Úgy emlékszem, kislánykoromban, valahogy kezembe került egy feszület.
Kicsi volt, a tenyeremben elfért. Számhoz emeltem és megpusziltam. Megsimogattam.
Semmit sem tudtam Róla. Soha senki nem beszélt nekem Istenről.
Volt egy kicsi márvány könyvecske is az asztalomon, belevésve egy kereszt.
Gyakran megsimogattam a keresztet. Pedig semmit sem tudtam Róla, de ösztönösen éreztem, békét ad nekem.
Oh átkozott sötétség, előlem mindent eltakart. Istent nem láttam.
Egy ember sem találtatott környezetemben, aki nevelgetett volna Számára. Puszta volt minden körülöttem.
De Ő látott engem. Megmentett, amikor csapdába kerültem. Senki se értette, hogyan menekültem meg.
Ösztönösen vonzott Ő, de nem tudtam, hol keressem. Vágyódtam utána, de kiszikkadt, puszta volt körülöttem minden. Amikor pap jött házunkhoz, ellökött magától, pedig szinte megfogtam palástja szélét, úgy kértem szótlanul: beszélj!
Senki nem volt közelemben. Senki nem mondta el, ki Ő! Hogy Ki az, aki vonz engem.
Egyszer történt valami. Kórházi ágyamban feküdtem. Oly meggyötört voltam, hangtalan tudtam csak szólni, „Isten, ha vagy, segíts nekem!”
És éjszaka jött valaki, egy fiatal nő, fehér ruhában. Megsimogatta arcomat.
- Oly kietlen puszta volt körülöttem minden. Senki nem volt, hogy Róla beszéljen. -
Ahogy arcomhoz ért keze, felébredtem. Csak nem álom? Alig mertem mozdulni. Éreztem keze illatát. Ki Ő? Oly gyengéd volt, annyira szeretett, olyan finom volt keze illata.
Ki Ő? Egy mennyei követ? A szobában sötét volt, mégis láttam Őt. Magamba szívtam gyönyörű illatát, és úgy éreztem, most már minden rendben lesz, mert tud rólam az Isten, szeret. Meglátogatott engem.
"Bocsáss meg, mert oly méltatlan vagyok.
Köszönöm szereteted, köszönöm érintésed, köszönöm hűséged Istenem, hogy Te magad jöttél el hozzám a puszta sötétségbe, amikor senki sem volt, hogy Rólad beszéljen."
Hogy kórházi ágyamban ezt a csodát megéltem, 1992. novembere volt.
1994. tavaszán befogadtam az URat. 1995. nyarán Velencén voltam táborban az agapé gyülekezettel.
A gyülekezetben, egy alkalommal "Szent Lélek kiáradása" volt. Ez úgy történt, hogy sokan előre mentek a színpad elé, arra várva, hogy a pásztor rájuk tegye a kezét. Én nem mentem ki, de elég közel ültem a színpadhoz.
A hátam mögött lévő sorok teljesen kiürültek, és az emberek, akik kimentek tömegestül kezdtek "eldőlni" a földre. Leginkább Emesére emlékszem, aki nagyon ellene volt ezeknek a dolgoknak, de mégis kiment, és amikor eldőlt, Terike, a nénikéje félve rohant oda hozzá, hogy mi történt vele. Emese valami extázis félébe került, nem szólt, nem is mozdult, ezzel nagy riadalmat keltve az egyébként nagyon Istenfélő Terikében. Én csak csodálkozva néztem ezeket a dolgokat.
Nekem az ilyen extázisban lévő dolgok inkább félelmetesnek tűntek, másrészt a Szent Lélekről meg voltam győződve, hogy egy nagyon szelíd Lélek, aki nagyon szelíd lélekre vágyik.
Néztem a történteket és zavarban voltam. Most mit tegyek? Hátam mögött csak egészen hátul voltak emberek, én meg csak itt ülök a padon és nézek. Ezért imádkozni kezdtem. És ahogy imádkoztam, nagyon nagy súllyal rám estek azok a fájdalmak, amiket szüleim okoztak megtérésem miatt. Nagyon fájt. Annyira fájt, hogy oldalt dőltem a padon és zokogni kezdtem. Igazság szerint szégyeltem volna magam, hogy nyilvánosan zokogok, de most nem tudtam törődni vele. Nagyon nagyon fájt, és nagyon magányosnak éreztem magam, hogy ennyire magamra maradtam fájdalmaimmal, itt a testvéreim között. Valójában senki sem tudta, hogy én mennyi szenvedést éltem át, életemet is kockáztatva azért, hogy Istenben higgyek.
Zokogásom közben, ami pár percig tartott, az arcom csupa-csupa víz lett. A hajam is. És ekkor csoda történt.
Egy fiatal nő állt a hátam mögé. Nagyon lágyan megsimogatta az arcomat, és a tincseket, amik vizesen arcomban lógtak a fülem mögé igazította. Annyira jól esett, hogy idejött, hogy rögvest abbahagytam a sírást. Ő ekkor a fülemhez hajolt és ezt súgta: "Isten gyógyítsa be minden sebedet". És én a meglepetéstől szólni sem tudtam. Ki Ő? Lelkem hirtelen megnyugodott, lassan felültem, hogy megnézzem ki az, de a hátam mögött nem volt senki. Hátul messze álltak az emberek, csodálkozva néztem, és azon gondolkoztam, hogy ahhoz, hogy valaki visszaérjen - ilyen gyorsan - futnia kellett volna, sőt repülnie.
De aztán arra gondoltam, hogy hátul van egy pszichologusnő, biztosan ő volt, bár róla alig tudtam elképzelni, hogy ilyen lágyan érintsen, de bizonyos, hogy ő volt, mert ő biztosan, hogy ennyire ismeri az emberi lelket, hogy pontosan tudta miért zokogok.
Mégis megállapítottam magamban, ha ő volt szinte rohannia kellett, hogy eltávozzon tőlem. De miért is futott volna? Miért nem maradt volna továbbra is itt vigasztalni. Biztos ez is a pszichológiához tartozik, magyaráztam magamban.
Amikor lassan lecsengett a "Szent Lélek kiáradása" a színpad előtt, közelemben mindvégig ült egy lány, megkérdeztem, látta-e, hogy ki volt az, aki engem megsimogatott. De mivel már ezt is olyan félve kérdeztem, hogy amikor azt mondta, nem látta, és szerinte nem volt itt senki, én már többet nem is mertem kérdezni.
Ezen az alkalmon történt, hogy Isten nagyon erősen szólt szívemben: "menj oda a Mártihoz."
Mivel semmi többet nem mondott, és én nekem a Márti egyébként nagyon unszimpatikus volt, tehát megtettem az alkalom végén, mivel azt hittem, azért küld Isten, hogy bűnbánatot tartsak előtte és bevalljam mennyire nem tetszik nekem :), és amikor odamentem, emígyen szóltam hozzá, szinte lehajtott fejjel. "Én nem tudom miért, de ide kellett jönnöm hozzád."
És akkor ő hangosan felnevetett, „milyen érdekes, bogi, Isten nekem is ezt mondta, hogy beszéljek veled.”
Aznap este sokat beszélgettünk, és azóta, hogy nagyon jó barátok vagyunk. Dicsőség Istennek.:)
Visszatérve a pszichológushoz, mivel meg voltam győződve róla, hogy csak ő lehetett, aki hozzám jött, ezért úgy voltam körülötte, mint a légy. De konkrétan rákérdezni nem mertem, mert nagyon féltem a szégyentől. Ezért csak próbáltam beszélgetni vele. Kemény ember volt.:) valójában akkor sem, és most sem hiszem, hogy ő simogathatott volna meg, de adott egy jó tanácsot, amit szívembe véstem, és megfogadtam, hogy járjam csak az Istentől kapott magam útját és senkivel és semmivel ne törődjek.
Ez később nagyon is jellemző lett rám.:) /Köszönöm Koncz Ilona. :) /
---
2012. augusztus 17-én úgy látom, hogy akkor most ez a 17 évvel ezelőtti este, egy nagyon jó ima-alkalom volt. :) Angyali érintésekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése