.

Ebben a kicsiny forrásban semmi harag.
Semmit nem tud, későbbi halakról, kövekről, kagylókról, fákról, mezőkről, esőről, szélről.
Ez én vagyok.
S ha nem lennék, nem lenne, semmi benne később.

Szemlélem magam.
Széttárt karokkal.
Ennyit hoztam.
Ennyit hoztam? Igen, az a kicsiny pici eredő, egy rejtett szikla hasadékban.

Le akartam írni, hogy már nincs mit írnom. Hiszen te is látod, itt csak egy piciny forrás van.