Kicsit beszámolok magamról.
Igen ma. Amikor fáj a fejem, ég a szemem.
2016. július 3-án költöztünk fel Budapestre, Monorról. Ez már úgy tűnik végleg.
Már akkora volt egy friss állásajánlatom, amely addigi rehabilitációs szakmai pályafutásomba illett. Kértem, hogy várjanak meg, hogy befejezhessem a költözést. Meg is egyeztünk. Aztán másképp alakult. Kaptam egy másik állásajánlatot. Mivel közelebbi az új lakóhelyemhez azt választottam. Még a szakmámban, de már nem azon a területen. Mindent számba vetve, döntésem lemondás volt részemről.
Tehát a költözés másnapján már dolgozni mentem. Egy új területre, új kollégákhoz.
Az elmúlt egy hónapom ezért sok mindenben gazdag volt.
Visszarázódni a napi munkamenetben már önmagában kihívás. Vágyódni a gondozottak, a szegények, és elesettek után, közben csak papíron olvasni életüket, nagy váltás volt életemben.
Egyértelműen Istentől vettem ezt az új munkahelyet. A költözést. Akárhogy is visszalépés, mégis előre.
1997. szeptember 19-én volt egy álmom. Annak beteljesülését, Isteni vezetését láttam visszaköszönni. Hogy miért 19 évnek kellett eltelnie, csak tapogatom. Kértem akkor az Úrat, hogy változtassa meg a lelkemet. Ez a 19 évben meg is történt, és most visszahozott álmom helyszínére.
Hullafáradtan.
Alig van erőm gondolkozni.
Az új munka önmagában bőven elég, hogy beletanuljak. Ismerkedjek a kollégákkal, néha visszamenjek meglátogassam a macskám. Biciklizek a környéken, ismerkedjek új lakóhelyemmel.
De már a pislákoló fel-feleszmélésemben, eszembejutnak a kistestvérek. Hiányzik A Szolgálat.
Ki értheti, vagy tudhatja, mi a A Szolgálat?
Az emberek szolgálata?
Egyedül talán a kistestvérek.
Ők egy katolikus szerzetes rend. Egy katolikusnak eretnekség lenne a pápa által jóváhagyott szerzetesrendre azt mondani, hogy szekta. Pedig ma ezt hallhattam egy katolikustól, tudatlanságából, és még csak nem is hallgatott megigazításomra. Szétesett a világunk. Illetve mindig is szét volt esve. Csak most jön napvilágra. Mindenki szeme előtt. Szóval tolonganak a butaságok.
Engem már nem érdekelnek a konvenciók. Hiszen tudjátok, amit gondoltam mindent leírtam ide.
A világunk szétesett.
Ez a világunk most megrémisztheti az embereket. És jól is teszik, ha megrémülnek. De a rémület helyet a hárítás marad. Nem néznek szembe. Nincs erő, nincs alázat, nincs bölcsesség szembenézni a kérlelhetetlen valósággal.
A halál ugyanis néha megváltás, egy beteg embernek. Nekem már nem fáj ezt leírni. De ki tudja rajtam kívül ezt így leírni? Elmondani? Megérteni?
Én hiszek az örökéletben, hiszek Istenben. Mégis fájdalom van bennem. Nem azért mert, hanem mert, ott lenni a haldoklókkal elhívása van bennem, de nem vagyok ott.
Most mégis még mindig egy kicsit parkolópályán kell lennem. Isten tanítani akar. A végtelen türelemre. Tudod mi a türelem? Ha 20 évig vársz. És tudod még 20 évig várni kell. Amikor tudod, hogy Isten kezében az idő. A te időd is. Ő nem siet. Miért is? Hová?
Szóval, hogy ma Mónika kistestvér felhívott, igazi felüdülés volt szívemben. Szinte repülnék. Mindenem megvan, van budapesti bérletem, egy kicsi pénzem, van örömöm. De ami nincs: erőm.
Fáradtan nem lehet menni szegényeket szolgálni.
És hol vannak ők? Hol vannak a szegényeim?
Még tavasszal volt egy gondolat bennem, hogy beiratkozom a baptista teológiára. Meg is tettem, jelentkeztem, fel is vettek. Már most szeptemberben kezdhetek.
Miért jöttek a baptisták? Mert eredetileg odakeresztelkedtem meg. Aztán végtére is annak vallom magamat, ha már teológiailag be kell sorolnom magamat. Mellesleg, a legtöbb testvérem mégis csak baptista, a katolikusok után. Azután pedig tetszett a szak elnevezés, szociális lelkigondozó, ahol még mehetek hospice szakra is. Ez úgy passzolt mindahhoz amit eddig tanultam, gyakoroltam, tehetek rá egy diploma pecsétet is, mindarra a tudásra, amit elértem, és van is még mit tanulnom. Leginkább pedig mégis a baptisták adták eddig az életemben a legtöbb jót nekem. Megérdemlik, hogy nekik ajánljam magamat, dicséretben és tanulásban.
Arra persze kíváncsi leszek hogy a baptista teológián hogyan fognak engem fogadni. Hiszen végtére is baptisták vagyunk. Nem ily szakadár féleségek, mint ami valójában én. Aki keresi az útját.
Keresem? Hiszen már megtaláltam. Jézus Krisztus.
Tudjátok, nem könnyű ez. Én mégis nyílt kártyákkal játszom.
Le nem tagadhatom, mehetek bármerre áldás és öröm fogad.
Hogy Isten mégis miért vezet így e kettős úton baptisták és a katolikusok között nem tudom, de talán nem is kell most még megértenem. És egyáltalán lehet, hogy nem is kell megértenem.
Megyek előre. Azt már látom, harc és szakadatlan küzdelem. Elfogadás majd, egyszer, évek.
Talán szükség van az ilyen emberekre, mint én. Talán nincs. Könnyebbé is tehetném a saját életem.
Névnapomra kaptam két könyvet. Naná, hogy azt amit itt alul már bejegyeztem. Így elkezdtem olvasni Maggie Gobran életét. Persze, hogy magamra ismerek, és örülnék, ha még sokan magukra ismernének benne.
Talán kellenek ilyen őrültek, mint én, akiknek semmit nem jelent egy BMW.
Be kell fizetni az adót. A császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené.
És talán kellenek ilyen őrültek, akikre azt mondják, majdan mint nekem, oly sokan már eddig is: olyan voltál előttem mint egy angyal. - hányszor hallottam, olvastam. Tehát nyomoromban tudhatom: én ezt jelentem. Vigaszom.
Egy angyal? ...
mentem ahová küldött. Álltam, ahová állított. Rád figyeltem. Az emberre. Szerettelek.
Az alázattal kezdődik minden.
Legalább próbáld meg testvérem, hogy alázatos leszel, először Isteneddel szemben. Aztán kérj bölcsességet. Úgy szeretném, hogy megpróbálnád. Mert Isten Ő, hogy megadja.
Legyél te is angyal, hogy meghajtod magad akarata előtt. Más menekülésünk úgy sincsen.
E világ elkárhozott.
Legalább a mi bemenetelünk a Mennybe, szépen történjen.
Szóval, ha alázatos leszel Istened előtt, szeretni fogod az embereket.
De nagyon.
Ezt akartad tudni, nem?
Hát mára ennyi. Üdvözletem.
Isten áldjon meg,
Budapest, 2016. augusztus 08.
bogi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése