A Hold után

Azt már senki nem fogja úgy tanítani, mint tanította az élet nekem.
A tenger simogatása.
A sörös pohár habzó barlangrajzát.
A hidegben a motor hangtalan sötét suhanását.

De már a Holdat legalább nem ötben látom, ha hazaérek.
Oh - és most nem is a részegségről írtam.

Azt már sosem fogom megérteni, miért nem gondoltam arra: a pingpongozásnak hangja van?
Hallotta a szomszéd, a nagymamám, a néném, és bárki, aki erre járt.

Vagy a lábam, ahogy az úszómedence falán, víz alatt fordulok, érzem a talpamon.
Azt sosem fogom megérteni, miért nem féltem, soha a víz alatt?

A vízcsobogását.
Annak hívó hangját. Fel se fedeztem, hallom, érzem, és megyek. A víznek élek.
Csak most érzem, tagjaimban, nem kell a parton állnom. Lételemem, hogy beleugorjak.

Sosem kérdeztem meg magamtól, miért nem megyek?
Miért nem veszem le könnyedén magamról a ruhát?
Ahogy tettem.

Milyen fura, nem vártam semmire.
18 ezer forintból autóval is világgá lehetett volna mennem.
Sokkal többem volt. Mégse mentem.

Talán most megkérdezem és te mit teszel magaddal a következő években?

Öntudatlan lázadásom véget ért.
Túl sokat tudok.
És túl vad vagyok.
Bármikor eltűnhetek.
Hallgatom, az életet. Mit mond. Vannak itt emberek.
Mégis járnak az utcákon, hallják ahogy pötyögök, élek.
Gondolkozom.
Eltűnőm olyan könnyed lenne.
Oly szép, nekem.
De hallgatózom én is: talán tényleg szeretnek?
Mily szép lenne elmennem, hirtelen, vinnem magammal minden emléket.
Olyan hívogató az ismeretlen.
Mily könnyed lenne, kezemből letennem az ütőt.
A pattanó labdát engedni tovább.

Talán mindenkinek jobb is lenne, ha eltűnnék hirtelen.
Nem hallaná az utca.
A pingpongasztalt is vihetnék.
Miért is maradjak?

Hisz minden, ami volt, mégis csak bennem volt. Halk tavasz.
Bár hallotta az utca, a tér, ahogy egyszer-egyszer a Földre ér.

Szemem is csak nekem lát műalkotást, egy-egy papír csillanást.
Gyermekségem /örökségem/ is enyém volt, vagy, ha játszottam, pajkosság.
Mindenestől szerettél.
Ennyi igazán elég.