Felsőzsolca árvíz után
Nem jó a háborúban…
Öt nap ott létünk után, szeretném megosztani tapasztalataimat.
Most reggel félnyolc van. Itthon vagyok. Mint egy rémálom az elmúlt öt nap. Ott ilyenkor már a reggelinkhez kellett készülnünk, mert kilenc órakor eligazítás lesz, ahol harminc önkéntes fogja várni, hová küldik ki őket aznap.
Mióta hazaértem sírhatnékom van. Ami Felsőzsolcán van, az engem, a több éves tapasztalatokkal bíró szociális munkást is sokkolja. Hát még a fiatal önkénteseket. Magamon érzem, többé már nem leszek az az ember, aki voltam. Pánik van rajtam. Hazajöttem, van házam, fürdőszobám, konyhám, berendezésem. Akármilyen is, de van. Azoknak az embereknek, akik ott élnek Felsőzsolcán, egy egész városnak, hirtelen mindenük elveszett, szó szerint földönfutók lettek. Most kávét fogok inni. A hűtőből tejet veszek ki. De ezek az emberek nem tudnak kávét főzni és nem tudják kivenni a tejet a hűtőből, mert a tűzhelyük és a hűtőjük is odalett. Azok, akiknek teljesen ledőlt a házuk, vagy lakhatatlanná vált, borospincékben, rokonoknál, szomszédoknál húzták meg magukat.
Az első becslés szerint százhetven ház omlott le. Azóta bizonyos, hogy összedőlt még néhány és azok is összedőlnek majd, amik életveszélyesekké váltak. Olyan házak, amelyekben most kényszerűség miatt laknak az emberek, de omlásveszélyesek. Hankó Mariannra a magabiztos önkéntes fiatal roma asszonyra csütörtökön éjjel omlott rá az a ház, amelybe családjával együtt meghúzta magát.
A Máltai Szeretetszolgálat Felsőzsolcán kihelyezett szolgálatának állandó helyi önkéntesei mind igen fiatalok, tizenhárom-, tizenöt-, tizenhat-, tizenhét-, húszevesek. Ők egyszerűen hősök. A segítségnyújtás ilyen tragédiánál egyébként is nagyon megviseli az embert, de ők nem csak fiatalok, és segítségnyújtás terén tapasztalatok nélkül valók, hanem át is élték az árvizet, rendíthetetlenül homokzsákoltak, védekeztek, majd menekültek. Többeknek odaveszett a házuk, átélik a családjukat érintő hihetetlen reménytelenséget. Hogy miért nem omlottak össze lelkileg? Azt hiszem csoda. A szememben ők hősök! Mindennap keményen dolgoznak, reggel kilenctől este hétig. Nincsen szabad hétvégéjük, nincs buli, nincs mozi, nincsen kikapcsolódás. Gondolataikban mindig ott kering a víz. A város feszültsége. A kimerültséget látni rajtuk, de az elkeseredést nem. Együtt lélegeznek a helyi lakossággal, miközben nap nap után ezektől a helyiektől, akiket segítenek, kapják a legtöbb bántást is. A városban mindenki ideges, mindenki feszült. A kormányzat és az önkormányzat egy hónapja nem tesz semmit. Nem láttam sem a katonaságot, sem a katasztrófavédelmet. Egyedül a Málta osztja az ivóvizet, az élelmiszert, a fal-szárítógépeket, méri fel az igényeket. A Máltai Szeretetszolgálat elsők között ment Felsőzsolcára és hatalmas munkát végez. Mint mindig lehetetlen körülmények között, kevés tárgyi feltétellel, kevés emberrel, kevés szakemberrel, sok önkéntessel, de annál nagyobb tenni akarással és szeretettel. Ezt érzi a helyi lakosság is. A Máltáról a helyi lakosoktól csak jót hallottam.
A Málta itt is Málta, a feladat túlnő rajtunk. Beborít, mint egy hullám, a jó vezetők, szakemberek hirtelen túlterheltek lesznek. A folyamatos több hetes készültségi állapotban elfáradnak. Ők is szembesülnek a kormányzat tehetetlenségével. Külső, hathatós, szervezett segítés hiányát, a Málta is megérzi. Már pedig, szerény személyes véleményem szerint itt a kormányzatnak valóban lépnie kellett volna már rég. Legalább ezer katonát a helyszínre küldenie, katonai sátrakat felállítania, segítenie a családokat, az öreg embereket, az egyedül lévőket a romok eltakarításában, később az építésben. Sajnos egy harminc fős önkéntesekből álló civil szervezet nem fogja, mert nem tudja megtenni az állam helyett az egész várost helyreállító hatalmas munkát.
Ottlétemkor a lakosság még mindig segítség és információ nélkül állt a romok mellett. Egy hónapja senki nem mondta nekik hivatalosan, hogy hogyan lesz tovább. Nyár közepén járunk, de hamarosan jön az ősz, az embereknek fedél kell a fejük fölé.
Nem is tudom mit kérjek azoktól, akik most engem olvasnak. Képzeljék el, hogy összedőlt a házuk, vagy azt, hogy még áll, de teljesen üres, mert minden elázott, a falak száradnak, és lehet, hogy tavaszra összedől.
Ha valaki tud, menjen el segítsen önkéntesként, vagy adakozzon pénzadománnyal, és imádkozzon az emberekért, családokért, gyerekekért, öregekért, akik ott élnek és az egész életük munkája elveszett.
Imádkozzunk, hogy a templomok újra harangozzanak, és remény gyulladjon a romok között. Nagy szükségük van az embereknek minden segítségre.
Köszönet a Máltai Szeretetszolgálat munkatársainak, Adányi László és Lajkó Zsuzsanna, koordinátoroknak. És akik 2010. július 05. napjától július 09. napjáig a Máltai Szeretetszolgálatnál Felsőzsolcán önkénteskedtek: Pente Zsófia (Felsőzsolca), Nagy Marci (Felsőzsolca), Kozma Nóra (Szentendre) Tolvaj Krisztina (Érd), Hegedűs Barbara (Budapest), Hankó Annamária (Felsőzsolca), Lengyel Alex (Felsőzsolca), Auguszt Gabriella (Johannitáktól), Ballók Gellért (Felsőzsolca), Gefu (Felsőzsolca), Lilla (Felsőzsolca), Imi (Felsőzsolca), Komlós Dani (Szentendre), Anna, András, a 4 fős pszichológus csapat: Anita, Lilla, Ádám, Dénes, és még jó néhányan, akiknek sajnos nem tudom a nevét, végül mi, a Máltai Szeretetszolgálat monori Gondviselés Házától: Kangli Lajos, Kristóf Kornélia, és Szuhányi Boglárka.
Információk az árvízkárosultak megsegítéséhez:
http://www.maltai.hu/index.php?node=920
http://www.maltai.hu/index.php?node=918#miben
http://www.maltai.hu/index.php?node=902
Képek: https://goo.gl/photos/cD51cXGAZJtZH9oM7
Monor, 2010. július 10.
