Szegénységemben - Szegények barátja

Kedves TestVérem!


Tudod mi tetszik nekem benned?
Hogy szeretted és szereted a szegénységemet.

Mások a pénzemet szerették volna.

Hiszen nem is úgy találkoztunk, mintha láthattad volna rajtam, hogy lenne pénzem. Hiszen éppen ünnepi öltözetben kellett volna lennem, de a legszerényebb ruhákat választottam, mert minden hívság mindig taszított, ha a barátaimnak csak egy ruhája van.

Emlékszem, amikor másodszor találkoztunk, húsvét ünnepén, milyen szépen ki voltál öltözve, és milyen várakozással vártál rám. Én, amikor előbukkantam a fák árnyékából, a bokrok közül, arra gondoltam, na most, ha meglátsz, most vajon elmész-e tőlem?

De nem láttam rajtad még az árnyékát sem, hogy meglepődtél volna, könnyedén túltetted magad, az éppen aktuális látszati különbségeken.

Voltam már ilyen helyzetben és tudtam, az, aki nem érzi magát feszélyezve ettől a kényelmetlen helyzettől, sőt, még karon is ragad, igazán keresi az Istent /bennem/.

Igen, feszélyezve csak én éreztem magam ezektől a helyzetektől, de csak azért, mert amikor kiszálltam egy-egy autóból, egy-egy beszélgetésből, egy-egy gazdag embertől és utána odamentem az én szegény barátaimhoz, akiknek semmijük se volt, akkor, ha ők tudták volna, hogy én előzőleg kikkel és milyen körülmények között beszélgettem! Erről sosem beszéltem nekik, paráznának és árulónak éreztem magam a szegények körében! Pedig gazdag barátaim is keresték az Istent. Csak ők nagyon kényelmesen.

Isten sokszor rendkívüli helyzetekbe állított, egy-egy pillanatra megállította az időt.

Például egyszer, egy gazdag cégvezető emberhez küldtek munka ügyben, aki kiszólt a titkárnőjének várjam meg, mert személyesen akarja tőlem átvenni az iratokat. Nem értettem miért, de megvártam, a titkárnő unottan tovább reszelgette a körmeit. Feszélyezve éreztem magam, bár én is úgy voltam öltözve, akkor ahogy éppen egy titkárnőnek kell, egy belvárosi irodában, de én sose akartam jól öltözni, miközben barátaim az utcán büdösen, koszosan fekszenek. Ők közvetlenül nem az én barátaim voltak, de tudtam, hogy az én legjobb barátomnak, Jézusnak igen.

Mindig ezen gondolkoztam, azon a napon is, nem hagyott nyugodni ez a gondolat.

Akkor jött ez a gazdag ember. Miközben bemutatkozott meghajolt előttem, és finoman kezet nyújtott. Abban a pillanatban Isten megmutatta nekem azt a mérhetetlen sok pénzt a háta mögött, és ahogy meghajolt, azt is, hogy jó néhány év múlva Magyarország miniszterelnöke lesz.

Nem tudom, hogy akkor vettem-e levegőt. Szerintem nem. A hirtelen jött isteni kijelentés nagysága miatt-e, vagy, azért, mert ez az ember a kijelentés közben meghajolt előttem, az már mindegy is volt.

Az idő egészen megállt akkor nekem. Emberi értelemmel feldolgozhatatlan volt.

Akkoriban senki se gondolta volna, hogy ebből az emberből miniszterelnök lesz. Mivel nem volt politikus.

De én bizonyságul elmondtam néhány testvéremnek, ezt a kijelentést, és kértem, hogy imádkozzunk érte.
Persze, hogy furcsállották.

Magam részéről sokszor sokat imádkoztam érte. Hiszen nyilvánvaló volt, Isten rám bízta. Vagy rám is bízta.

Bizonyságként is szolgálhat, vajon így lesz? Kérdeztem magamtól, és türelmesen vártam, tudtam, hogy így lesz, tudtam, hogy Isten volt, aki ezt megmutatta nekem.

Igen, a kijelentés később - 10 év múlva - beteljesedett, ő valóban Magyarország miniszterelnöke lett.
/Ő Bajnai Gordon volt, ezt nem akartam leírni, de utóbb belátom, semmi gond nincs, ha mindenki tudja, így volt ez./

Erős bizonyságként és megerősítésként: nekem.

(Írhatnám: azokban a napokban, senki más nem tudta a világon, hogy ki lesz, a miniszterelnök, csak én.)

---

Még mindig sokat gondolkozok a szegénység, gazdagság témakörében.
Sok-sok év van a hátam mögött, már lassan két évtized.
Ez idő alatt, ezerféleképpen neki ugrottam.
Voltak hajléktalan Jézus hívő ismerőseim.
És voltak gazdag Jézus hívő ismerőseim.

Az Úr sok mindent ki is jelentett.

Most valahogy oda jutottam, hogy ezt az egész témát elengedem.

Egészen elengedem.

Az Úr, nem az áldozataimat kéri, hanem a szívemet.
Megértettem, a szegény emberek élete Istené.

A gazdagokra sem haragszom. Az ő életük az övék.

Magamra se haragszom, hogy kevés és elégtelen vagyok, hogy bárkinek segítsek.
Mégis, belém zárva e mérhetetlen sok kijelentés miatt azon törekedtem, hogy ama egyszerű tény többé ne feszítsen, mint, amit minden hívő a legtermészetesebben tud, vagyis, hogy kegyelemből élünk, számomra többé ne kereszt legyen: Isten mérhetetlen bőségében élek.

Megértettem, hogy a lehetőség is kegyelem, vagyis, hogy amit Ő adott, visszaadhassam, vagy kamatoztassam Neki.

Feszített, hogy mire visszajön maradéktalanul és jól kamatozva visszaadjam, amit nekem adott, hogy készen legyek. De hát hogyan is lehetett volna visszaadnom, Őnélküle?

Mindig elégtelennek éreztem magam ebben. Mindig úgy éreztem még mindig van, még mindig tudok adni.

Persze önmagam is gátja voltam annak, hogy úgy adjak, ahogy Ő szeretné, hiszen valójában nem mindig akartam adni, úgy, amint Isten kérte tőlem. Mert nem mindig - sőt! többnyire nem akartam engedelmeskedni Neki.

Noha később mindig engedelmeskedtem, de - TestVérem - te jól tudod, ez az engedelmességem a morcos szolga engedelmeskedése volt, és ezért számomra - eddig még - nem kielégítő, és csak magamra vethetek. (Jól leírtam.    és így a végére tényleg csak mosolyogni tudok.  )

De aztán, rájöttem, Istennek nincs szüksége erre. Arra van szüksége, hogy az én szívem telve legyen hálával Őfelé. Hogy zengjem az Ő dicsőségét. Így vagy úgy. Szegényen vagy bőségben. Házzal vagy ház nélkül.

Nyissam meg a szívemet, a szegényeknek és a gazdagoknak, adjam Őt, amikor megadja erre nekem a lehetőséget. Lássam Őt! Áldjam Őt! Dicsőítsem meg Őt! Nem az eredmény a fontos, hanem a szívem.

Lássák meg Őt az emberek, kicsik és nagyok, szegények és gazdagok, az én életemben!

Mert hiszen, ott van az az Ige is, gyűjtsetek magatoknak barátokat a mammon barátai közül, hogy, amikor elfogy, befogadjanak titeket a mennyei hajlékokba.

Oh! Megértettem! Tudod mikor fognak elfogyni az én mammon barátaim? Ha mind megtérnek, és minden vagyonukat a szegényeknek adják, hogy testvéreikkel lehessenek szentségben és igazságban.

Jézus is nehezen érte el a gazdagokat. Azt mondta, a tevének könnyebb átmenni a tű fokán, minthogy egy gazdag ember megtérjen. De!

Hiszen is, lehet én se térnék meg a helyükben. Nem ítélem el őket. Átgondoltam.
A magam életében is nagyon nehéz meghozni olyan döntéseket, amik valóban Krisztusiak.
Ezért könnyebb megtérniük a nagyon szegényeknek, mert nekik már nincs semilyük. Ha ugyan van, aki hirdesse nekik az evangéliumot.
Ha van, aki kimegy a keresztutakra, az utcákra, a parkokba.
Ha van olyan hívő, aki nem szégyelli az evangéliumot. Nem szégyelli Jézus nevét. Nem szégyell odamenni ilyen emberekhez, akiket a világ megvet.
Bizony az ilyen hívőknek gazdag emberek is fogják keresni a kegyét, mert meg akarják majd tudni a választ: miért?

S te tudsz-e válaszolni? Miért mész a legszegényebbekhez?

Azért mert.... mert szeretem Jézust! És Jézus a szegények barátja. Mert nem szégyellem az Ő nevét, ahogy Ő se szégyelli az enyém Atyja dicsőségében.

Én még mindig ezen gondolkozom. Tőlem nem kell félni a rendszernek. Megfigyelhettek, lehallgathattak, lefotózhattak. Aktába bele lehet írni: "Még mindig erről gondolkozik. Semmi se változott. Talán annyi változás, hogy megnyugodott. Azt mondta e bolond: Most már jöhet Isten, én hátravonulok."

Tudod, azt sem kell elfelejteni, hogy a mennyek országában, én - ezidáig - csak kicsi vagyok. Bármennyit evangélizáltam, szolgáltam, vagy áldoztam. De egy valóban hajléktalan, ha megtér királyi trónuson fog ülni! Ahogy egy gazdag ember is, ha megtér és minden vagyonát a szegényeknek adja.

Kedves TestVérem!

Na ezért bennem e feszülés, mert én, a barátaimmal együtt, királyi trónuson akarok ülni. 

Önmagam akarok meghalni, - még pedig boldogan - Krisztusban. Hogy többé már pedig ne én éljek, hanem Ő éljen bennem, mert úgy szeretett engem, hogy önmagát adta értem. (Gal 2,20)

Az én bizonyságtételem pedig igaz.

bogi