Igen nehéz időszakomon vagyok túl. Még most az ébredezés pillanatait élem, mint mikor sokkot kap az ember és csak eszmélget vajon valóságosan megtörténtek-e vele azok a dolgok?
Még mindig kétségeskedem. Alig hiszem, hogy megtörténhetett. Azok akiket segítettem ellenem jöttek.
Annyiféleképpen lehet magyarázni. És talán még meg is értenék minden magyarázatot, ha nem hosszú egymással eltölt évek után történt volna mindez. Azon gondolkoztam, hogy felmondok. Aztán azon, hogy mégse hiszen a munkámat szeretem, és hibát abban nem követtem el. Sok sok vád ért engem, de mind megfoghatatlan, értelmetlen, inkább csak bántó jellegű volt. Mindegyik bántásra, vádlásra azt mondták, hogy ezt azért mondják, mert nekik fájt egy-egy viselkedésem, és jogos, hogy ők most bántsanak, de rajtad kívül senki se értette, még ők maguk se, hogy vádjaik nemcsak, hogy gyerekesek, de hitványak is. Válaszolni sem akartam volna, az ostobaságokra, mivel mindegyik a személyes jóságomat vonta kétségbe. A személyes jóságot nem érdemes megvédeni, mert akkor csak beképzeltségnek és maga mutogatásnak tűnik. Így történt, mivel bölcs vagyok, hallgatásra lettem ítélve magam által. Alig válaszoltam valamit, és nem is fogok a hitvány vádakra. Egyet tudok én jó vagyok. Ezt Isten is tudja, s mivel Ő lesz az én bírám nem emberek szánalmas tévedései, nyugodalmam van.
Hallgatni fogok, és hallgatásom még fájdalmas lesz azoknak, akik várták volna, hogy feleljek meg szidalmaikra.
Felteszi az ember a kérdést, hogyan történhetett mindez? Én tudom a választ, de ők ezt nem hiszik, nem is fogják elfogadni. Az ördög támadása, semmi egyéb. Az embereket pedig ehhez felhasználta. Az volt a célja, hogy felmondjak. A munkámat ugyanis jól végzem. A Sátán szemében túlságosan jól is végzem.
Megtehetném, hogy eljöjjek, és ne fizetésért dolgozzam ugyanazt a szociális tevékenységet, hanem teljesen ingyen intézményi keret nélkül. Annak idején amikor elterveztem, hogy szociális végzettséget szerzek ez is volt az elképzelésem, hogy nem intézményi kereteken belül fogom ezt végezni, hanem teljesen ingyen, és anyagiakban egészen Istenre támaszkodom, bízva az Ő segítségében, illetve a férjem anyagi megáldásában. Úgy gondoltam, Istennek dolgozni, megéri. És nem hagyja, hogy az Igaz, aki Neki szolgál, bármiben szükséget szenvedjen. Ez így is van. Ezt tapasztaltam a saját életemben. Soha semmiben nem szenvedtem hiányt, mióta megtértem, és különösen mióta szolgálatba is álltam.
A Málta az életembe úgy jött a képbe, hogy ott önkénteskedtem, és a főnök, miután volt egy megüresedés felhívott telefonon, nem lenne e kedvem hivatásosan, fizetésért is ott dolgozni. Nekem nem volt kedvem. Három nap gondolkozási időt kértem, hogy megbeszélhessem a férjemmel. Én pontosan tudtam milyen nehézségei vannak annak, ha Istennek rendelt munkámat intézményi keretek közé akarom, vagy akarjunk rendelni. A férjem azonban keményen megparancsolta, hogy vállaljam el a munkahelyi felajánlást, és mivel neki is engedelmességgel tartozom megtettem. Ebben is Isten akaratát láttam.
A Máltában való munkám az elvárásaimnak megfelelő nehézségeket hozta. Éppen egy induló intézménybe kellett minden erőm, tudásom és hitem. Nem bántam meg, hogy elvállaltam a munkát és itt dolgoztam. Sok minden közelről szembesített a mai magyarországi intézményi, emberi, szakmai helyzetekkel. Persze sokszor úgy vagyok vele, nem fájna, ha kimaradt volna az életemből, de ha így alakult, hogy ezeket a tapasztalatokat megszerezzem, akkor biztos ez is Isten akarata volt.
Rettenetesen belefáradtam, sőt beletörtem, ezekbe a visszás, frusztrált, feszült, kibékíthetetlen, intézményi, szakmai, vezetői, munkatársi megoldhatatlan magyar viszonyokba.
Én egy imádkozós alkat vagyok. A legnehezebb az volt, hogy a délelőtti négy órás ima alkalmaimat a nyolc órás munka viszonyom miatt, reggelre illetve estére kellett áthelyeznem. Az imára nekem szükségem van, anélkül erőtlen és gyenge leszek. Tudtam, ha az imából engedek a munkát se fogom tudni végezni. A munkahelyi stressz és feladatok azonban hihetlen sok erőt kivesz az emberből, sokszor még mielőtt elkezdtem volna imádkozni este, már el is aludtam. Reggel meg kellett tanulnom felkelnem legalább hat órakor, de inkább ötkor. Ami szintén nagyon nehéz volt, mivel eredendően a hét, nyolc órás kelésekre vagyok beállítódva. Az alvás időm egyébként is hosszabb, mint egy átlagos embernek, legalább kilenc óra. Az elmúlt években azonban ez látványosan rövidült. Sikerült felkelnem reggel hat előtt, és sikerült hamar ágyban kerülnöm, úgy hogy még egy vagy akár két órát is tudtam imádkozni elalvás előtt. Aztán, az elmúlt hónapokban sajnos ez megváltozott. Egyre jobban elfáradtam és beletörtem, és tehetetlennek éreztem magam, az áradattal szemben, ami mindenfelől az embereket beborítja. Mint ember, rájöttem, tehetetlen vagyok. És még a jószívűségemet, emberi szeretetemet is félreértik. Hiszen nem is lehet másképp, ebben a megvadult, stresszes, szeretetlen világban, minthogy a bennem lévő nyílt, őszinte szeretetre csak oldalt hajtott fejjel, kétségeskedve, gyanakodva tekintenek. Mivel tudtam teljesen természetes ez a gyanakvás, nem bántam, de egy idő után a folytonos - egyoldalú - bizonyításban belefáradtam. Hát ennyire nehéz volt felfogni az embereknek, hogy én valóban szeretem őket? És valóban segíteni akarok? És hogy nincs bennem rosszindulat? Hát igen, ennyire nehéz ezt elhinni, és ennyire törik bele az ember, mintahogy én most beletörtem.
Azt gondolom, hogy vége. Tulajdonképpen valamilyen formában, felmondtam a munkahelyemen. Úgy gondolom ez így nem mehet tovább, valaminek változnia kell az életemben. Nem tudom minek, nem tudom hogyan, de ez így nem jó.
Úgy éreztem, hogy Isten mindent elvett tőlem. Minden reményem, hitem. Itthon voltam és gyötrődtem, hát Uram, akkor, hogyan csináljam tovább? Olybá tűnik, mintha meg se hallgatnád imáimat. Hát maradjak itthon megint és némán sírjak Előtted? Mert sírok, mert mindig sírok ezért a népért, de tenni is akartam, ha másképp nem két kezemmel, két lábammal, minden tudásommal, tenni a bajba jutottakért, közben hirdetni Isten szeretetét, jelenvalóságommal, hitemmel, munkámmal.
Most nem sírtam, mégis úgy érzem a szemem ki van sírva. Meggyötört vagyok, noha szabadságon vagyok már két hete. Azt kérdezem: mit tegyek Uram?
És az Úr nem válaszol.
Várnom kell.
Közben lelki szemeimmel és testi szemeimmel is látom, ahogy emberek, emberek? egy ország népe megy tönkre és én tehetetlen vagyok.
Olyannak tűnik előttem az én helyzetem most, hogy nincs remény. Nem lesz erőm, és nem lesz örömöm tovább végezni sem a munkám, sem az imám. Hiszen nem tudok már mit mondani Istennek, csak sírni tudok Őelőtte. Már nem mondok szavakat, nem kérek, és nem könyörgök, csak némán zokogok. 2006-ban is ugyanígy sírtam e népért, amikor Isten előre megmutatta e nép jövőjét, de lázadtam talán, ha tehetnék is valamit Uram, csak nem akarsz örök sírásra kárhoztatni engem? Ennyi lenne a szolgálatom, amit tőlem vársz? Tud-e úgy sírni valaki más a világon e magyar népért, mint én sírok nap nap után, a szobában Teelőtted Uram? Miért jó neked Uram, ha én sírok? Miért mutattad meg előre a jövőt? Miért, hogy talán szenvedjek? Miért jó neked Uram, az én szenvedésem? Hiszen ha látnám, vagy tudnám, hogy van értelme könnyeimnek, megnyugodnék. Egyedül, egy szobában, ahol senki se lát évekig sírni, olyan feldolgozhatatlan.
És mégis, csodálom Isten nagyságát. Ő mindent tud, és semmi kétség sincsen bennem, jól van ez így, velem, ha sírnom kell, hát sírnom kell, de ...
De persze, ahhoz hogy mégis valamerre eldőljenek bennem a dolgok, mégis csak kellene valami útmutatás Tőled Istenem. Ez a munkahely már kezd számomra terhes lenni. Ebben a formájában inkább jobban hátráltat és megterhel, minthogy segítene az imádkozásban.
Persze kérdés, mi az ima? Ha csak a gyötrelem és a sírás, akkor nagyon is, helyénvaló, és megteszi.
Tegnap, pontot tettem magamban ezekre a kérdésekre. Igen nehéz továbbfolytatnom jelenlegi formájában ezt a munkát, de maradok és nem mondok fel. Pontosan a nehézségei miatt.
Hitem és cselekedeteim együtt tesznek majd bizonyságot Istenről. Sőt, tehát még a nehézségek elhordozása is.
Jót akarok tenni!
Számmal meg akarom vallani a szívem hitét, mely Jézus Krisztusban van, és cselekedeteimmel pecsétet akarok arra tenni.
A nehézségek, amelyek ellene állnak, hogy ezeket megtegyem az én ellenségeim, amelyeket le kell győznöm.
Az Úr mondta nekem: Szeress és imádkozz! és veled leszek a világ végéig.
A nehézségekkel szembeszállok. Isten ad erőt, hogy jó szerencsés legyek. Küzdeni fogok.
Így határoztam.
És aztán a lassan eszmélgető fejemmel megtaláltam egy régi igém, Isten vigasztalását:
"Csak légy igen bátor és erős,
őrizd meg, és tartsd meg azt a törvényt,
amelyet Mózes, az én szolgám parancsolt neked.
Ne térj el tőle se jobbra, se balra,
hogy boldogulj mindenütt, amerre csak jársz.
Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek az olvasását,
hanem tanulmányozd éjjel-nappal,
őrizd meg, és tartsd meg mindazt,
ami ebben meg van írva.
Akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz.
Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor.
Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az ÚR,
mindenütt, amerre csak jársz."
(Józsué 1,7-9)
"Senki sem állhat ellened egész életedben.
Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam.
Nem maradok el tőled, nem hagylak el.
Légy erős és bátor, mert te teszed ezt a népet annak az országnak
az örökösévé, amelyről megesküdtem atyáiknak, hogy nekik adom."
(Józsué 1,5-6)
Így kell erősnek lennem. Nehéz elfogadni alázatos lelkemnek, hogy Isten engem is kiválasztott egy ország megalapítására, de az engedelmesség, előrébb való. Jó dolog tudni, hogy Isten építi országát! És ehhez erős és bátor embereket keres.
Jó dolog szembesülni azzal, mennyire erőtlen és tehetetlen vagyok, hogy minden erőm, hitem Tőle van.
E világ nyomorúsága, nehézségei el nem tántoríthatanak. Főképpen, mert ilyen vigasztalásom van:
"A világon nyomorúságotok van, de bízzatok én legyőztem a világot."
János 16,33
Bizony, ide hit kell és bizalom! De Testvérem, boldogan állok a nehézségekbe, mert hiszen az Úr mondta, a tisztítást előbb saját népén kezdi el, hogy makulátlanul tiszta legyen az Ő népe, amelyet magának választott ki, az Ő országába.
Mint az aranyat, úgy tisztít engemet, gyakran tűzbe tesz!
Csak adj erőt, Istenem! Köszönöm, hogy méltónak találtál megtiszítani engemet. ... tudván, hogy ugyanezen szenvedések telnek be testvéreimen e világban. (vö. 1 Pt 5,9 és olvasd el, 1 Pt 5,10 -et)
UI: meghalt a százéves nénim, holnap lesz a temetése... azt hiszem most elmegyek biciklizni.
Végül is 2012. január 16-án felmondtam:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése