"A testi, lelki biztonságérzet már soha nem rendeződik vissza a baleset előtti állapotra. Nap, mint nap előfordulhatnak dolgok, amikről eszedbe jut, akár mondjuk fizikai nyomok saját magadon. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden reggel összeomlasz a tükör előtt, de már csak ezért sem tudod kívül hagyni. Akár, ahogy utazol, ahogy megjelenik a mások iránti féltés. Nálam például sokkal hamarabb beindul a vészreakció, hogy valami baj történt a szeretteimmel, mint másoknál." Faragó Ágnes, pszichológus
Ma olvastam egy cikket. ( http://velvet.hu/helyszinelo/2017/01/29/farago_agnes_interju/ ) Emiatt gondoltam, hogy bejegyzem ezt a néhány napja készült írásomat. Egyébént nem akartam, de ez a cikk megindított.
Hogy én hogyan dolgoztam fel az 1988-as balesetünket?
12 éves voltam, arra a napra pontosan emlékszem. Az indulás körülményeire. A napsütésre. A szeretetre és aggodalomra, ahogy utunknak engedtek a hazaiak. Mindenre. Az örömnek, ahogy indultunk. Az uton a gondolataimnak, amiken gondolkoztam. Mindenre emlékszem. Addig a pillanatig, amíg a baleset történt. Aztán arra emlékszem, hogy a kórházban ide-oda tologálnak, és ezért elszédültem, és enyhén felültem a tolóágyon, felnéztem, erőtlenül, éppen síró anyukám mellé értünk, mellette testvérem ült. Ekkor ébredtem tudatomra. Megkérdeztem: mi történt? Azt mondta: balesetet szenvedtünk – és zokogott tovább. Engem bevittek az ágyamhoz. Innentől fogva mindenre emlékszem újra. Csak a baleset maradt ki. Kirepültem a szélvédőn. Az autó árokba borult, többször átfordult önmagán, totálkáros lett. Anyukám a kocsiba szorult, de a gépjármű csodával határos módon nem gyulladt ki, anyukám kisebb horzsolásokat szerzett. Apukám velem egy kórházban az intenzíven volt, belső vérzéssel.
A kórházban nem kelhettem fel, nem is tudtam volna. Nyakam köré pántot tettek. Sok gyerek között voltam. Egy-kettőt egy függöny választott el. Később észrevettem magamon, a vágásokat. Ezek a mai napig emlékeztetnek engem. A fejemen a sok szilánkot, itt-ott kiállt a testemből az üveg, a fém, ezek szép lassan, később véresen beszáradva leváltak testemről. Ahogy kizuhantam a kocsiból, a szélvédőből kerültek rám. Egy hétig voltam a kórházban, meglátogatott az unokanővérem, hozott új pizsamát, nagyon örültem neki. Nagyon szeretett. Szeret most is. Az utolsó napokban már nagyon jól voltam, fennjártam, már nem kóvályogtam. Hazaengedtek. A szomszéd bácsi vitt haza, anyukámmal, autóval. Emlékszem, amikor újra beültem, az autóba, rémület fogott el. Előtte még sosem éreztem ezt az érzést. Pánik. Ki akartam szállni. Féltem. Sosem féltem az autótól, még vezettem is. Imádtam vezetni. Én lettem volna az első női magyar F1-es pilóta. De tudtam a szomszédbácsi az egyetlen a világon, akiben apukám után megbízom. Nagyon kedves, meleg hangjával végig beszélt hozzám. Lassan vezetett. Ez vigasztalt engem. Így értünk haza. Otthon megint kóválygós és gyenge lettem. A gyerekorvos még két hétig nem engedett iskolába. Teljes nyugalmat rendelt el. Eljöttek közben hozzám, otthonomba osztálytársaim – az összes - meglátogatni. Nagyon szerettek, szeretnek most is. Akkor nem tudtam ezzel mit tenni, mindent megmutattam nekik, az összes házi állatomat. A szomszédok csak hetek-hónapok múlva mondták: most kezd visszajönni a színed. A pánik roham később, a közlekedési eszközökön még sokáig előjött rajtam, de csak belül tartottam magamban. Szorongani kezdtem, de kb két év múlva legyőztem. Soha többé nem féltem járművön, csak a magasságtól és a zárt kicsi tértől, például liftben, vagy nagy nyílt terektől. Ettől az időtől úszni jártam, és gyógytornát végeztem évekig, mert három csigolyám összecsúszott. Ez 23 éves koromra teljesen meggyógyult.
16 évesen, kaptam egy GM nagy rohamot, amikor, már az akkori gimnáziumi osztálytársaim látogattak meg, a kórházban. Nagyon szerettek, szeretnek most is. Az összes osztálytársam eljött. Sajnos ezután a kialakult súlyos betegségem miatt esélyem se volt, hogy jogosítványt kapjak. Sajnáltam, mert vezetni akartam. 37 éves koromban engedték meg az orvosok, hogy jogosítványt szerezzek. Ma már egyáltalán nem félek a közlekedési eszközökön, nincs tériszonyom, a lifttől sem félek. Ezek is elmúltak. Teljesen. Én magam vezetek autót. Igaz nem lettem női versenypilóta. Megbocsájtottam a szüleimnek.
Egyedül a nagymamám nem tudta meg, hivatalosan, hogy balesetünk volt, ha akkor megtudta volna, akkor szívinfarktust kapott volna. Később, lassan mondtam/mondtuk el neki. Ilyenkor sokat sírt. Vele sírtam én is. Addig sosem sírtam a balesetünk miatt, csak amikor a nagymamám sírt. Vele sírtam én is. Ő szeretett a legjobban. Valójában így tehát, én voltam, aki nem tudta még, hogy milyen tragédia ért minket. Csak a nagymamám tudta, amikor sírt.
A városunk azon a napon gyászba borult. Egyszer azt mondta valaki, "bogi úgy hidd el, hogy mi, akik megtudtuk, a városban, hogy mi történt veletek, aznap már nem beszéltünk, úgy hidd el, mi aznap többé már nem beszéltünk, semmit". Csak a szeretet által győztem, az a mérhetetlen nagy szeretet, ami akkor annyi emberben felém nyilvánult meg. A mai napig. A balesetet sosem felejtették el, ők sem. Amikor hallok közlekedési balesetről újra eleven lesz bennem minden. Menni szeretnék, gyógyítani, segíteni. Ez gyógyít engem, ha másokon segíthetek. Ekkor érzem magam a legjobban, ha ott lehetek és segíthetek. Most azonban azt kellett megtanulnom, hogy Isten mások által is, ugyanúgy szeret mindenkit és gondoskodik mindenkiről. Nekem így ez a fajta tehetetlenségem gyógyít most engem, hogy láthatom a hírekben, hogy bízhatunk egymásban. Most látom: ami telik, ami lehetséges, azt mindig megkapjuk, mindig mindenki életében jön valaki, aki szeret és segít.
Ami akkor fontos volt nekem, megtartó; fontossági sorrendben a legelső a legfontosabb:
- az osztálytársak szeretete;
- a béke és a nyugalom. Furcsa, de a hirtelen csend. Az nagyon sokat segített. A magány, hogy egyedül lehettem;
- a rokonok szeretete, ápolása;
- a szomszédok, ismerősök szeretete;
- hogy tudtunk róla beszélni, de sosem faggattak, később, hogy tudtam róla beszélni, felnőttként is, munkatársaimmal, férjemmel, és itt a nyilvánosságon;
- ugyan egyetlen egy pszichológus nem volt, - szerintem akkor még nem is voltak pszichológusok, de fel tudtuk együtt a közösség dolgozni;
- az hogy láttam a célt, hogy bár volt egy álmom az autóvezetés, aminek versenyágáról le kellett mondanom, tudtam helyettesíteni. Valami más kitűzött célomért/céljaimért, később, amit lehetett mindent megtettem. Több akaraterőm lett. Sokkal óvatosabb és megfontoltabb lettem, mint egyébként lennék;
- a tudat, hogy tudtam, hogy mindenki mindent tud rólam, mint egy pecsét ez rajtam van, de ennek gondolata később csak nemesített engem. Ez is fontos. A baleset valójában, hogy nyilvánosan a közösségemmel lett feldolgozva, értékesebbé tett;
- tanárok, orvosok támogatása, de utólag azt kell mondanom, hogy összességében az összeshez képest ez volt a legkisebb – mondom ezt úgy, hogy később segítőszakmában dolgoztam. A segítőszakmában egy időben hiába éreztem azt – túlzón – hogy az én segítségem a legfontosabb, - mert önmagamhoz képest, a maximum és erőm felett teljesítettem - valójában az a legkisebb a többi fent soroltakhoz képest.
Majd megírom .
oké csak rávágtam. 
Éva, kitartó, hűséges követőm és most már barátom. Isten áldjon meg: