Az én titkos naplóm.
Ami már nem is titkos.
Néha úgy érzem, el kéne tűnni az éterben, ahol senki se tudja ki hol vagyok, írni tovább.
De akkor, hogy találnának meg, akiket őszintén érdekel mi történik velem?
Elmondani, amit úgy sem lehet.
Tegnap belementem az autómmal egy nagy kátyúba.
Nem lett baja, de nem esne jól egy nagyobb kiadás.
Mégsem a pénz, bántott, hanem a hiba, mert ez egy vezetési hiba volt.
Sok-sok jellemfejlődésen megyek át. Ezt most leginkább a munkahelyemnek köszönhetem.
A rutin dolgok rutinból fognak menni. Jól fognak menni.
Amit meg kell tanulni, azt is meg fogom tanulni.
Mégis, ... ennél sokkal több, a lelkemen érzem, hatalmas láncoktól szabadul.
Sokkal többet ér nekem, mint bármi. Ez az igazi.
Az álmomban ... mert volt egy álmom, amikor előző munkahelyemen fájó szívvel felmondtam...
az álmomban, amit láttam, valóság lett.
Nagyon sokat segít nekem Isten, hogy előre, évekre előre kijelent dolgokat.
Hagyja, hogy szenvedjek, küzdjek, és utána Ő könnyedén megoldja.
Miért vagyok ilyen makacs? Még mindig.
Nem rég volt egy kérésem Felé, vagyis egy engedély: rendben, megengedem, hogy egy magasabb szellemi szintre vigyen. - Olyan nagyon nehezen engedtem ennek a hívásnak. Szeretünk a saját pocsolyánkban lebzselni. Pedig tudom, hogy szükség van rám.
Isten sokkal jobb hozzám, mint hinném.
Tudom, hogy többet akar.
Többre hívott. Többet ad. Általam is, nekem is.
Ő mondta.
Én meg annyira nem akartam. Elfogadni. Hogy Ő így akarja. Nincs magyarázat, nincs miért, Ő így döntött.
Ez volt az a magasabb szint, hogy elfogadjam.
Mindenki mással küszködik.
Valaki azért, hogy nagyobbra törjön. Valaki azért, hogy nagyobb ne legyen. Én ez utóbbi.
Ma már nem tudom megmagyarázni és kimagyarázni, magamnak se. Nem is akarom.
Elfogadtam, azt az elmúlt 25 évet. Az összes tévedésem. A futásom. A menekülésem. A hibáim. Mindent.
Talán csak mosolygok, hogy igen, még mindig el tudnék menni egy múzeumba kiállítást szervezni, bemutatni. Varázsolni sok csodát. Élvezni, mit oly könnyedén magam mögött hagytam. Állva nézni egy festményt a falon.
Most máshogy áll már.
Jó látni, fiam örökölte, minden jót génjeinkből, fog tudni rajzolni is. Nincs, nincs elrontott élet. Nincsenek tévedéseink, ha életünket Isten kezébe tettük le.
Vajon Isten hogyan vezet tovább?
Amit tudok, ... hogy nagyon szeret engem.
A többi talán mégis egy Szép Titok.
---
A mai mérföldkövön ez állt:
"Élhet valaki kétezer évig is, ha nem tud gyönyörködni a jóban! Végül is egy helyre kerül mindenki. ... Többet ér az, amit lát a szem, mint ami után sóvárog a lélek. Ez is hiábavalóság és hasztalan erőlködés."
Prédikátor könyve 6,6. és 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése