Betegápolás Teréz anya segítségével
Teréz Anya. A legutóbbi történetem óta, ismét volt egy találkozásom Teréz anyával. Egy súlyosan beteg, teljesen béna embert kaptam gondozottamnak, akit otthonában kellett ellátnom.
Nagyon jó kapcsolatom alakult ki a bácsival.
Sok meghitt pillanat, amit csak akkor élhet át az ember ha beteggel, haldoklóval foglalkozik. Lassan megérti az ember, hogy mi a halál, egy röpke pillanat, amely által Istenhez léphetünk. Közösen készültünk a halálra. Mindketten tudtuk, hogy hamarosan meg fog halni. De hogy mikor és hogyan azt senki se tudta. A legtöbbet akartam adni magamból, hogy a legteljesebben szeressem ezt az embert, az utolsó pillanatáig. És Isten általam a legteljesebben szerethesse őt, vonzhassa magához.
Sok meghitt pillanat, amit csak akkor élhet át az ember ha beteggel, haldoklóval foglalkozik. Lassan megérti az ember, hogy mi a halál, egy röpke pillanat, amely által Istenhez léphetünk. Közösen készültünk a halálra. Mindketten tudtuk, hogy hamarosan meg fog halni. De hogy mikor és hogyan azt senki se tudta. A legtöbbet akartam adni magamból, hogy a legteljesebben szeressem ezt az embert, az utolsó pillanatáig. És Isten általam a legteljesebben szerethesse őt, vonzhassa magához.
Egy nap mégis kétségek fogtak el, vajon tudok-e úgy szeretni, és úgy gondozni, ahogyan kellene és szükséges. Este lefekvéskor Teréz anyára gondoltam, és megkértem segítsen, imádkozzon értem.
Másnap reggel, Budapestre a Klinikákra kellett mennem, egy gondozottam ügyében, orvosi konzultációra. Mikor a parkolási lehetőséget kerestük, az autóból megpillantottam Teréz anya leányait. Örömömben felkiáltottam. Oh mily boldogság! De mire kiszálltunk a kocsiból, már nyomukat se láttam. Mégis volt bennem egy titkos remény, hátha mégis úgy hozza az Isten, hogy találkozhassam velük. Olyan nagy szükségem volt egy néma bátorításra.
Miután végeztünk az orvosnál, befordultunk a Tömő utcába, és örömmel láttam, hogy Teréz anya leányai, pont akkor keresték a kulcsot a kapujukhoz, odafutottam hozzájuk. Legszívesebben a nyakukba ugrottam volna, de visszafogtam magam. Bemutatkoztam. Ők megkérdezték honnan jövök és hová megyek. Oh jaj, milyen szépen is tudtam volna én erre válaszolni. De sietnem kellett tovább, és csak egy percre akartam megfogni lelki testvéreim kezét. Akkor az egyik nővér benyúlt a táskába, és kihúzott Teréz anyáról egy képet. Hogy én mennyire örültem neki. Örömömben adtam rá egy puszit, és azt mondtam: nagyon szeretem őt. Mert ez így is van. Lám Teréz anya, hallotta tegnap esti imám és egy ilyen kedves meglepetést adott nekem. Nem is akárhogyan bátorított engem tovább, a munkámban.
Mikor visszaértünk az irodába, helyet kerestem, hogy majd kitehessem a falra a kis képet. Azóta is ott log a falon az én Teréz anyám, emlékeztetve engem, hogy mellettünk áll.
A gondozásomban nagy lökést adott ez a találkozás. Bátorított, vigasztalt. Erőt adott. A bácsi és köztem az utolsó gondozási napomon a következő beszélgetés folyt le.
- Bogika, mérjük meg a lázam.
- Jaj! Csak nem lázas? Nem éreztem.
- Nem. Csak tegyük be a lázmérőt, akarom, hogy megérintsen és fogjon azokkal a mágnes kezeivel. -
Felálltam, megkerestem a lázmérőt, visszaültem az ágyszélére, mosolyogtam, megfogtam a karját.
- Mágnes kezeim? Miért mondja ezt? - már alig bírt beszélni, alig lehetett érteni a szavait.
- Mikor maga hozzám ér, olyan békességem lesz.
Félévig jártam ki hozzá, majd mindennap. Mindennap éreztem, hogy mikor hozzáérek, mennyei világ nyílik ki nekem, a kezeim olyan „sárgán” bizseregtek és áradt belőle valami csodálatos érzés. Hát akkor nem csak én éreztem? A „láza” 35,4 volt. Nem is mertem megmondani. Már hetek óta haldoklott. Még aznap felhívatott, hogy menjek ki hozzá, mert nem kap levegőt. Mikor kiértem békésen mosolyogva aludt. Így láttam őt utoljára. Két nap múlva meghalt.
Miután megtudtam ezt, és haza jöttem, odamentem a szobámban lévő feszület elé, és hálát adtam Istenemnek.
- Köszönöm, köszönöm Uram, hogy oly sokszor imádkozhattam érte, hogy oly sokszor felajánlhattam szenvedéseit a misén, hogy odatehettem a kezedbe, én Istenem. Köszönöm, ezt a hálát, békességet, örömet, ami most a szívemben érzek.
Igen, úgy érzem magam, mint mikor tudja az ember, száz százalékon teljesített, jól csinált mindent, és Isten is vele volt és megáldotta munkáját.
Más számára idegen, hiszen egy halál rideg: de nekem ez a „siker”, itt voltam, amíg kellett itt voltam, emellett az ember mellett.
A legnagyobb megtiszteltetés számomra, ha egy beteg ember befogad, magához enged, hogy élete egyik legnagyobb, legnehezebb időszakában, amikor búcsúzik a földi életétől, vele legyek, szeressem, és imádkozzam érte.
Szuhányi Boglárka
Máltai Szeretetszolgálat, Gondviselés Háza, Monor
A fenti cikkemet, annak idején a Zarandok.hu honlapra küldtem be, mert még nem volt blogom.
Az utókor hű tájékoztatása miatt írom le, hogy a Máltánál dolgoztam: 2008-2012-ig.
