Ezt a bejegyzésemet a szakmai vezetőm tiszteletére írom meg.
Hosszú-hosszú idő után, ugyanis ez az első alkalom, hogy örömet és felszabadultságot érzek, hogy ismét írjak.
Úgy történt, hogy ...
Valahol réges-régen, amikor a köztársasági elnök megbukott, valahol valaki lerúgott egy követ, a kő pedig gurult-gurult útján, ki tudja hol áll meg. És láss csodát...
Ez a kő hatalmasra terebélyesedett vitt magával mindenfélét, fűt, fát, de leginkább a gyermekvédelemben dolgozókat. És megállt az én kicsi erdőm közepében, letiporva minden fát, eltörölve minden ösvényt. Az erdőn keresztül járok dolgozni, és mivel megkerülnöm nem lehetett, mit volt mit tennem, felmásztam a tetejére.
Ha már így esett - mint jól ismertek engem - ordítottam egy jó nagyot. Ez nem oly ordítás volt, amilyet jól ismertek tőlem, nem, tényleg nem. Ez egy nagyon visszafogott ordítás volt. Inkább óvatos hangpróbálgatás. A takaró alatt egy kis pondró nyüszítése. De hát, mint ahogy már ismeritek sorsomat, rám akkor is ütnek, ha mosolygok. Utolért a végzetem. Két napig őrjöngött a főnököm - állítólag (én nem hallottam). Meg állítólag nem is én miattam (egyik ezt állítja, másik amazt hazudja), soha nem tudom meg mi az igazság. Nekem már csak a szakmai vezető reggeli idegessége szúrt szemet. Nem is köszönt. Ó mily rettenet.
Így történt, hogy ma leültem a szakmai vezetőmmel beszélgetni.
Ah, az én szakmai vezetőm. 2017-ben ismertem meg. Vagy 2016-ban, vagy 2018-ban. A pontos dátumot nem tudom. Az előző munkahelyemre egy konferenciára jött, ahol akkor ott én voltam a jegyzőkönyvvezető. Ekkor rabolta el a szívemet a szakmai tudása. Ujjongva kiáltott fel szívem: Nekem ilyen kollégák kellenek, ilyen szakmai felkészültségű bátor emberek. Végül a véletlen adta meg, hogy megtaláltam, és közvetlen felettesem lehet. Örökké hálás a szívem érte.
De mint mindenki ő is ember. Gyarló és esendő. Egy mégis bizonyos előttem, minden gyengesége ellenére, bízhatom benne. És ez, ezekben az időkben, most nagyon fontos. Azt nem mondom, hogy soha nem árul el - nem, ezt nem tudhatom. Azt sem, hogy nem hibázhat - de igen. De őszintén elismeri munkámat (és jónak is tartja!), és tisztel engem. Évekig - évtizedekig! - vártam ilyen felettesre.
Az én akadályom és az én ordításom, egy pillanatra megállított.
Meséltem neki arról, hogy írok, írtam, blogoltam, stb.
Haza jöttem és gondoltam keresek neki egy idézetet az egyik kommentből (konkrétan Nagy Évától). Azt nem találtam meg, de ahogy olvastam magamat, és titeket - a megjegyzéseiteket, szívem újra fellángolt! Újra írnom kell! Oly szép volt ez.
Az újra felfedezés örömét köszönöm a szakmai vezetőmnek. A mi találkozásunkat, 2017-ben, 2016-ban, vagy 2018-ban, ami egyáltalán nem volt véletlen.
És bár nem mondtam meg neki a blogcímet - kutasson, hátha ... azt tudni fogja, mert holnap személyesen megmondom, újra felszabadultam az írásra. Jaj nektek testvéreim! Reszkess világ!
És a végére meg lett az idézet is, ami napjainkra ismét aktuális:
"Kedves Bogi! Valahol olvastam: Ha bennünket, keresztényeket hitünk miatt letartóztatnának, találnának-e ellenünk annyi bizonyítékot, hogy el is ítéljenek? Szerintem ellened már biztos lenne elég bizonyíték. Nekem még szorgoskodnom kell, van még mit pótolnom." Éva
Köszönöm.
