"Mert minden ember, akit megsértettünk és megbántottunk, egy azok közül, akiket Jézus testvéreinek nevezett. Amit pedig ellene követtünk el, azt Isten ellen követtük el. Minden ember a Krisztus testvére."

2012. szeptember 24., hétfő

Mintha ötszázmillió csengettyű volna...



Hosszú idő után az első interneten talált írás, ami megnyugtató örömöt adott: Bálint Gyuri bácsival készült riport.

http://www.life.hu/sztarszerzok/20120921-balint-gyuri-bacsi-fol-vagyok-keszulve-szily-nora-interjuja.html


Idézek belőle:

"Sokan ismertek, és ma is emlékeznek rám. Ez felelősségérzetet kelt. Ha valaki megszólít és megkérdezi, hogy a muskátli levele miért sárgul, akkor arra gondolok, hogy lehet, hogy ez az ember egyedül él és az egyetlen élőlény a közelében az a muskátli, aminek most sárgul a levele. Ezért nagyon gondosan el kell mondani, amit erről a kérdésről tudok, mert neki fontos." 

"Ott voltam a határvonalon. Nem tartom magam filozófusnak, de mint mindenki - én is gondolkodom. Egész életemben a természet valamilyen részével foglalkoztam, és bennem is ott munkál az a kérdés, hogy ezt az egészet vajon ki és hogy irányítja. Amikor a baleset után két lepedőbe beburkolva feküdtem az intenzív osztályon, akkor gondoltam arra, hogy meghalok anélkül, hogy megkapnám a választ: hogy is van ez a dolog a természet törvényszerűségeivel, amelyeket én nagyon fontosnak tartok. Meggyőződésem, hogy az ember nem vonhatja ki magát a hatásuk alól. Azt hittem, hogy majd megtudom, de rájöttem, hogy ez valahogy olyan gondosan van összerakva, hogy azt az ember csak akkor tudja meg, amikor befejeződik az élete." 

---



Kisherceg jutott eszembe.
Az a nyugodtság,
ami a könyvből árad.
Az a hatás, ahogy egy idős ember,
hatni tud.
Tisztára mos, erőt ad.



"És ennek bizony immár hat éve. S én még soha senkinek sem meséltem el ezt a történetet. Bajtársaim, mikor viszontláttak, örültek, hogy élve látnak. Én szomorú voltam, de azt mondtam: "Azért, mert nagyon fáradt vagyok..." 
     Most már egy kicsit megvigasztalódtam. Azaz... mégsem egészen. De tudom, hogy visszatért a bolygójára, mert mikor fölkelt a nap, nem találtam ott a testét. Annyira mégsem volt nehéz... És szeretem a csillagokat hallgatni éjszakánként. Mintha ötszázmillió csengettyű volna... 
     De lám csak, van itt egy rendkívüli kérdés! A szájkosárról, amit a kis hercegnek rajzoltam, lefelejtettem a bőrszíjat! Sose tudhatja fölcsatolni a bárányára. S én azt kérdezem magamban: "Mi történt a bolygón? Lehet, hogy a bárány megette a virágot..." 
     Egyszer azt gondolom: "Nem, semmiképpen sem! A kis herceg mindig üvegbura alá teszi éjszakára a virágját, és éberen vigyáz a bárányára..." Ilyenkor boldog vagyok, és a csillagok mind kedvesen nevetnek. 
     Másszor meg ezt gondolom: "Az ember olykor-olykor figyelmetlen, és máris kész a baj! Egy este elfelejti föltenni az üvegburát, vagy éjszaka nesztelenül kiszökik a bárány..." És ilyenkor a csengettyűk mind csupa könnyé változnak. 
     Nagy rejtelem ez. Mert ti szeretitek a kis herceget, nektek se mindegy, mint ahogy nem mindegy nekem sem, hogy valahol a mindenségben, ki tudja, hol, ki tudja, merre, egy bárány, akit nem is ismerünk, lelegelt-e egy rózsát, vagy sem... 
     Nézzetek föl az égre. És tegyétek föl a kérdést: megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? S aszerint, igen vagy nem, meglátjátok, egyszerre megváltozik minden...

     És soha, egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos!"



Nincsenek megjegyzések: