Gát utca

"Mindenki elkésett.
Már hiába."

Igazán jó lenne, leírni, nyíltan, amit ahogy most érzek és gondolok.
De nem lehet.

Szóval most már magamra fogok összpontosítani. Helyretenni magam.
Mert, amit elértem, és kitapostam ösvényt, jó. Krisztus maga.
Nem kaptam, nem vettem, hanem az enyém.
Én magam dolgoztam meg érte.

Érték.
Már magam mondom. Nem kérem, hogy más dicsérje.
Szomorú fájdalmas, fájó gondolat, ha látom mások beismerő arckifejezését. 
Ami érték, megmarad.
Ami értéktelen: elmúlik.
Megmérettetett.

Elmúlik mindaz, amin csak egy matrica mutatja, ez az. 
Nem az.
Nem az, ha a nyugati pályaudvaron ... ha ott maradt.
S nevem hiába reppen a vatikánba.

A halottaimat eltemettem.
Kitépték belőlem. Egy nagy gyökérrel.
Az anno fájdalmaim is, hogy szentáldozás helyett a kispadra ültettek.

Önmaguk dicsőítették, a vallás nevében.
Ami szent, szentségtelennek nevezték.
Ami szemét volt, felmagasztalták.
Ez volt az: bogi csak baptista. - a katolikusok között.

Én ültem és vártam, miközben a falon keresztül rohantam volna el.
Várj, bogi, várj, hiszen eljön igazságod, mint a dél.
Évek. És évek. Majd jött.
Eljött.

És?

Ez csak az alap.
Az elmúlt 20 év.
Az anno fájdalmak, gyötrelmek, sírások... és stbk. Elmúlt.

A gyümölcsök beszélnek.

Már nem kell kapálnom. Se követ hordanom.
Rájuk hagyom.

Most már csak sétálni fogok.
A fák között.
A kapu mögött.
Maradok utamon. 

Vallások, vége.

Ez volt az utolsó nap.

Egy exkatolikusnak.
Egy volt baptista.

Testvéred Krisztusban.

Egy lehetetlen út végén.
Hiszen a prófécia is megmondta.