Ezt azért akarom, hogy megmaradjon az utókornak.
Monoron 33 évig éltem, s talán az otthonomnak kellett volna mondanom, de sosem éreztem azt, hogy Monor befogadott volna. Talán igaz az a mondás is, hogy senki sem próféta a maga hazájában.
Úgy tekintek erre a korszakomra, mint a zsidóknak a Babiloni fogság. Nehéz és gyötrelmes volt.
Egyik igerészt sokat emlegettem itt, amikor azon a helyen sétáltam, ahol barátnőm Istenről mesélt nekem, a Kistó tenger partján, mert mi csak így hívtuk a helyi Kistót, ami a hajdani 1700-as nagy Borzás tóból megmaradt.
Zsolt 137,1-4
Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk.
Az ott levő fűzfákra akasztottuk hárfáinkat.
Mert akik elhurcoltak minket, énekszót követeltek tőlünk, és akik sanyargattak, öröméneket: Énekeljetek nekünk a Sion-énekekből!
Hogyan énekelhetnénk éneket az ÚRról idegen földön?
A múlt héten tudtam csak meg, hogy azok a kedves fehér nyárfák, amelyek mint templom magasodtak, szívemnek oly kedvesek, hívogatón szólítottak engem Istenhez, ahol barátnőmmel sétáltunk 20 éve, amelyek még mindig, és még sokáig ott fognak állni, azok lehetnek a babilóni fűzfák.
A cédrus és ciprus mellett Palesztina legszebb fája a nyárfa. A fehér nyárfa hajtásai gyorsan nőnek, és kellemes árnyékot nyújtanak. „Babilon fűzfái”, ahol a száműzött zsidók sírtak, valószínűleg nyárfafélék lehettek. (137. Zsolt. 2. v.)
Teszek fel képeket, amit még anno fotóztunk, amikor ott laktunk:
... készen is vagyunk, és most mindenki járjon utána.
Egyéb képek még: itt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése