"Mert minden ember, akit megsértettünk és megbántottunk, egy azok közül, akiket Jézus testvéreinek nevezett. Amit pedig ellene követtünk el, azt Isten ellen követtük el. Minden ember a Krisztus testvére."

2015. július 18., szombat

A vakáció folytatódik


A tavalyi évhez hűen a sikeres vakáció-levelezés folytatódik:


Először németre, németről kínaira, kínairól héber nyelvre fordítottam, majd vissza magyarra.

Köszönjük google fordító, így oly élvezetes távolról is. El se tudom képzelni, mi történik fiammal, de nagyon jó  nevetni:


"Édesanyám!

Tegnap és ma, ez nagyon érdekes, de most csak a nap tegnap. Itt van; Negyedik

Indulás: Oh port meglehetően váratlan volt. Visszatekintve, nem jött, mert dátumtévedésbe 18. nagyanyja tegnap. Számviteli kezelés két nap ...... * sóhaj *.

Utazás: Az utazás tűnt a szokásosnál hosszabb ideig. Talán azért, mert meg kellett állnia, és a görögdinnye. Dinnye vége. Így utazott.

Ma este: Az éjszaka nyugodt volt. Ez Doluje csak kirak az autót. Vacsoráztunk, dinnyéztünk, mind a ketten, szórakoztat minket. A legtöbb esetben, örülök, hogy újra látom a Hhtol.o szagolhattam pufájukat erős szag.

Lo: alvás nagyon jól, nagyon boldog. Ezen túlmenően, ez nagyon meleg, különösen az ágyban izzadás ...

Üdvözlettel, a fia, Benjamin"


Jakab levele 2,8



Ha betöltitek a királyi törvényt az Írás szerint: 

"Szeresd felebarátodat, mint magadat!" 

- helyesen cselekesztek. 


2.


     "... mindenkinek kötelessége, hogy szent és tisztességes élettel a felebarát épülésére legyen.

    Ezek azok az erények - s még sok más is, melyeket lehetetlen mind leírni -, melyek a felebaráti szeretetben születnek. Oly különbözőképpen osztogatom az erényeket, hogy nem adom mindet egynek, hanem az egyiknek ezt, a másiknak azt adom, fenntartván természetesen, hogy az erényekből egyet sem lehet az összes többi nélkül birtokolni, mivel valamennyi erény összefügg egymással. Hanem a sokból egyet úgy adok, hogy feje lesz a többinek. Így adom főerényként egyiknek a szeretetet, másiknak az igazságosságot, harmadiknak az alázatosságot, a negyediknek az eleven hitet, és így tovább az okosságot, a mértékletességet, a türelmet vagy az erősséget. Ezeket és a többi sok-sok erényt különböző mértékben adom a lelkek sokaságának; közülük valamelyik elsődleges tárgya lesz a léleknek (amikor a lélek inkább megbarátkozik ezzel, mint a többivel) - s ennek érzülete által vonja magához az összes többi erényeket, melyeket a szeretet érzületében mind egymáshoz vannak kötözve.

     És így adtam az erény sokféle ajándékát és kegyelmét - lelkieket és időlegeseket egyaránt - annyira változatosan, hogy egyetlen személynek sem adtam meg valamennyit: azért nem, hogy kénytelenek legyetek egymás szeretetével élni. Kétségtelenül megtehettem volna, hogy megadjak az embereknek mindent, amire mind testüknek, mind a lelküknek szüksége van; úgy akartam azonban, hogy egyikteknek szüksége legyen a másikra, s valamennyien a tőlem kapott kegyelmek és ajándékok osztogatásában legyetek az én szolgáim. "

/7. fejezetből/

Jakab levele 1, 16-27


Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim:

minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.

Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.

Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát.

Ezért tehát vessetek el magatoktól minden tisztátalanságot és a gonoszság utolsó maradványát is, és szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket.

Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat.

Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát.

Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt.

De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete.

Ha valaki azt hiszi, hogy kegyes, de nem fékezi meg a nyelvét, hanem még önmagát is becsapja, annak a kegyessége hiábavaló.

Tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól.



1.


Idézetek Sziénai Szent Katalintól, Dialógus c. könyvéből.

     "Azt is tudatom veled, hogy az összes erények és összes hibák a felebarát közreműködésével bontakoznak ki. Aki gyűlöl engem, a felebarátnak és önmagának (első számú felebarátjának) árt, mind általában, mind különlegesen. Általában azért, mert ti arra vagytok kötelezve, hogy szeressétek a felebarátot, mint önmagatokat; szeretvén támogatnotok kell őt lelkileg - imádsággal és szóval, tanácsot adva és segítve őt lelkiekben - és anyagilag a szükségletei szerint, vagy ha más lehetőség nincs, az akarat vágyakozásával. Aki nem szeret engem, nem szereti őt sem; s mivel nem szeret, nem is segít, hanem árt: mindenekelőtt önmagának, mert megfosztja magát a kegyelemtől; aztán a felebarátnak, mert megvonja tőle azokat az imádságokat és édes vágyakat, melyeket köteles lenne érte fölajánlani. Minden segítségnek, amit neki nyújt, abból a felebaráti szeretetből kell származnia, amely az irántam való szerelmének következménye. És ugyanígy minden rossz, amit elkövet, a felebarát kárára van, hiszen aki nem szeret engem, az nem szereti a felebarátját sem; sőt minden rossz annak a ténynek következménye, hogy a lélekből hiányzik az én szeretetem és a felebarát szeretete.

     Ha az ember nem teszi a jót, abból az következik, hogy a rosszat teszi. S kinek teszi ezt a rosszat? Mindenekelőtt önmagának, aztán a felebarátnak. Nem nekem, akinek nem tud ártani; hacsak nem annyiban, hogy én a magaménak számítom, amit mások ellen követ el. Önmagának a bűn kárát okozza, amely megfosztja a kegyelemtől, s ennél nagyobb rosszat nem tehet magának. A felebarátnak azzal okoz kárt, hogy megfosztja a szeretettől, amellyel tartozik segíteni őt, úgy, hogy szent vágyakat és imádságokat ajánl fel érte. Ez az általános segítség, amit minden értelmes teremtmény számára nyújtanotok kell.

     A különleges segítség az, amit a hozzátok közelebb állóknak adtok. Velük szemben arra vagytok kötelezve, hogy szóval, tanítással és a jótettek példájával segítsétek minden szükségben; tanácsot adva egyszerű szívvel, mintha csak magatoknak tennétek, az önszeretet minden szenvedélye nélkül.

     A bűnös ezt nem teszi, hiszen nincs benne a felebaráti szeretet. Mivel pedig nem teszi, különlegesen árt. Nemcsak azzal, hogy a jót, amit megtehetne, nem teszi meg, hanem azzal is, hogy a rosszat megteszi és folyamatosan teszi. Hogyan? A következőképpen. Tudod, hogy kétfajta bűn van: belső és külső. A belső vagy lelki bűnt akkor követi el a lélek, amikor megfogalmazik benne az erény gyűlölete és a bűn tetszése, azaz az érzéki önszeretet tetszése, amely megfosztja őt attól az érzülettől, amellyel Irántam és a felebarátai iránt kellene élnie. Miután pedig megfogalmazott benne a bűn, egyik bűnt a másik után hozza világra a felebarát ellen különféle módokon, úgy, ahogy gonosz érzéki akaratának tetszik. Néha azt látjuk, hogy kegyetlenségeket szül: általánosan vagy különlegesen. Általános kegyetlenség az, amikor a bűnös önmagát és más teremtményeket a kárhozat és a halál állapotában látja (mivel meg vannak fosztva a kegyelemtől), de annyira kegyetlen, hogy nem nyújt segítséget sem önmagának, sem másoknak az erény szerelme és a vícium gyűlölete által. Az ilyen kegyetlen lélek egyre szélesebbre tárja kegyetlenségét: nemcsak azzal, hogy erény példáját nem adja, hanem azzal is, hogy igazi rossz akarattal átvéve az ördög dolgát, amennyire csak tudja, elszakítja a teremtményeket az erénytől és a víciumba vezeti őket.

     Ez a kegyetlenség a lélek ellen irányul, mellyel szemben eszköz lett, hogy elvegye életét és halált adjon neki. De a test ellen is irányul kegyetlensége, hiszen - hogy kielégítse bírvágyát - nem csupán a saját vagyonával nem nyújt segítséget a felebarátjának, hanem még az övét is elveszi, megrabolván a szegényeket: néha hatalmaskodó tettel, máskor csellel és álnoksággal megvásárolja dolgaikat, sőt néha magukat a személyeket is. O szánalomra méltó kegyetlenség! Nem lesz része irgalmasságomban, ha vissza nem tér a jóságra és a felebarát iránti jótékonyságra a bűnös.

    Néha sértegető szavakat hoz világra, melyeket gyakran követ emberölés. Máskor szemérmetlenséget szül a felebarát személyében, s ezáltal bűzzel teli vadállattá válik; és nem csupán egyet vagy kettőt mérgez meg, hanem mindazt, aki szeretettel vagy egyszerűen csak azért közeledik hozzá, hogy beszélgessen vele, megmérgezi. A gőgöt is megszüli, mert a túlzott önbecsüléssel magára vonja a felebarát utálatát - azáltal, hogy nála nagyobbnak tartja magát -, s így jogtalanságot követ el ellene. Ha pedig egy Államnak az ura, igazságtalanságot és jogtalanságot hoz napvilágra és emberek kereskedője.

     Ó drága leányom, bánkódj csak az engem ért megbántások miatt, és sírj e halottak felett, hogy imádságod lerombolja az ő halálukat! Most már látod, hogy mindenütt és mindenfajta ember bűnöket hoz a világra, és ezt a felebarát felé és a felebarát által teszi. Nélküle nem történne bűn, sem rejtett, sem nyilvánvaló; a rejtett bűn ugyanis az, amikor nem adják meg a felebarátnak, ami őt megilleti, a nyilvánvaló pedig az, amikor megszületnek a víciumok, amint már mondtam.

    Így tehát világos az igazság, hogy minden bántás, amit ellenem követnek el, a felebarát felé valósul meg."

/6. fejezet/

2015. július 17., péntek

Az igazi Amerika - Tartalomjegyzék


Az igazi Amerika 
http://testveremnek.blogspot.hu/2014/12/az-igazi-amerika-1.html

A yankee 
http://testveremnek.blogspot.hu/2014/12/az-igazi-amerika-2.html

A politikus 
http://testveremnek.blogspot.hu/2014/12/az-igazi-amerika-3.html

A fajok problémája 
http://testveremnek.blogspot.hu/2014/12/az-igazi-amerika-4.html

A sajtó
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/01/az-igazi-amerika-5.html

Istennek szolgái 
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/01/az-igazi-amerika-6.html

Ügyvédek és bírák 
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/01/az-igazi-amerika-7.html

Orvosok, chiropractorok és fogászok 
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/01/az-igazi-amerika-8.html

A gyógyszertár 
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/03/az-igazi-amerika-9.html

Művészet, irodalom, tudomány 
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/03/az-igaz-amerika-10.html

A katona 
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/03/az-igazi-amerika-11.html

A munkás 
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/03/az-igazi-amerika-12.html

A salesman
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/07/az-igazi-amerika-13.html

A Department store 
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/07/az-igazi-amerika-14.html

„Sale!”
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/07/az-igazi-amerika-15.html

A bank
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/07/az-igazi-amerika-16.html

A dollár értéke 
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/07/az-igazi-amerika-17.html

Az amerikai nő
Szerelem, házasság
A kiddy
Az iskola
Az egyetem

Szabadság
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/07/az-igazi-amerika-18.html

Egyenlőség
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/07/az-igazi-amerika-19.html

Testvériség
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/07/az-igazi-amerika-20.html

A zsidók
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/07/az-igazi-amerika-21.html

A „száraz” Amerika
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/07/az-igazi-amerika-22.html

Amerikai kávéház
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/07/az-igazi-amerika-23.html

Ku-Klux-Klan
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/07/az-igazi-amerika-24.html

A gonosztevők
http://testveremnek.blogspot.hu/2015/07/az-igazi-amerika-25.html


Az igazi Amerika / 1.



Több évvel ezelőtt, valaki küldött nekem egy régi könyvet olvasásra. Az első oldala hiányzik, - se dátum, se író, se kiadó - találgatásaim és számításaim szerint az 1920-as évek végén íródott: Dr. Szabó: Az igazi Amerika.

Most belelapoztam.
Megdöbbentő, hogy ez a könyv mennyire időszerű, 90 év után is. Érdemes újraolvasni.



Első rész:

AZ IGAZI AMERIKA


     Minél műveltebb az idegen, aki Amerikába érkezik, annál valószínűbb, hogy Amerikából sokáig nem fog megérteni semmit.

     Az intelligens ember szemében Amerika eleinte minden "éppen olyan", mint aminőnek az ember könyvekből, újságokból, képes levelezőlapokról és a moziból ismeri. A felhőkarcolót, a rendőrt, a földalatti vasútat, a néger portást s a beretvált arcú, pápaszemes "tipikus amerikait" régi ismerősként üdvözöljük. S ha már angolul is tudunk és pár nap alatt végig tapasztaltuk a földalatti vasút járását s az amerikai étlapot, egész könnyen és szabadon mozgunk az új világban, melyben nem találunk semmi csodálatosat, semmi meglepőt. Pár hét múlva már "öreg amerikásoknak" képzeljük magunkat, s a több-kevesebb (rendesen kevesebb) szerencsével futkosunk a dolgaink után. Először rendkívül egyszerűnek és könnyűnek látszik minden feladat, amire vállalkoztunk, de minduntalan közbejön valami "véletlen", melyre egyáltalán nem számítottunk s amely meghiúsítja legokosabb és leglogikusabb számításainkat.

     Körülbelül egy esztendő múlik el, amíg elérkezik az a nap, amikor egy ember egyszerre ráeszmél, hogy minden, amit eddig a "véletlennek" tulajdonított, a legszigorúbb szükségszerűség volt s hogy leglogikusabb terveiben szörnyű hibákat követett el, egyes egyedül csak azért, mert egyáltalán nem ismerte Amerikát. Ilyenkor az ember, mintha hosszú álomból ébredne fel, megdörzsöli szemeit, körülnéz, elkezd mindent mérlegelni; ettől kezdve nem hisz senkinek, még önmagának sem és semmit nem fogad el valóságnak, csak amit kezeivel megfoghat. Saját keserves tapasztalataiból most kezdi összeszedni amerikai tudásának elemeit, mint a gyermek, aki csak akkor tanul meg járni, ha már sokszor megütötte magát és sokszor elesett.

     Amerikában az első esztendő az illúzióké, a második esztendő a felébredésé. És ez mind olyan természetesnek tűnik fel, de csak már a harmadik esztendő küszöbén!

     Ha egy amerikai eljön Budapestre, itt megszáll a Ritzben s itt él három hétig vagy három hónapig, jobbára csak honfitársaival érintkezve, Amerikában a hazatérése után írhat ugyan könyvet Magyarországról, a magyar nemzetről és a magyar néplélekről, de ez a könyv magyar nyelvre lefordítva bizonyára nagyon humoros olvasmány lenne. Pedig mi, magyarok, tárt karokkal, beszédes ajakkal és nyílt szívvel fogadjuk az idegent, míg az amerikai az idegennel szemben kőszobor, melynek érzéseiről és gondolatairól az, aki nem hozzá tartozik, nem tudhat meg semmit. Hónapokat el lehet tölteni Amerikában anélkül, hogy az ember egy igazi amerikaitól a legüresebb udvariassági szólamokon és a legridegebb üzleti kifejezéseken kívül egyebet is hallhatna. Az amerikai "társaságot" pedig kínai fal védi az idegenek betolakodása ellen. Milyenek lehetnek tehát az angolul nem tudó magyar turisták könyvei Amerikáról?

     Nagyon megnehezíti az idegen helyzetét a nyelvismeret hiánya. Magyarországon nagyon sokan vannak, akik "perfekt" beszélnek angolul. Ezek ha Amerikába mennek s tehetségesek és nagyon szorgalmasak, a tapasztalat szerint átlag nyolc esztendő alatt megtanulnak angolul, de a kiejtésükön haláluk napjáig észreveszi mindenki, hogy idegenek. Akiknek angol stílusa már Amerikában érkezésük előtt is irodalmi színvonalon volt, azok egy-két év alatt tűrhetően elsajátítják az angol beszédet, azaz egy igazán művelt amerikai politikus, tudós vagy író már tud beszélgetni velük anélkül, hogy ez az amerikaira nézve fárasztó volna. Az udvarias elismerés, hogy "oh, ön nagyszerűen beszél angolul!" természetesen kijár annak is, aki csak dadog angolul, mert az amerikai mestere a konvencionális hazugságoknak. Amikor azonban keresik az ember társaságát, s órákat töltenek vele, hogy az amerikaitól teljesen különböző észjárását, gondolatait és érzéseit megismerjék s ezen a réven egy rájuk nézve idegen kultúrába bepillanthassanak, akkor már valóban tud az ember angolul, vagy ha úgy tetszik: amerikaiul, mert különben nem foglalkoznának vele.

     Egy magyar és egy német, sőt egy magyar és egy angol ember könnyen megérti egymást, feltéve, hogy ismerik egymásnak a nyelvét. Kultúrájuk közös és életviszonyaik nagyjában azonosak vagy legalább is hasonlóak. Az amerikai és az európai kultúra azonban annyira különbözik egymástól s az életviszonyok között oly kevés a hasonlóság, hogy szavainknak egészen hű lefordítása gyakran még fölötte kevés ahhoz, hogy megismerjük egymásnak az igazi gondolatait. Nem a szó, nem a mondat és nem a beszéd lényeges, hanem az, hogy a beszélő mit ért valójában az alatt, amit kimond? Ez pedig olyan dolog, amire a filológia nem taníthat meg bennünket, hanem egyedül a tapasztalat. Ha a "jog", a "felelősség", az "erkölcs", az "indiszkréció" és ezer más szó egészen más eszmei tartalmat rejt magában Amerikában, mint Angliában, akkor hiába tudunk mi angolul, az amerikai beszédet legfölebb csak félreérteni vagyunk képesek.

     Az első esztendőben ezt nem igen veszi észre Amerikában az idegen s azután se veszi észre az, aki csak futkos az üzletei után, de nem folytat komoly tanulmányokat Amerika megismerése érdekében. A legjobb esetben felfedezi, hogy vannak amerikai vonások, de azokat meg nem érti. A tudás ott kezdődik, ahol a csoda megszűnik. Amikor minden valóban érthetővé válik, minden egészen természetes már előttünk s amikor rájövünk, hogy mindaz, amit véletlennek gondoltunk, maga volt a kérlelhetetlen szükségszerűség, csak akkor kezdjük ismerni Amerikát s csak akkor kezdjük igazán becsülni és bámulni.

     Amerika addig, amíg nem ismerjük, nem jelent számunkra semmi reális dolgot. Az Eldorádó túl az Operencián semmivel sem fantasztikusabb, mint az a kép, melyet az átlag-európai Amerikáról fest magának. El se igen bírjuk képzelni, hogy Amerikában a gazdag emberek száma aránylag sokkal kisebb, mint Európában, hogy Amerikában a demokrácia csak elméleti valami, hogy a fölötte gyakorlati érzékű amerikai nép sokkal többet jár templomba, mint mi, és bár harminckilenc különböző fajból szinte csak tegnap verődött össze, határozottan nemzetibb, mint mi.

     Dicsérni Amerikát: nagyon könnyű dolog; leszólni még könnyebb; de megérteni nehéz feladat. Tanulni az amerikai dolgokból mindenesetre csak akkor kezdünk, ha azokat már megértettük. Amíg az ember eljut a megértés, a tanulás legelső stádiumáig, addig sok csalódáson megy keresztül, sőt némelyik sok szenvedésen is. A tapasztalat a legdrágább a világon: pénzben, verítékben, lelki kínban néha nagyon sokat fizet az ember érette. Ez, fájdalom, valahogyan kiérzik e tapasztalatok előadásából is, mely sokkal kevésbé kellemes olvasmány, mint egy turistának vagy alkalmi utazónak naiv meséi az amerikai életről, melyet csak egy newyorki magyar kávéház ablakából s amerikai magyarok elbeszéléseiből ismer. Ezek pedig, rendkívül ritka kivétellel, végigélnek egy életet az újvilágban, anélkül, hogy sejtenék, hogy Amerika micsoda s anélkül, hogy az igazi amerikai társadalom megengedné, hogy az ő életébe csak bele is pillantsanak.

     A legelső magyar könyvet Amerikáról kilencvenegy évvel ezelőtt írta Bölöni Farkas Sándor. Amerikáról mindmáig ez a legjobb magyar könyv. Ebből tanulta Kossuth Lajos, hogy mi a demokrácia. Széchenyi, Kossuth és Eötvös politikai reformeszméi ugyanis nem francia, hanem amerikai eredetűek s éppen ezért nem is voltak forradalmiak.

     Nekünk ma is van tömérdek nagy problémánk s azok lesznek a magyar jövőnek reformerei, akik majd egykor rájönnek, hogy ezeket a problémákat Amerika már megoldotta. Ezeknek a tanulmányoknak a megkezdéséhez azonban olyan komoly felkészülés szükséges, aminőre nálunk nem vállalkozik senki. Pedig csak Amerika teljes megértése hathatna igazán termékenyítőleg a rendkívüli erővel megáldott, de, sajnos rendkívül rest magyar elmékre.

     Európa határozottan a fejlődés útján van, bár sokan, akiket megfigyelő képességük kiművelésére nem oktatott ki az élet, úgy látják, mintha lefelé mennénk a lejtőn. Nem kell megijedni: valósággal haladunk, mert Európában is közeledik már az az idő, amikor itt is egyre nehezebbé válik tudomány nélkül tudósnak, tehetség nélkül írónak s eszmék nélkül politikusnak lenni. El fogunk jutni oda, hogy végül még nekünk is tanulni kell; tanulnunk pedig senkitől nem lehet annyit, mint Amerikától.


Miss America - 1924
(találati hely: itt )


Az igazi Amerika / 2.



A YANKEE


     Amerikában általában nem tolonganak az emberek. Még ahol legnagyobb is a forgalom, mindenki rendet tart s a legnagyobb tömegek hullámzása is rendkívül gyors. A két földalatti vasút keresztező állomásán, a 42. utcánál minden hétköznapon reggel 8 és 9 óra között kétszáznegyvenezer ember fordul meg, s ez a negyedmillió ember ott lenn a föld alatt megy a maga útján, a másik vonatra vagy fel az utcára, anélkül, hogy egymást a könyökével érintené. De a "magas vasút" egyik-másik forgalmas állomásán mindig van egy kis torlódás a pénzváltás miatt. A peronra csak az léphet be, aki az állomás pénzgyűjtőjébe bedob egy öt centes nikkelt; akinek nincsen 5 centese, annak váltani kell. Az asztalkán, ahová a pénztáros a visszajáró aprópénzt kilöki, nagy betűkkel fel van festve: KEEP SMILING. Ezt így szokták fordítani: "Mosolyogj!" Az eredeti szöveg azonban többet fejez ki ennél, körülbelül ennyit: "Maradj mosolygó."

     "Mindig mosolyogj!" - ez a legelső, amit Amerika követel tőlünk. Erre tanítják már a kis gyermeket, s ez a műveltség alfája és omegája. Akivel bármi dolgunk van, arra rá kell mosolyognunk,  s még ha kellemetlen dolgot kell is mondanunk, ezt csak mosolyogva szabad tennünk. Azoknak arcára, akik azt hiszik, hogy már egészen ellesték az amerikanizmust, már egészen ráfagyott a mosoly. De mi az oka, mi az értelme ennek a szokásnak? Miért akarja mutatni az amerikai, hogy mindig jókedvű, holott nem az? Ennek bizonyára egynél több oka van. Egyik a patriotizmus: Amerika oly nagyszerű ország, hogy ott mindenkinek csak jókedve lehet, s ha valaki netalán azt állítaná, hogy a Mennyországban jobb dolguk van az embereknek, az illető ezzel csak azt bizonyítaná, hogy nem jó amerikai hazafi, vagy pedig - idegen. A hazafiságnak, a nacionalizmusnak, sőt mondhatjuk: a sovinizmusnak klasszikus talaja Amerika, - az az ország, melynek fiai eredetük szerint harminckilenc népfajt, bőrük szerint pedig minden lehetséges színt képviselnek. Csodálatos, hogy akik el bírtak szakadni őseik földjétől, ennyire bírnak ragaszkodni új hazájuk földjéhez. Ily eredményt politikai vagy társadalmi kényszerrel elérni nem lehet: ehhez okvetlenül szükséges az a meggyőződés, hogy az új haza az életnek több lehetőségét nyújtja, mint a világ bármely más országa. Mindenki hálás az Egyesült-Államok iránt, aki az Uniónak polgára, és mindenki büszke rá. Talán ebben az egy pontban szorul háttérbe az amerikai humanizmus. Stephen Decatur híres jelszava: "Right or wrong - my country!" - "akár van igaza, akár nincs - az én hazám!" ott ragyog az újságok címfején, közterek és középületek feliratai között s minden amerikainak elméjében és szívében. Az amerikai polgár előbb amerikai és csak azután ember.

Találati hely: itt

     Pedig az emberi öntudat sehol sincsen annyira kifejlődve, mint Amerikában. Az emberi jogok teljességét csak az tudja a maga részére követelni és megtartani, aki tudatában van e jogoknak. Amerikában nem tekintik embernek azt, aki nem tudja, hogy őt micsoda jogok illetik meg, s az idegennek, aki amerikai állampolgár akar lenni, szigorú vizsgát kell tennie a polgári jogok és kötelességek ismeretéből. Persze, nem a véletlen műve az sem, hogy Amerikában a polgári öntudat ennyire ki van fejlődve. Amikor Amerika elszakadt az angol királyságtól, ezt az elhatározását az emberi jogokra alapította, azokra a természetes jogokra, melyekkel a Teremtő minden embert felruházott. Azoknak, akik Amerikát függetlenné tették, ezeket a természetes emberi jogokat bele kellett vinni népüknek a tudatába, s ezt a tudatot oly erős meggyőződéssé kellett fejleszteniök, amelyért érdemes hosszú, véres háborút viselni. Abban a heroikus korszakban keletkezett az "amerikai humanizmus", az emberi jogoknak az az elmélete, amelyben felépült az Egyesült Államok egész alkotmánya. Az ember, a polgár természetes, veleszületett jogainak védelme és kifejlesztése legelső helyen áll az amerikai embernek egész gondolkozásában, és semmi más nem szoríthatja háttérbe, mint az amerikai polgárok összességének, az amerikai nemzetnek érdeke.

      Az "amerikai mosoly" elsősorban a nemzeti büszkeség és nemzeti öntudat gyermeke. Merőben különbözik a japániak udvariassági mosolyától. A japáni is mosolyog, ha idegennel beszél, de egészen más motívumokból. Egy amerikai úr, aki sokáig élt Japánban, beszélte el a következő jellemző esetet. Az amerikai úrnak volt egy japáni titkára is, Ito, egy igen derék, szorgalmas, pontos ember. Ito egy napon nem jelent meg az irodában. Másnap a főnöke megkérdezte tőle, hogy hol volt. Ito a hagyományos japáni mosolygással válaszolt: "Ezer bocsánat, nem jöhettem, hehehe - mert hehehe - meghalt a bátyám." "Szomorú dolog, Ito; remélhetőleg el van látva az elhunyt családja?" Ito ugyanazzal a hagyományos mosollyal válaszolt: "Dehogy, kérem, hehehe - özvegye - hehehe - és hat gyermeke a legnagyobb nyomorban maradt hátra, hehehe ..." Mi ez? A japáni modor: az udvariasság arra kötelezi az egyént, hogy az ő saját bajával nem szabad terhére lennie senkinek; még családi bajok és szerencsétlenségek elbeszélésekor is lehetőleg derűs arcot kell mutatni, hogy elbeszélésünk szomorú hatását lehetőleg tompítsuk ... Az altruizmus túlzásba vitele, az udvariasságnak a végletekig való felfokozása fakasztja a japáni mosolyt. Félelmetes ez a mosoly, a léleknek akkora önuralmát, az egyénnek és a fajnak akkora fegyelmét árulja el. Az amerikai ettől lényegesen különbözik: a nemzeti és általános emberi motívumokon kívül még egy nagy lélektani tényezőt találunk mögötte: az amerikainak optimizmusát. A vén Európa pesszimista, az ifjú Amerika optimista mindenben. Ebből ered az amerikai vállalkozási szellem, mely néha sportszerűen nyilvánul meg. Amerika létrehoz olyan dolgokat, melyeknek csak gigászi méreteit látjuk, de célját, értelmét, hasznosságát nem. Ezek: az energia-felesleg levezetői, - létrejöttek csak azért, mert a népben megvolt az erő s a nép meg akarta mutatni, hogy ő még ezt is bírja. Fiatal emberek szokták néha mutogatni az erejüket ... Az ilyen erő-produkció ébren tartja és táplálja azt a vállalkozási szellemet, mely az amerikait minden más nép fiától megkülönbözteti. Az optimizmusból fakad az önbizalom s a nagyobb aktivitás, - és ez az az út, mely a sikerhez, a gazdagsághoz viszi az egyént és a népet.


Találati hely: itt


     Az optimizmuson kívül természetesen még egyéb is kell a sikerhez. Azt mondják, hogy az amerikai "élelmes". Valójában az; s ez oly tulajdonság, melyet nem a tanítás fejleszt ki az emberben, hanem egyedül az életkörülmények. Nincs ostobább ember a világon,  mint aki mindig arra gondol, hogy ő okosabb, mint mások. A mai Európa azért szegény, mert itt az emberek nagyon okosak. Ha valami vállalkozási, üzleti vagy érvényesülési lehetőség van, az európai addig spekulál s addig keresi a "legokosabb" megoldást, míg az üzletet elszalasztja. Az amerikai nem töri az eszét azon, hogy az üzletből nem lehetne-e még egy centtel többet kizsarolni, hanem amint az üzlet jónak látszik neki - már benne is van az üzletben. "Megpróbálja." Néha persze ő is rajta veszít, de tíz üzletet csinál addig, míg az óvatos és az okos európai egyet, s a végeredmény az amerikai javára billenti a mérleget. Amikor az amerikai megpróbál valamit, "esélyt vesz" (he takes a chance), melyen lehet veszteni, de lehet nyerni is. Az ilyen vállalkozásra mi könnyen azt mondanók, hogy ez hazárd-játék, pedig a legtöbbször nem az, s a kedvező eredmény sem pusztán a "szerencse" műve. A "szerencse" éppen olyan ostoba szó, mint a "véletlen", - az életben semmi sem a véletlennek és szerencsének a műve; ha mi valamit nem értünk és nem tudunk megmagyarázni, az még nem "véletlen" és nem "szerencse", hanem éppen olyan természetes és logikus dolog, mint minden, ami történik a világon. Az amerikai amikor "csenszet vesz", egy pillanat alatt már áttekintette vállalkozásának ama lehetőségeit, amelyeknek felismerésére és áttekintésére a körülményekkel nem ismerős európainak egy hét is kevés volna. Az amerikainak gyors elhatározása a legtöbb esetben nem is egészen tudatos: az amerikai látja a helyzetet és meghozza elhatározását, anélkül, hogy a helyzet mérlegeléséből kiindulva elvégezné mindazokat a logikai műveleteket, melyeknek legvégső következtetése maga az elhatározás. Az a tény, hogy kétszer kettő annyi, mint négy, egy egész sor logikai műveletnek a végeredménye; de amikor arra a kérdésre, hogy kétszer kettő mennyi, megadjuk azt a feleletet, hogy: négy - ezeket a logikai műveleteket nem végezzük el, mert már benne van az értelmi világunkban a kérdésre illő, kész felelet. Ha egy üzleti lehetőség van az amerikai előtt - az arra a lehetőségre illő elhatározás nagyon sokszor már készen van az amerikai ember értelmi világában; ő erre kicsiny korától kezdve éppen úgy be van már gyakorolva, mint mi a kétszer kettő négyre. Hazájának összes szociális és gazdasági viszonyai elősegítették ezt a begyakorlást, nem is szólva a nevelésről és oktatásról. Ha Európában az embernek valami nem sikerül, kinevetik, gúnyolják, esetleg lenézik, s egy vállalkozás bukásáért gyakran igen súlyos szociális és gazdasági következményeket kell elviselni. Amerikában a sikertelenség egyáltalán nem szégyen abban az esetben, ha az elesett ember jó arcot mutat a rossz játékhoz, s rögtön talpra ugrik és új vállalkozásba kezd - rendesen egészen más téren. A "szerencse" ajtaján addig kell kopogtatni, amíg ki nem nyílik - de aki egy ajtó előtt vesztegeti az idejét, annak hamar felkopik az álla. Amerikában senki sem "a szerencse fia"; azok, akik a legtöbb sikerre hivatkozhatnak, nagyon sok sikertelen vállalkozásukról tudnának beszámolni.

     A mozgékonyságon, a gyors elhatározáson, az élelmességen kívül nagyon fontos tényezője a sikernek: a takarékosság. Azt mondják, hogy a skót a világ legtakarékosabb népe. Ha ez igaz, akkor az amerikai mindjárt a skót után következik. Az amerikaiak takarékosságát rendkívül előmozdítja az a körülmény, hogy a készpénz-fizetési rendszer egészen háttérbe szorult a bankrendszer mögött. Az amerikai nép már belátta azt, hogy a bank milyen hatalmas segítőtársa minden embernek; pénzének őrzését és kezelését tehát mindenki a bankra bízza. Mivel pénz nincsen sem a zsebben, sem otthon a ládafiában, hanem csak a bankban - a hirtelen elhatározással történő, könnyelmű vásárlástól elszokott a nép. Amint a bankba vitt pénzekből egy kis tőke gyűlik össze, ha csak pár száz dollár is, az amerikai már érzi és tudja, hogy ezt a tőkét igazi szükség nélkül nem szabad megtámadni, sőt ellenkezőleg, gyarapítani kell. Akinek pénze van a bankban, annak hitele is van; ha tehát az amerikai üzleteket köt, akkor sem kell a pénzéhez nyúlnia; bankbetéte az ő hitelének valóságos értékfedezete. Fizetését, keresetét, üzleti nyereségét mindenki viszi a bankba; így gyűlik a pénz egy halomra. Elősegíti a takarékosságot az amerikai élet egyszerűsége és igénytelensége is. A lakás berendezése a végletekig praktikus és egyszerű; talán tízezer ember van Amerikában, aki e téren fényűzést tanúsít. Mű- és dísztárgyakra nem költenek semmit. A férfiak és nők ruházata olcsó. A jómódú emberek feleségei és leányai is kimennek az utcára nyár idején egyszerű ginghamruhában, melynek előállítási ára két dollár. A fiúk ruházata puritán egyszerűségű, azaz végtelenül olcsó. "Ugyis eltépik" Az étkezés is nagyon le van egyszerűsítve; a legtáplálóbb anyagokra szorítkozik mindenki, mert a hagyomány már ezt az étkezési szokást állandósította. Olcsó a zabliszt, melyet forró tejjel leöntenek, olcsó a kukorica-lisztból készült pehely-tészta (corn-flakes), a puffasztott rizs, a szárított, papírzacskóban árusított sült burgonyaszelet, mely oly vékony, mint a papír, a burgonyalisztből vagy bükkönyből két perc alatt elkészülő palacsinta, s a vaj, hársfa-szirup, stb., stb. ízletessé, táplálóvá, de egyszersmind olcsóvá is teszi az amerikai konyhát. Mulatságokra és szórakozásra a lehető legkevesebbet költi az amerikai. Könyvet lehetőleg nem vásárolnak. Ritkaság az olyan százezer lakosú város amelyben könyvkereskedés is van. Közkönyvtár azonban mindenütt van s onnan mindenki annyi könyvet vihetne haza, amennyit akarna. De nem igen zavarják a könyvtárak személyzetét. Mivel senki sem tökéletes és az emberek végre is emberek és nem angyalok, természetesen az amerikaiak is megfeledkeznek néha a takarékosságról. Meg lehet figyelni, hogy az amerikai is könnyen adja ki a pénzt, ha egy dolláron aluli összegről van szó. A gyerekek cukorra, gyümölcsre, "malted"-re (malátás tejre), fagylaltra mindig kapnak pénzt, s nincs olyan amerikai, aki ne adna öt vagy tíz centet annak, aki az utcán megszólítja: "Adj egy kávéra valót, nincs pénzem." Az amerikai gavallér is: ha az ember társaságban megy valahová, a villamos díjat az fizeti, aki legközelebb van a boxhoz, s az ily apró figyelmességet szóvá tenni sem illik, még kevésbbé ellene szabadkozni. Egy dolláron felül is adakozó az amerikai, ha páholyának, testvéri egyesületének vagy egyházának valamely ügyéről van szó. Ezen túlmenően azonban ha a három arkangyal lejön is az égből, az se bírja rá az amerikait holmi könnyelmű tékozlásra. A nagy filantropok óriási adományai és kulturális alapítványai néha az összeharácsolt vagyon eredetére borított lepel jellegével bírnak, a legtöbb esetben pedig arra szolgálnak, hogy a meggazdagodott embernek tekintélyt és társadalmi pozíciót is szerezzenek. A legtöbb emberbaráti és tudományos intézmény a hagyatékokból gyarapodik. Igen szép vonása az amerikainak, hogy ha egész életén át kuporgatja is a vagyonát, legalább a halála után juttat belőle a köznek is. A nagy intézmények, pl. a Columbia University, időnkint felhívják a közönséget, hogy végrendelet készítésekor ne feledkezzenek meg a közérdeket szolgáló intézmény támogatásáról. S a milliomosok ezt a felhívást rendszerint meg is szívelik.

     Az amerikai élet a felületes ember szemében "szakadatlan hajsza a dollár után". Ez azonban csak frázis, és a frázisok mindig hazudnak. Természetes, hogy az amerikai, mint mindenki, azért dolgozik, hogy munkájának sikere is legyen; s mivel az amerikai jobban tud dolgozni, mint az európai, munkájának több sikere is van, azaz több dollárt keres. Az európaiak semmivel sem kevésbé vágyakoznak az anyagi sikerre és amikor arról van szó, hogy az eredményt biztosítsák, felebarátaikkal szemben semmivel sem kíméletesebbek, mint az amerikaiak: éppen úgy hajlandók legázolni mindenkit, ha lehet, mint az amerikaiak. Az amerikai csak energikusabb és kitartóbb, de nem rosszabb semmivel sem, mint az európai. A "dollár-hajsza" frázisában benne van az a vád is, hogy az amerikai morális érzéseinek elnyomásával harcol a létért; ez azonban megint nagy túlzás. A legridegebb amerikai, aki munkájában tisztán csak az üzleti szempontokat és az anyagi érdekeket képviseli, egyháza, klubja és páholya pénztárába emberbaráti és kulturális célokra többet áldoz, - még pedig állandóan és rendszeresen - mint Európában egy átlagos filantrop. Az amerikai csak azért tűnik fel a felületes szemlélő szemében dollár vadásznak, mert minden erejének megfeszítésével, hallatlan szívóssággal dolgozik az anyagi sikerért, s eközben az üzletet nem keveri össze semmiféle látszat-filantropiával vagy álhumanizmussal. Szinte mindennapos dolog Amerikában, hogy a meggazdagodott kereskedő úgy ötven-hatvan éves korában behívatja öt-hat alkalmazottját az irodába s így szól hozzájuk: "Gyerekek, én már eleget kerestem; és mivel ti tíz, vagy húsz éven át sokat segítettetek nekem abban, hogy jól keressek, nektek adom az üzletet úgy, amint van; keressetek ti is." Lehet, hogy ilyesmire Európában is van példa, de bizonyos, hogy egy európai példával a "dollár-hajsza" hazájából száz hasonló esetet tudnánk szembe állítani.

     Nagyon szembeötlő vonása az amerikainak az is, hogy a legenyhébb kritikával szemben is rendkívül érzékeny. De meg lehet érteni a népnek ezt a tulajdonságát is. A fiatal emberek általában nem nagyon szeretik, ha bírálgatják őket, s amilyenek a fiatal emberek, olyanok a fiatal népek: teljes tudatában vannak erejüknek, s nagy önbizalmukkal nem egyeztethető össze semmiféle gáncs. Az amerikait semmivel sem lehet annyira kihozni a sodrából, mint ha tanácsot adunk neki. Isten őrizze az európait attól, hogy az amerikait valamire kioktatni próbálja: a válasz rendesen az, hogy az európai bölcsesség Európát koldusbotra juttatta, s azok a népek, amelyek ily rosszul intézték az ügyeiket, nincsenek jogosítva arra, hogy tanítsanak egy olyan népet, melynek rövid múltja és jelene a sikerek hosszú láncolata. Az európai természetesen nem azért tesz kritikai megjegyzéseket az amerikai dolgokra, mintha a maga fölényét fitogtatni akarná, hanem inkább azért, mert szemébe ötlik neki, hogy anyagbőség, az erő és a képességek országában sok nagyszerű alkotáson apró, bántó hibák vannak, melyeket egy csekély kis útbaigazítással el lehetett volna kerülni, vagy helyre lehetne hozni. Különösen a kultúrális alkotásokon vannak apró szépséghibák, melyek a szakképzettség valami kis hiányosságából fakadnak s európai szemmel mérlegelve, az amerikai alkotásnak, valljuk be, bizonyos parvenű-jelleget adnak. Amikor az amerikai az egészen kézzelfogható hibát sem akarja belátni s a kritikai megjegyzés ellen elkeseredve tiltakozik, az európai kritikus rendesen sajnálkozik azon, hogy makacsságával az amerikai elzárkózik a haladás, a tökéletesedés elől. Aki semmi kritikát nem bír eltűrni, annak nem lehet jövője; a kritika elnémítása retrográd jellemvonás. De legyünk igazságosak: Amerika csak az idegenek kritikájával szemben türelmetlen, saját fiainak kritikáján azonban okulni szokott. A valóság a kritika dolgában az, hogy Amerika mindent önmagából akar kifejleszteni, önmagának akar élni, önmagából és csak önmagától akar tanulni. Ez a selfmademanek, autodidakták makacssága, melynek van is bizonyos jogosultsága, mert hiszen nagy sikerekre hivatkozhatik.

     Jobb-e, rosszabb-e az amerikai, mint az európai, - nehéz volna eldönteni; de bizonyításra nem szorul, hogy sok tekintetben más. Lehet, hogy a mai amerikai: a közeljövő emberének a típusa.


Az igazi Amerika / 3.



A POLITIKUS

     Amikor a nép egyszerű gyermeke mulat, evést, ivást, táncot, minden jót egybekapcsol. A társasvacsora vége felé, mikor a hangulat már kezd emelkedni s már mindenki alig várja a táncot, (mert Amerikában az öregek is szoktak még táncolni), - végigmorajlik a terített asztalok felett a hír: "Jönnek a politikusok!" És libasorban bevonult hat-nyolc ember, külsőleg válogatott hintáslegények a Városligetből. A 40-50 ezer lakosú városban ugyanis választásokra készülnek s az egyik "politikus" városatya akar lenni, a másik segédszámvevő, a harmadik végrehajtó, stb. E szerint Amerikában "politikus" mindenki, aki az állami vagy községi életben valami hivatalt akar. Minél kisebb az állás, melyre a "politikus" törekszik, annál mélyebbre kell leszállnia a néprétegekbe támogatásért; a nép mulatságain inni és szónokolni kell és meg kell táncoltatni az idősebb évfolyambeli hölgyeket. Mindez nem könnyű munka és sok éjszakát el kell vesztegetni, míg a "politikus" a népszerűség ama fokára felkapaszkodik, ahol már igényt tarthat a legkisebb közigazgatási állásra. Ezt az utat végig kell járnia mindennek, kétségtelenül Mr. Hylan is végigjárta, míg villamoskalauzból bíró és végül New-York polgármestere lett. És amikor a politikus már benn van a pozícióban, akkor kell csak igazán dolgoznia, hogy népszerűségét el ne veszítse; New-Yorkban a képviselők, szenátorok este kilenctől másnap hajnalig öt-hat gyűlésen és banketten szerepelnek.

Találati hely: itt

   Amikor a politikus országos hírnévre tett szert, akkor már nem kell öregasszonyokat táncoltatnia és mindenkivel barátkoznia, mert már rendelkezésére áll a pártszervezet egész gépezetével és összes korteseivel. De szónokolni, reprezentálni akkor is kell annyit, amennyit fizikailag elbír. A választási harcokban a pénznek alig van szerepe, - ellenben döntő jelentőségű az a munkamennyiség, amelyet a választási harcba belevisznek. Mind a két párt, mely egymással szemben szokott állni, egy-egy hatalmas gépezet, mely száz meg száz, ezer meg ezer emberrel dolgozik. Az országos pártvezetőségen kívül minden államban van pártvezetőség, mely a kerületek ügyeit szemmel kíséri s a kerületi vezetőség ismét számos apró egységre oszlik. Minden városrésznek megvan a maga pártvezére, aki számos kortessel dolgozik. És mindenki ingyen dolgozik: vesztegetésről szó sem lehet. Minden választás után nyilvánosan el kell számolni a költségekkel, eskü alatt s aki hamisan esküszik, sok évre fegyházba kerülhet. Ezt pedig nem kockáztatja meg senki, az egész ügy nem ér annyit.

Találati hely: itt

     Mi viszi tehát elszánt választási harcokba az embereiket? Pusztán csak a lelkesedés? Sohasem a lelkesedés, mindig az érdek.

     Amerikában senki sem tagadja és senki sem szégyenli, hogy a politika - üzlet. Minden üzlet, amely tisztességes, nagy megbecsülésben részesül az  egész Amerika részéről s ha valaki a politikából tud   tisztességes üzletet csinálni, megbecsülik érte. Lényegében így van ez az egész világon, a különbség  csak az, hogy az amerikaiak nem álszenteskednek, hanem nyíltan, szemébe néznek a valóságos helyzetnek. Egy newyorki politikus,  Plunkitt volt szenátor használta legelőször ezt a  kifejezést:  „Honest  graft” - mi  körülbelül  annyit jelent, mint „tisztes  panama”. Az  emberek ezen először megütköztek még Amerikában is, de azután csakhamar elfogadták ezt az új politikai fogalmat,  melyet Plunkitt így definiált: „tisztességes az oly panama, melyből a köznek több  haszna van, mint  nekem”. Ez a Plunkitt New-York 15-ik kerületének volt a demokrata párti vezére négy évtizeden át: teljesen iskolázatlan ember volt, gyermekkorában kocsis, azután hentes és amikor már vezetőszerephez jutott a helyi politikában, attól kezdve vállalkozó. A vállalkozásaival tengersok pénzt szerzett, a befolyásával pedig kerületében sugárutakat nyitott, hidakat építtetett,  parkokat létesített és felverte az összes telkek értékét. A választás után a győztes párt az állam és a város hivatalaiban elfoglalja az összes állásokat s az új tisztviselők a közmunkákat (csatornaépítés, kövezés, új utcanyitás, stb.) azokra bízza, akik a választási harcban, mint kortesek kiváló érdemeket szereztek. Természetes, hogy a közmunka feltételei a vállalkozóra nézve nagyon előnyösek, a vállalkozóinak feltétlenül meg kell gazdagodnia.
A politikai életben a kevésbé tehetséges, a másodrendű emberek kapják a hivatalokat, míg az igazi vezérek a háttérben maradnak s ők kapják az üzleteket. A közélet terén általában más szabályok uralkodnak, mint Európában és másként gondolkoznak az összeférhetetlenségről is. Ha egy városkában valakit polgármesterré választanak, egészen természetesnek tartják, hogy a polgármester önmagát bízza meg a legközelebbi útburkolással, vagy iskolaépítéssel, mert fel se tételezik, hogy valaki a nyolcszáz vagy ezer dollár évi fizetésért kívánna polgármester lenni. A kérdés, mint Plunkitt mondja, csak az, hogy tud-e az új polgármester úgy panamázni, hogy a közönségnek is haszna legyen belőle? Kétségtelen, hogy a városok fejlődésének leghatalmasabb rugója a panama. Valószínű, hogy az európai politikában is előfordul itt-ott egy kis üzlet és egy kis panama, de mi ezt mindig a legsúlyosabban elítéljük magunkban, vagy négyszemközt. Megtámadni azonban a panamát nem igen merjük, kivéve, ha a panamista gyengébb, mint mi, vagy oly ostoba, hogy bizonyítékokat szolgáltat a panamáiról. Rendszerint azonban szemet hunyunk s így erkölcsi érzésünk és politikai magatartásunk között ellentét támad. Az amerikai felfogás az amerikai élettel inkább összhangban van; ők már oly természetesnek tartják a panamát, mint a náthát, nem ábrándoznak arról, hogy teljesen ki tudnák irtani, hanem igyekeznek korlátok közé szorítani. így keletkezhetett csak a „tisztességes panama” fogalma, mely csak elméletben „fából vaskarika” - a gyakorlatban van valami értelme. Vannak persze Amerikában is emberek, akik ezt a felfogást nem fogadják el, akik teljesen úgy gondolkoznak, mint mi európaiak. Ezek azonban jelentékeny kisebbségben vannak s arról ismerhetők fel, hogy a hivatásos politikusokat meglehetősen lenézik. Az ő társaságukban a „politikus” szó igen rossz hangzású, még akkor is, ha a politikus milliókat szerez, vagy ha a legmagasabb állások egyikét szerzi meg a maga részére. Ha az életben ennek a kisebbségnek a politikai morálja érvényesülne, talán megszűnnék a politikai élet Amerikában s bizonyára a társadalomnak csak legselejtesebb elemei jutnának be a közhivatalokba. Hiszen minden pincér többet keres, mint Washingtonban egy minisztériumi osztályfőnök. Ha nem lehetne a politikai életben a korlesek, agitátorok és szervező erők között semmi egyebet kiosztani, mint csupán ezeket az állásokat, vájjon ki vállalkoznék akkor az ilyen rosszul jövedelmező, ideális politizálásra?

     Az 1924. esztendő első felében zajlott le az olajpanama. Száz, legfeljebb kétszáz millió dolláros üzletekről volt szó: a belügyminiszter eladta a haditengerészet birtokában volt petróleum-forrásokat potom áron egy nagy olajvállalkozónak. Volt már nagyobb panama is a világon, de nagyobb szemérmetlenséggel még egyet sem bonyolítottak le; napnál fényesebben bebizonyult, hogy a miniszter százezer dollárt, majd egy nagyértékű birtokot kapott, stb. A legnagyobb funkcionáriusok egész sorát nyíltan megvásárolták s az elnök titkára is bele volt keverve az ügybe, pénzt fogadtak el a kormányon levő párt céljaira, stb. stb.
„Micsoda botrány!” mondotta mindenki és végezetül a haja szála se görbült meg senkinek, egy centet sem kellett visszafizetni senkinek. A közvélemény lassan-lassan napirendre tért a dolog felett. Az ellenzék kihasználhatta volna, de nem használta ki az esetet, mert az ő múltjában is voltak hasonló bűnök s alkalmasint lesznek a jövőjében is. Nagyon nehéz megérteni az ily dolgokban az amerikaiakat. Észjárásuk körülbelül a következő: Az emberek sohasem lesznek angyalok, mindig gyarlók, bűnrehajlók s bizonyos százalékuk feltétlenül panamista, ha van reá alkalma. Kínában elevenen kettéfűrészelik a panamistát, mégis vannak panamisták Kínában is szép számmal. Az állam sorsa olyan, mint a szántóföldé: az okos ember tudja, hogy az elvetett magból nem mindegyik szem kel ki, tudja, hogy bizonyos kárt okoz a fagy, a köd, a rozsda, az árvíz, a szárazság, az eső, a jég, a mezei patkány, az üszög, stb., stb. Ezeket úgysem lehet elkerülni, - nem lehet megkívánni, hogy a termés tökéletes és hibátlan legyen. A politika sem lehet tökéletes és hibátlan - a panamázást nem kell nagyon tragikusan felfogni, hanem arra kell ügyelni, hogy a közügyek, noha intézőik között sok a panamista, mégis csak előbbre menjenek valahogyan.

Találati hely: itt

     Minden rossznak van jó oldala is. A mai pártrendszer tetszik az amerikaiaknak, mert látják a jó oldalait is. Minden amerikai polgár bizalommal fordulhat az uralmon levő párthoz, feltétlenül támogatást kap tőle. Nincs oly szegény, elhagyatott szavazó, akinek ügyét fel ne karolnák és mivel a párt akkor is hatalmas, ha ellenzéken van, mindenkinek tudnak értékes segítséget nyújtani. Aki munkát vagy állást keres, akinek valami baja van. a rendőrséggel, az egyaránt a kerületeben pártvezérhez fut támogatásért. A választókerület alkerületekre (ward) s ezek ismét övezetekre (precinct) vannak felosztva; az ügyes-bajos ember rendesen az organizáció legalsó fokán álló kortessel lép érintkezésbe s ez referál a párt felsőbb hatalmainak személyesen vagy telefonon s órák lefolyása alatt elintéznek mindent. A pártvezér az úr minden hivatalban. A legkisebb korteseket, akik a polgárokkal a személyes érintkezést fenntartják, igen megbecsülik s ha egy ilyen övezetbeli vezető azt mondja, hogy „ezt meg kell csinálni”, nem vitatkoznak vele, hanem megteszik neki, amit kíván. Ennek az a gyakorlati következménye, hogy maga a választás már gyerekjáték: azok az emberek, akikkel négy éven át jól bántak, úgy szavaznak, ahogy tőlük kívánják. Igen sokan vannak természetesen, akik arra számítanak, hogy az uralkodó párt meg fog bukni s az ellenzékhez csatlakoznak, mely győzelme esetén természetesen azokat elégíti ki legelsősorban, akik legkorábban csatlakoztak hozzá.

     Ez a rendszer roppant veszedelmes és végzetes volna egy szegény országban, ahol minden fillért nagyon meg kell nézni, mielőtt kiadják. De Amerika oly dús jövedelmi forrásokkal rendelkezik, hogy mindent elbír s a politikai szolgálatok jutalmazásának terhét meg sem érzi.

     Az egész politikai élet abból áll, hogy az egyik párt uralmon van, kormányoz és kihasználja a helyzetet, az uralmon kívül álló párt pedig meg akarja buktatni az uralmon levő pártot és ő akar a helyébe ülni. A küzdelemben két fél szerepel: a kormánypárt és az ellenzék s ezek időnként helyet cserélnek. Ez az oka annak, hogy az amerikai politikai életben csak két párt jöhet komolyan, számításba: a republikánus párt és a demokrata párt. Mindkét pártnak az elnevezése rossz, mert hiszen a republikánusok is vannak olyan jó demokraták, mint a demokratapártiak és viszont a demokratapártiak köztársasági érzelmeihez nem fér semmi kétség. S amint nem lehet különbséget találni a névben, éppen úgy nincs lényeges különbség a két párt elveiben se: ugyanazok a követelések, hol az egyik, hol a másik párt programjában bukkannak fel, többnyire aszerint, hogy kormányon van-e a párt νagy az ellenzékiség keserű kenyerét eszi?

     A republikánus párt politikája ma a következőkben foglalható össze: Az Egyesült Államok nem léphetnek be a Népek Szövetségébe, mert ez ellenkeznék az alkotmány szellemével és a Washingtontól. Jeffersontól és Monroetól öröklött tradíciókkal; ellenben a népek viszályainak nemzetközi bíróság előtt való elintézését Amerikának pártolnia kell. A belpolitika terén a párt támogatja a gazdák érdekeit, főképen a szövetkezetek ügyeinek felkarolásával. A republikánus párt támogatja az adómérséklés politikáját s nem ismeri el a sztrájk-jogot az állammal szemben. A vasutak államosítását ellenzi a republikánus párt s a megfelelő időpontban” sürgetni fogja a vámtételek revízióját. A bevándorlás kérdésében a párt a legszigorúbb korlátozást kívánja; az idegenek mindaddig, míg az amerikai állampolgárságot meg nem szerzik, évről-évre szigorúan ellenőrizendők és beolvasztásuk minden eszközzel elősegítendő. A párt a legteljesebb szólás- és sajtószabadság álláspontján van. Mexikóval a legjobb barátságot kívánja a párt, a filippinoknak kész megadni az önkormányzatot s ellenzi a lincselést.

Warren G. Harding
republikánus elnök, 1921-1923
Találati hely: itt

     A demokrata párt programjának az a legfőbb pontja, hogy az Egyesült Államok is lépjenek be a Népek Szövetségébe. Az adózás terén a demokraták nem az adók leszállítását sürgetik, hanem az adózás igazságosságát. A kormányzatban több takarékosságot kívánnak és hadjáratot akarnak indítani azok ellen. akik a háborúban meggazdagodtak. A közlekedési kérdéseknek nagyobb szerepet kivannak biztosítani. Az idegen országokban az Egyesült Államok részére ugyanoly jogokat kell szerezni a petróleum-kutatás terén, mint aminő jogokat más nemzetek élveznek. Írország iránt szimpátiát érez a párt és sürgeti, hogy Amerika segítse meg Örményországot. Alaska és Hawaii fejlesztése szintén benne van a demokrata programban, valamint az a követelés is, hogy Porto Riconak adjanak autonómiát.

Franklin D. Roosevelt
demokrata elnök
1933-1945

     A két párt programjának összehasonlításakor valóban nem tudjuk, miért republikánus az egyik párt és miért demokrata a másik? A helyzet az, hogy a régi pártelnevezést még ma is megtartják, amikor a régi programok már feledésbe mennek. De annyit a programok elárulnak, hogy a két párt közül a republikánus a sovinisztább és hogy az írek a demokrata pártban vannak; ebből viszont arra lehet következtetni, hogy a demokraták között több a katolikus és a republikánusok között több a protestáns. Ahol sok a friss bevándorló, ott a demokraták a helyzet urai.

     A politika theoretikusai nagyon sürgetik Amerikában egy harmadik párt megalakulását. Egy harmadik pártnak a politikába való beleavatkozása azonban súlyos bonyodalmakat okozna. Az amerikai politika lényege: két nagy tömegnek harca a hatalomért és a velejáró előnyökért; mindkét táborban az emberek százezrei vannak közvetetlenül érdekelve - s az érdek a küzdelemből ki nem kapcsolható! Aki érdekének érvényesítése céljából veti bele magát a küzdelembe, annak rendesen van annyi esze, hogy a meglevő két párt egyikéhez csatlakozzék, mert így hamarább éri el célját. Arról a nagy előnyről, melyet egy meglevő, óriási pártszervezet nyújt, nem mond le az amerikai kezdő-politikus.
A republikánus párt balszárnya - kiegészítve egy-két demokratával - egy igen kis csoport, mely hat-hét törvényhozóból áll, időnként „radikális” vagy „független” névvel külön pártként szerepel. Ezeknek valóban radikális a programja: Oroszország elismerése, szoros barátság Oroszországgal, a vasutak és közművek államosítása és községesítése, a vámok eltörlése s a gazdag emberek súlyosabb megadóztatása. (A jövedelmi adó s az örökösödési adó fokozatosan egészen a jövedelem 65%-áig emelkedik már ma is.) A metropolisok nagy lapjainak munkatársai mind a radikális párttal éreznek együtt; a választásokon azonban semmi eredményt nem tudnak elérni s egy új szenátori vagy képviselői mandátummal sem bírják szaporítani birtokállományukat.

     A szocialista párt programjának első pontja így szól: „A kapitalisták a nép élősdijei.” A hadsereg eltörlendő, Oroszországgal szoros barátságot kell kötni s az ország minden jövedelmét a hagyatékok egyrészének elvételéből s a gazdag emberek jövedelmének minél súlyosabb megadóztatásából kell fedezni. A szocialistáik legnagyobb ellenségüket az Amerikai Munkás Szövetségben látják, ellenben a kommunistákkal szoros fegyverbarátságban vannak. A legnagyobb eredmény, amit eddig elértek, 919.799 szavazat az 1920-iki választáson, - amikor a két nagy párt együttvéve 26 millió szavazatot kapott.

     Nehéz volna eldönteni, hogy az amerikai nép politikai nevelésében minek van nagyobb szerepe: az iskolának-e vagy a választásoknak? Az iskola kétségtelenül nagyon jól működik ezen a téren: a polgári jogok és kötelességek tanítása a világon sehol sem oly intenzív és eredményes, mint az Egyesült Államokban; aki nem tudja, hogy mi az ő joga és kötelessége, az a műveltség oly alacsony fokán van, hogy vele érintkezni szinte dehonesztáló dolog. A választásokra való tekintettel fenntartott tömérdek klub, ha másra nem is, de a politikára kineveli az embereket. A bevándorló, ha állampolgár akar lenni, köteles vizsgát tenni a bíróság előtt az amerikai nemzeti politika elemeiből, - ismernie kell az Egyesült Államoknak nemcsak alkotmányát és kormányzati rendszerét, hanem jelen állapotait is; tudnia kell, hogy lakóhelyének ki a polgármestere, ki a képviselője, kik az állam szenátorai, milyen pártállásnak, stb.

     A korteskedés tehát Amerikában más alapon folyik, mint Európában, - a kortes, mikor a választót kapacitálja, kell, hogy a napi kérdésekben teljesen jártas legyen. Csak az olyan kortes a kivétel, aki az „idegen” szavazókat szállítja, - ez még európai eszközökkel és módszerekkel dolgozik s a jutalma: utcaseprői vagy más efféle állás, ha a párt győz. A jó kortest azonban, ha utcaseprő is, nagyon megbecsülik, az asztalfőn helyezik el bankettek alkalmával, kezet fognak vele s keresztnevén szólítják, ami Amerikában ugyanaz, mint Európában a tegezés. Az utcaseprő állása különben kiválóan „politikai állás”, mely heti 36 dollár fizetéssel jár, - a városi jegyző sem kap többet. Persze, nem, az a fő, hogy az utcaseprő összeszedje az utca szemetjét, hanem az, hogy minél több jóbarátjával kedélyeskedjék naponként s fenntartsa velük a párttal való kapcsolatot.

Szenátorok
Találati hely: itt

     Más országokban a kormány vagy a parlament a legfontosabb politikai tényező, az Egyesült Államokban azonban nem. Az amerikai miniszter és törvény hozó helyzete más, mint európai kollegáié. Az amerikai miniszternek a politikával semmi egyéb kapcsolata nincsen, mint hogy a pártéletben érdemeket kellett szereznie, hogy állásához hozzájusson; de attól kezdve, hogy az elnök kinevezett valakit a kabinet tagjává, a miniszter nem függ többé se a parlamenttől, se a párttól, addig marad állásában, míg az elnök el nem bocsátja. A minisztert kérdőre vonhatja ugyan a kongresszus bármelyik háza s a Ház bizottsága előtt tartozik a miniszter megjelenni és felvilágosításokat adni, sőt a minisztert vád alá is lehet helyezni, - de megbuktatni nem lehet. A törvények előkészítésében is más az amerikai miniszter szerepe; a kabinet tagjai csak a folyóügyekben (költségvetés stb.) tesznek előterjesztést a kongresszusnak; a reform-javaslatok a kongresszus egyes tagjaitól indulnak ki, rendesen oly óriási nagy számban, hogy jó, ha egy tizedrészüket elintézik. A képviselőház jelentősége egyre csökken, a szenátusé egyre emelkedik, nemcsak azért, mert a szenátusnak csak 96 tagja van s így minden szenátornak a súlya nagyobb, hanem azért is, mert a kormányzat ellenőrzésének súlypontját az alkotmány a szenátusba helyezte. Pl. az elnök az általa, gyakorolt kinevezésekről a szenátusnak tesz jelentést s a diplomáciai kinevezésekhez a szenátus hozzájárulása szükséges. A képviselőket alig emlegeti a sajtó, a szenátorok azonban állandóan szerepelnek a nyilvánosság előtt. Valósággal ők az Egyesült Államok urai. A többségük igen öreg ember, aki a politikában már nem sokat számít. De minden szenátornak rengeteg sok a dolga, mert a nép érintkezése általában a közélet embereivel, de különösen a szenátorokkal igen élénk. Naponta száz meg száz levelet kap egy-egy ismert nevű szenátor és jaj volna annak az amerikai politikusnak, aki egy hozzáintézett levélre nem válaszolna. Minden szenátor az Egyesült Államok költségén tarthat egy titkárt, levelezésének elintézésére; de a népszerű szenátoroknak három-négy titkárra van szükségük. A szenátorok befolyása a közhivatalokban s a társadalmi életben igen nagy.

     Nemcsak a törvényhozás tagjai, hanem a miniszterek is kötelességüknek tartják, hogy mindenkivel szóba álljanak s mindenkinek a levelére érdemleges, kimerítő választ adjanak, lehetőleg posta fordultával. A. népnek általában joga van minden közhivatalnoktól felvilágosítást kérni s a közhivatalnok nemcsak udvariasan, de figyelemmel is intézi el a magánfelek minden megkeresését. Az egész amerikai életben ez a legdemokratikusabb vonás.

     Frázisokkal nem lehet az amerikai polgár ügyét elintézni és frázisokkal nem lehet a népet kielégíteni. Amerikában az öblös hang nem avat senkit szónokká, születése nem predesztinál senkit államférfiúvá s aki közhelyekkel vagy az újságokból tanult frázisokkal akarná hallgatóságát untatni, az nagyon pórul járna. Egy amerikai képviselőnek vagy szenátornak igen sokat kell tanulnia s oly dolgokkal, melyeket a közönség már ismer, nem szabad előhozakodnia. A hallgatóság lesi, hogy a szónoknak mi az új gondolata? Új ötlet, új gondolatok nélkül a nép elé állni és szónokolni: szemérmetlenség volna, mely az amerikai politikus pályáját egyszerre ketté törné. Ha Amerikában mindenkinek sokat kell dolgoznia, a törvényhozónak legalább annyit kell dolgoznia, mint két amerikai polgárnak.

     Egy villamoskalauz a fejébe vette, hogy ő  tanulni fog; tanult éjjel-nappal, ügyvéd lett és eközben politizált is, - húsz év múlva New-York polgármestere lett; vele együtt kezdte pályáját egy üzlet kifutó fiúja, - az ügyvédségen át New-York állam kormányzója lett; ugyanakkor egy vidéki kis város vaskereskedője elindult a politika útján és Connecticut állam kormányzója lett, - a legjobb kormányzók egyike Amerikában. Amikor lejárt a terminusa, egy new-haveni vaskereskedésbe ment segédnek és beiratkozott az egyetemre, - nevével még fogunk találkozni az Egyesült Államok történetében. A politikusban, mikor elindul pályáján, többnyire csak ambíció van s rettentő elszántság arra, hogy tanulni fog. S a „Szerencse” azokat karolja fel a leggyorsabban, akik legelőször azt igyekeznek megtanulni, hogy miként lehet a közönséget hasznos tettekkel szolgálni.

"Isten és a Biblia nélkül lehetetlen jól kormányozni a világot."
Találati hely: itt


/Dr. Szabó László: Az igazi Amerika, 20 - 31. oldal, szöveg a http://mtdaportal.extra.hu/books/tapay_szabo_laszlo_az_igazi_amerika.pdf 
segítségével/

Az igazi Amerika / 4.



A FAJOK PROBLÉMÁJA


     Az amerikai az idegennel szemben nagyon bizalmatlan és zárkózott; ha valami oknál fogva mégis célszerűnek látja, hogy véleményt nyilvánítson, akkor egészen olyan, mint aminőnek a könyvekből ismerjük: nyíltan a legnagyobb liberalizmussal beszél az aktuális kérdésekről s megnyilatkozásai Franklin, Washington és Lincoln szavainak visszhangjaként hatnak. De ne értsük félre az amerikai liberalizmust: az csak külső használatra való, belül, a lelkekben az amerikaiak éppen olyan elfogultak tudnak lenni, mint bármely más nép a világon. Nem beszélünk a kozmopolita New Yorkról; de, ha künn, a vidéken, "igazi amerikai" környezetben, pl. egy meglehetősen exkluzív klubban halljuk beszélni az amerikaikat, csakhamar megtudjuk, hogy csak egyetlenegy tűrhető faj és csak két nemes nép van a világon. A tűrhető faj: az angol-szász; a két nemes nép: az angol és a skót. Minden más nép többé-kevésbbé lenézett. A vidéknek ezzel az "igazi amerikai" felfogásával ma tökéletesen egyezik a hivatalos felfogás is. Az egykori New England gyarmatok angol-skót népe uralkodik ma az amerikai kormányzásban, azoknak az ivadékai vannak uralmon, kiknek mindig egészen megfelelő volt az egykori angol uralom. Ezek ma visszasírják a régi szép időket; minden divatos, ami a koloniális időkre emlékeztet: azok, akiknek szépapái anno 1776-ban ellenezték az Angliától való elszakadást, szinte arisztokrata-számba mennek. Nincs két éve, hogy Amerika londoni nagykövete egy bankett-beszédében azt fejtegette, hogy neki az édes Anglia minden kis porszeme szent ... Így gondolkodott Harding, még inkább így gondolkodik Coolidge. Igaz, hogy Massachusetts, Vermont és New Hamps híre Amerikának csak kicsiny töredéke, de ma ennek a kicsiny töredéknek a kezében van a gyeplő.



      Fajok és népek "üldözéséről" persze ma még nem lehet szó, legföllebb csak fajok és népek lenézéséről és kirekesztéséről azzal az ürüggyel, hogy Amerika már nem bírja megemészteni a sok idegent. Ez sem igaz; az emésztés kitűnően sikerül és nem zavarja semmi: a bevándoroltak második nemzedéke már oly tökéletes amerikai, hogy nem is érti szüleinek nyelvét s idegen származását rettentően szégyenli; csak a harmadik negyedik nemzedékben ébred fel újra a faji öntudat, mely, ha alkaloom van rá, egészen az ősi nyelv megtanulásáig fejlődik. A világtörténelemben páratlan az a beolvasztó erő, amelyet Amerika tanúsít évenkint; egymillió idegent elbír Amerika faji és nyelvi veszedelem nélkül s ehelyett bebocsájt évente százötvenezer embert, túlnyomó részben a legkönnyebben asszimilálható angol-szász fajból. Amerika természeti gazdagsága oly nagy, hogy az Egyesült Államok területén jól megélhet ezerötszáz millió ember, azaz az egész emberiség. Gazdasági okokkal tehát nem lehet megmagyarázni az "idegenekkel" szemben tanúsított nagy averziót, mely egészen természetellenes egy oly népnél, melynek összetétele a lehető legvegyesebb. Miután minden hatás ellenhatást szül, az egyes fajok ellen irányuló intézkedések egyre jobban megzavarják a lelkek nyugalmát s így annál hamarabb elérkezik az az idő, amikor Amerikának igen nagy faji problémákkal kell megküzdenie.

     Az a felfogás, hogy Amerika az angolok és skótok ivadékaié, mert ők voltak az első gyarmatosok, teljesen tarthatatlan. Amerikát nem ők tették naggyá és hatalmassá, hanem a többi népekből származó bevándorlók, akik egyre tovább hatoltak nyugatra s az ország természeti gazdagságát feltárva, megvetették az alapját a termelésnek és a kereskedelemnek. Az angol vagy skót eredetű amerikaiak jelentéktelen kisebbségben vannak. 1918-ban harmincöt millió volt azoknak az amerikaiaknak a száma, akik nem az Egyesült Államokban születtek, de ezek között csak 1,145.000 volt angol vagy skót. A korábbi bevándorlók között nagyjában ugyanaz lehetett az arány. Az utolsó száz év alatt összesen 8,198.400 ember ment Amerikába Nagy-Britanniából és Írországból, de ezeknek a többsége ir volt. Azok között az amerikaiak között, akik ma dicsekszenek az angol származásukkal, minden tizedik sem igazán angol származású.

A „Mayflower” utasai közül mintegy százan maradtak életben; de az Egyesült Államokban ma körülbelül hetven millió ember állítja magáról, hogy ő a „Mayflower” kolonistáinak ivadéka, mert ez „előkelő” dolog. Azt pedig, hogy a XVII—XVIII. században, sőt a XIX. század első felében kik voltak az angol bevándorlók, jobb volna nem kutatni. Inkább egyezzünk ki abban, hogy régente minden nép a maga söpredékét adta Amerikának. Vagy nem? Liverpool városa 1830-ban összeszedte koldusait és Amerikába küldte őket; az „Anacreon” hajó 1830 július 3-án érkezett velük Virginiába a norfolki kikötőbe, 1832-ben megírták a baltimorei lapok, hogy megint érkezett egy hajórakomány koldus Angliából. 1837-ben kikötött egy hajó Baltimoreban, egész rakománya fegyencekből állott, akikről csak a parton vették le a bilincseket. 1857-ben érkezett az utolsó koldus-rakomány, mely ötszáz emberből állott. Skótországban a városi hatóságok egy évszázadon át fizették az Amerikába kívánkozó fegyencek és koldusok szállítási költségét. A jamaicai angol kormányzó tíz dollárt fizetett bármely hajó kapitányának, aki egy gonosztevőt átvisz Amerikába. A kongresszus bevándorlási bizottságának 1836. évi jelentése panaszosan említi, hogy „ma-holnap már Európa összes fogházainak és szegényházainak lakóit mind átszállítják az Egyesült Államokba”. 1848-ban Wass Samu gróf leírta amerikai útját: hajóján több száz bevándorló utazott Angliából és Írországból; a nyomoruk leírhatatlan volt, legtöbbjüknek még inge sem volt.
1819 előtt tömérdek angolt, skótot és írt vittek Amerikába közönséges rabszolgának; ezek nem fizettek viteldíjat, hanem Amerikába érkeztük után elárverezték őket s csak akkor kapták vissza szabadságukat, amikor a viteldíjat már ledolgozták. Nem igen lehettek jobbak a viszonyok a régi időkben sem, mert 1637-ben Johnson dr. azt fejtegette az angol parlamentben, hogy „az amerikaiak gonosztevők, vagy azoknak ivadékai”. Akkoriban Angliában a halálraítéltnek választania lehetett az akasztás, vagy az Amerikába költözés között. Az igazán angol vagy skót származású angoloknak valóban a legcsekélyebb joguk sincsen ahhoz, hogy a többi népekkel szemben finnyásak legyenek. Aki jól ismeri az ember természetrajzát, nem csodálkozthatik rajta, hogy mindazok, akik Amerikában az „idegenek” beözönlése ellen szenvedélyes agitációt folytatnak, vagy maguk is bevándorlók, vagy oly bevándorlóknak a gyermekei, akiket a mai törvények alapján nem engednének be. A nőiszabók szakszervezetének többsége orosz-zsidó és ma ez a szakszervezet harcol legerősebben a „keleti fajok” beözönlése ellen.

     Miután az amerikai állampolgárság felvételekor mindenkinek joga van új nevet választani és miután a névváltoztatás az állampolgárság felvétele nélkül is lehetséges (mert nem büntetendő cselekmény), ma már nem könnyű dolog az angolul jól beszélő amerikaiak származását és faját megállapítani. Bizonyos tapasztalat kell hozzá, míg az ember Mr. Crowes-ban fel- ismeri Krausz urat; Amerikában a Pollák-ból Polk, Wannemacherből Wanamaker, Steinwegből Steinway, Blausteinból Bluestene lesz a legrövidebb idő alatt. A faji kérdés Amerikában sokkal bizonytalanabb alapon nyugszik, mint bárhol a világon.

     A „felvilágosult” amerikai nem is helyezkedik arra az álláspontra, hogy csak az angol és skót a kívánatos elem Amerikában, hanem többé-kevésbbé szívesen látja az összes angol-szász népeket, nevezetesen az íreket, hollandokat, dánokat, svédeket, norvégeket, sőt még a németeket is. A német eredetű amerikaiaknak a száma nem sokkal kisebb, mint az angol eredetűeké. Száz- százötven évvel ezelőtt, amikor a németek az általuk alapított városokban és falvakban még egyedül laktak, beolvasztásuk nehéz munka volt; volt idő, amikor Pennsylvania állam törvényhozásában csak nagy erőfeszítéssel tudták megbuktatni azt az indítványt, hogy az államnak német legyen a hivatalos nyelve. Ma azonban a németek igen gyorsan asszimilálódnak, a nyelv rokonsága miatt és azért, mert szétszórtan élnek. Mindaz, amit az amerikaiak az angol-szász faj kiválóbb tulajdonságai mellett felhoznak, mesebeszéd; ez a faj a többi fölött semmi különös képességekkel nem rendelkezik. Mindazok a kifogások, melyek arra vonatkoznak, hogy az angol-szász fajon kívül álló népek lealacsonyítják az amerikai élet színvonalát, hogy lenyomják a munkabéreket, hogy munkanélküliséget idéznek elő, hogy az Európába küldött keresetükkel szegényebbé teszik Amerikát, hogy sok közöttük az írástudatlan, hogy Amerikában nincs már hely több bevándorló számára, hogy ragályos betegségeket terjesztenek, növelik a kriminalitást s hozzájárulnak az általános elszegényedéshez, mind-mind bőségesen meg vannak már cáfolva az erre vonatkozó irodalomban. De ezek ma már nem is igazi problémák, a beolvasztás oly símán megy, hogy Amerika teljesen meg lehet elégedve s a frissen beolvasztottak, régi tapasztalat szerint, a sovinizmusban túltesznek a született amerikaiakon.

     Az igazi faji probléma Amerikában a néger-kérdés és a japánok, illetve kínaiak részéről fenyegető veszedelem s Amerika okosabban tenné, ha a fehérbőrű fajok becsalogatásaival a színesbőrűek ellen már ideje-korán védekeznék.

     Az Egyesült Államok  115 millió lakosa közül ma 11 millió néger; nem egészen tíz százalék. De hatvan évvel ezelőtt még csak négy millió volt a négerek száma s a faj természetes szaporodása felülmúlja a fehérekét. Az Antillákról és Mexikóból állandó a néger elem beszivárgása s a fajkeveredés is nagy jelentőségű, mert a fekete és fehér faj keveredéséből mindig néger származik, soha fehérbőrű s akinek csak tizedik őse volt tiszta néger vér, annak még a tizedik utóda is csak néger lehet, fehérbőrű soha. A bőr ugyan kifehéredik, de a faj összes anatómiai és fiziológiai tulajdonságai fennmaradnak.


Az amerikai négerek tudvalevőleg afrikai eredetűek: 1613 óta szállította a Royal African Company a néger rabszolgákat az újvilágba. Az Egyesült Államokban 1815-ben tiltották el a rabszolga-bevitelt és tudvalevően csak 1865-ben szabadították fel a rabszolgákat, négy évig tartó, nagyon véres polgárháború után. A háborúra természetesen csak ürügy volt a néger-kérdés. A felszabadítás óta az Antillákról tömérdek néger vándorolt be az Egyesült Államokba. Mivel az európai háború miatt az európaiak bevándorlása az Egyesült Államokban hirtelen megszűnt, az északi államok úgy segítettek a munkáshiányon, hogy a déli államokból fel csalogatták a négereket. Emiatt a déli államok mezőgazdasága súlyos válságba került, északon pedig a négerek veszedelmesen elszaporodtak. Ma New Yorkban mintegy száz-ötvenezer néger lakik. A négerek a nehéz munkát általában nem szeretik; a legtöbben házmesteri, portási, liftkezelői vagy vasúti hordári állást keresnek. Azonban vannak közöttük kitűnő munkások is, pl. a szállító vállalatoknál; igen ügyesek a nagy építkezéseket megelőző szikla-fejtésben, ahol amerikai szokás szerint kesztyűben dolgoznak ugyan, de egyáltalán nem kímélik magukat. Gyermekeiket, hacsak lehet, taníttatják s a kis négerek az iskolákban a legszorgalmasabbak. (Általános tapasztalat, hogy mindenütt annak a fajnak a gyermekei tanulnak legjobban, amelyet szeretnének elnyomni.) Számos egyetemük és főiskolájuk van, ahol csak négerek tanulnak, de felveszik a négert bármely nyilvános iskolába és bármely egyetemre. Minél nagyobb műveltségre tesz szert a néger, annál jobban igyekszik a finom modort is elsajátítani. (Ebben különbözik az átlag-amerikaitól, aki a modorra semmit sem ad.) Az intelligens néger választékosan öltözik, nagyon korrektül viselkedik és szemmel láthatólag nagyon fájdalmasan érzi azt a visszautasítást, melyben a fehér faj részesíti. A nőik között is sokan vannak, akik nagy műveltségre tesznek szert, finoman is öltözködnek, de igen ritka kivétel közöttük, aki csinosnak mondható. A munkásosztályban a fehérek és feketék még érintkeznek egymással, de ez a „jobb” társaságban ki van zárva. Nemcsak elsőrendű, de ú.n. polgári vendéglőbe vagy kávéházba se mehet be egy néger még New Yorkban sem, ahol különben öt ember közül négy „idegen” s így mindenki toleráns a felebarátaival szemben. A feketék külön házakban, sőt külön utcákban laknak, külön vendéglőjük és külön templomuk van, a környékükön fekete a levélhordó és a rendőr is. Nem lehet csodálni, ha a fehér nők tetszenek nekik, a fekete nők között oly sok a rút; s nem lehet csodálni, ha a fehérek összes rossz tulajdonságait eltanulják; a nagy többségük részeges, erőszakos, kártyás, verekedésre és emberölésre minden pillanatban hajlamos. Miután az életükben nem sok örömük van, igen gyorsan elszánják magukat mindenféle bűncselekményre. Minél műveltebbek, a kriminalitással szemben annál nagyobb az ellentállásuk. „Vakard meg a négert, vagy itasd le s rögtön előtűnik az afrikai vadember minden vérengző hajlamával egyetemben.” A néger veszedelem azonban nem a közbiztonságra vonatkozik, hanem a fehér faj tisztaságára. Természeti törvény, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Amerikában nincsen prostitúció, de ha van: a prostituált nő vagy egészen friss bevándorló, vagy néger. És bármennyire tagadja is az egész Amerika, a fehér nők között is vannak, akik érdeklődnek a néger férfiak iránt. Amilyen sok a rút nő a négerek között, olyan sok a szép férfi. A termetük, az izmaik szobrászi szépségnek s az arcuk is néha nemcsak tűrhető, de határozottan szép, a színt kivéve, minden rút vonás nélkül. Fehér emberek nem vesznek feleségül fekete nőket, de igen sok négernek fehér felesége van s az utódok kivétel nélkül mind a négerek számát szaporítják a statisztikában. A törvénytelen szülöttek igen nagy százaléka szintén a négerek rovatába írandó. Egy metodista pap kiprédikálta, hogy ha az utolsó tíz évi arány megmarad a vérkeveredésben, akkor ötszáz év múlva már nem lesz fehérbőrű ember az Egyesült Államokban.

     Az amerikai négerek megmutatták, hogy a civilizációra a fekete faj is képes; kulturális haladásuk elvitathatatlan. Az Egyesült Államokban ma 3456 néger orvos, 1197 fogorvos és 946 néger ügyvéd működik. A néger lelkészek száma 19678 (többségük metodista), a néger tanárok, tanítók és tanítónők száma 1063. Érdekes, hogy 250 építész, 2000 színész, 259 festő és szobrász és 315 újságíró is van a négerek között. A néger ápolónők száma 12367. Az ipari foglalkozások között legjobban szeretik a borbélyságot: 31.332 fekete fodrász van az Egyesült Államokban. A néger gyógyszertárak száma mintegy 900. Amerikában 39.000 négernek volt saját háza 1900-ban; ma azonban már 660.000 háziúr van a négerek között. 1900-ban 790.000 néger gazdálkodott a saját birtokán, ma pedig több, mint egy millió; a birtokaik összes értéke 1,700,000.000 dollár. Hetvenezer; négernek van önálló üzlete. A néger templomok száma az Egyesült Államokban 45.000, az iskoláké 500. 1900-ban a négerek 56 százaléka tudott írni és olvasni, ma 80 százalékuk írástudó. Minél jobban fejlődik a néger kultúra, annál keservesebben érzik a négerek helyzetüknek alárendeltségét. Érthető, hogy a bolsevizmus erősen terjed közöttük és érthető az is, hogy a cionisták példájára a négerek egy része is vissza akar költözni őseinek földjére. Egy civilizált néger állam alapítása Afrikában igen sok amerikai négernek álma s a cél megvalósítása érdekében évről-évre sokat adakoznak. 1924 őszén a négerek világkonferenciája 31 napon át gyűlésezett New Yorkban Marcus Garvey elnöklete alatt, ki arra van kiszemelve, hogy ő legyen majd az afrikai állam feje. Hatezer ember vett részt a konferencián, mely példás rendben folyt le.
Az afrikai államalapításon kívül számos kulturális kérdéssel is foglalkoztak; így elhatározták, hogy a néger templomokban Jézust és Máriát a jövőben négernek festik. Ha igaz az, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, akkor a néger is ábrázolhatja saját hasonlatosságára Istennek a fiát. Logika van a dologban. Sőt az is logikus dolog, hogy a néger festőket felkérték, hogy a jövőben az ördögöt ne feketének, hanem fehérnek fessék. Az amerikai sajtó egyelőre mulat a néger elmének ilyen furcsa megnyilatkozásain, melyek az Egyesült Államok népének figyelmét egyelőre elterelik a nagy problémáról.

     Nagy veszedelmet jelent Amerikára a sárga faj is. A kínaiak és japánok bevándorlása teljesen el van tiltva, csak diplomaták, papok, egyetemi és college-tanárok mehetnek be Kínából, Koreából és Japánból az Egyesült Államokba. A papokat és tanárokat sem azért bocsájtják be, mintha ezzel meg akarnák őket tisztelni, hanem azért, mert kizárásuk esetén a sárga faj országaiból kiutasítanák az ott működő amerikai misszionáriusokat és college-tanárokat, kik a távol keleten tudvalevőleg politikai missziót is teljesítenek Amerika javára. Az Egyesült Államokban ma 71.000 kínai és 111.000 japáni lakik. Ez a szám nem nagy. De a kínaiak nagy része törvénytelen úton került be Amerikába, a japánok pedig feltartóztathatatlanul nyomulnak előre a Csendes Óceán összes partjain.

     Nem lehet tudni, hogy a négyszáz millió lakost számláló Kína népe mikor indul el Amerika felé és hogy a japánok, akiknek szintén szűk a hazájuk, mikor és hogyan fognak jelentkezni az Egyesült Államok határain. A japánok elkezdtek Californiába beszivárogni s oly szorgalommal láttak hozzá a földműveléshez, hogy a birtokszerzést törvény útján meg kellett tiltani nekik. Ha a bevándorlás és földvásárlás meg volna engedve, Californiának tíz év múlva tízmilliói japán lakosa lenne. A zord British-Columbiában 1902-ben telepedett le az első japán család; ma a számuk húszezeren felül van és 1936-ban British-Columbia népének többsége japán lesz. A japánok még szaporábbak, mint a kínaiak; British-Columbiában átlag tizenegy gyermek van egy-egy japán családban. Japán elég okos és elég erős lesz ahhoz, hogy Mexikóban is megvesse lábát s a határokat nem lehet annyira őrizni, hogy a sárga fajnak az Egyesült Államokba való beözönlését megakadályozhatnák. II. Vilmos császár Európát féltette a sárga veszedelemtől, egészen alaptalanul. A sárga faj nem jön Európába, ahol nem tudna megélni, de igenis el fog menni Amerikába, ahol nagyobb igénytelenségénél fogva fel tudja venni a gazdasági versenyt a fehér fajjal. Az Amerikában élő sárgák minderről nem beszélnek, sokkal okosabbak, semhogy fecsegjenek. De ezrével vannak közöttük, akik nem csupán a keresetük miatt, hanem egyszersmind a helyzet tanulmányozása és kikémlelése céljából időznek Amerikában. Roppant nagy előnyük van az amerikaiakkal szemben: ők megtanulnak angolul, de az amerikaiak nem tanulnak meg kínaiul és japánul.

     A faji problémával szemben Amerika politikusai ma még igen kevés megértést tanúsítanak; ők az egész kérdést elintézik azzal, hogy miután a fehér faj szellemi fölénye és nagyobb államalkotó ereje nyilván való, a fehér faj a többi fajokkal éppen úgy el tudna bánni, mint ahogyan „elintézte” (illetőleg kiirtotta) az indiánokat. Az indiánok száma ma körülbelül negyedmillió az Egyesült Államok területén; legfölebb száztíz év kell ahhoz, hogy ez a faj kihaljon. De amikor a fehér ember szembe került velük, akkor sem volt nagyobb a számuk, mint öt-hat millió. Egészen más a helyzet, amikor Amerika négy-ötszáz millió sárgabőrűvel áll szemközt. 1904-ben az Orosz Birodalom népesebb volt, mint Amerika s amit senki sem hitt volna, Japán megverte a cári birodalmat. Japán hadifölénye Amerikával szemben elvitathatatlan. Igaz, hogy Amerikát védi a Csendes Óceán, de a földrajzi nehézségek, az utolsó évtizedek tapasztalatai szerint, idővel leküzdhetők; mit tudjuk mi, hová fog fejlődni a hajózás, vagy a repülő technika? A magasabb kultúra egymaga pedig nem biztosítja a jövendőt. Krisztus előtt kétezer évvel magas kultúra volt a Nílus völgyében s a későbbi Görögország területén még vademberek voltak a kecskepásztorok. Másfélezer év múlva már Görögország nézte le az alacsonyabb kultúrájú Egyiptomot. Ötezer évvel ezelőtt Amerikában a maya indiánoknak roppant fejlett kultúrájuk volt s a mai angol-szász fajoknak akkoriban élt ősei még nyers medvebőrről takargatták be testüket és felfalták egymást. Örökéletű kultúrákról ma még nem igen beszélhetünk, mert az emberiség történetéből még csak egy arasznyi darabot ismerünk s már abban is a kultúrák felemelkedésének és lehanyatlásának számos példáját tanulmányozhatjuk. Amerika nem biztosítja jövőjét a bevándorlási, tilalmakkal annyira, mint amennyire biztosíthatná az összes fehérbőrű népek szolidaritásának megteremtésével.




/Dr. Szabó László: Az igazi Amerika, 32 - 42. oldal, szöveg a http://mtdaportal.extra.hu/books/tapay_szabo_laszlo_az_igazi_amerika.pdf 
segítségével, ebben a részben az interneten elérhető pdf-ből az első két bekezdés hiányzik, amit viszont az eredeti könyv tartalmaz (a 32. és 33. oldalt). Ezért itt azt az eredeti könyv szerint begépeltem./



Az igazi Amerika / 5.



AZ ÚJSÁG

      Az amerikai a maga sajtóját a világon a legelsőnek és legtökéletesebbnek tekinti. Ezzel szemben hamar rájövünk Amerikában, hogy a sajtónak a közügyekre gyakorolt hatása rendkívül csekély. A villamos áram bizonyos feszültség mellett halálos; az óriási nagy feszültségű áram azonban, csodálatosképen, ártalmatlan az emberi szervezetre. A sajtó is, fejlődésének bizonyos fokán, roppant hatást gyakorolhat, a rendkívül fejlett sajtónak a hatása azonban már csaknem a semmivel egyenlő. Az amerikai ugyanis csak megnézi az újságot, de el nem olvassa. A New-York Times egy számának végigolvasásához 24 óra nem elegendő.


Az átlag amerikai pedig naponkint csak két-három percet fordít újságolvasásra. Az újság közleményeinek címe úgy van megfogalmazva, hogy a címben benne kell lennie a tartalom lényegének. A cikknek néha három-négy címe is van, a második, harmadik stb. cím már a legfontosabb részleteket is elárulja a tartalomból. Az olvasó egy perc alatt végigfutja az első címeket s ha valamelyik cikk esetleg nagyon megragadja a figyelmét, azt az egy cikket gyorsan el is olvassa s azután az újságot eldobja. A villamos vasúton igen sok utas nem is vásárol újságot, hanem felveszi azt, amelyet a szomszédja eldobott. A közlemények óriási bősége arra való, hogy minden foglalkozású és minden műveltségű ember megtalálhassa a lapban azt, ami őt érdekli. Egy nagy napilap egymásután öt-hat vezércikket is közöl ugyanabban a számban, hogy akit az egyik kérdés nem érdekel, az bölcs dolgokat olvashasson egy második vagy harmadik kérdésről. A közleményeknek ez az óriási bősége semmisíti meg a lapok hatását: senki nem törődik vele, bármint írnak is róla a lapok, mert az újságokban annyi közlemény van, hogy egyetlen közlemény sem kelt általános figyelmet. Valamint a Bakony sűrűjében van legnagyobb biztosságban az útonálló, a „leleplezett” emberre nézve is annál kedvezőbb, minél több szenzációs cikk veszi körül az ő személyére vonatkozó közleményt.

      A sajtónak persze nemcsak rendőri szerepe van, hanem nemes eszméket és nagyszerű terveket is propagálhat. Azonban ezt a munkát sem végezheti hatásosan, ha túlhajtásba viszi. Az amerikai különben is nagyon önfejű: nem szereti, ha bírálgatják, ha pedig tanácsot adnak neki, egyszeriben dühbe jön. Bármily hihetetlenül hangzik is: a hirdetésnek ma már nagyobb az ereje, mint a legszebben megírt cikknek.

      Annak, hogy idáig fejlődtek a dolgok, természetesen nagyon sok előzménye van. Annak a nagy erkölcsi befolyásnak az elvesztésében, mellyel az amerikai sajtó ötven-hatvan évvel ezelőtt még dicsekedhetett, magának az amerikai sajtónak is része volt. De ha elfogulatlanul akarunk erről a fontos kérdésről beszélni, akkor meg kell állapítanunk, hogy az amerikai sajtónak a mai színvonalig és a mai formákig való fejlődése a körülmények természetes következménye volt. Lássuk például a politikának és a sajtónak egymásra hatását. Ezt a mi európai doktrínáink szerint megítélni nem szabad. Alapvető különbségek vannak az európai és az amerikai politika között s ezek között legfontosabb, hogy Amerika nem fogadta el a felelősségi rendszert. Abból, hogy az amerikai kormány az amerikai parlamentnek nem felelős, következik az is, hogy az amerikai népnek a felelősségről egészen más nézetei vannak, mint az európai népeknek, s ennek millió következménye van az amerikai életben. Amerika azt hiszi, hogy az európai felelősségi rendszer csak képmutatás és népcsalás, és hogy a kormányok csaknem mindig urai a parlamenti többségnek, a parlamenti ellenőrzés tehát valójában dajkamese. A parlamentek, illetve parlamenti többségek csak egészen középszerű, vagy kis egyéniségekből álló kormányokat irányíthatnak, de nagy államférfiúi egyéniségeket soha. A könnyen meghamisítható és könnyen kijátszható parlamenti felelősség elve és kormányzati rendszere Amerikának nem kell. S ha a parlament nem vonhatja felelősségre a kormányt, az európai sajtó felelősségrevonó módszerét az amerikai sajtó sem alkalmazhatja, mert ezt az amerikai nép nem kívánja tőle. Az amerikai politikai felfogás sok más dologban is különbözik az európaitól, például másként gondolkoznak a politikai erkölcsökről. Ha egy európai politikus száz aranykorona erejéig törvénytelen előnyt húz a hivatalából, az igen nagy hiba s a politikust meg is buktathatja. De ha egy európai politikus vagy természetes butasága vagy tudatlansága következtében megtett vagy elmulasztott intézkedéseivel száz millió aranykorona erejéig kárt okoz az államnak vagy a népnek, az még nem nagy baj, ettől az illető még miniszter is maradhat s feltétlenül igényt tart a gentleman (úri ember) névre. Nos, ez olyasvalami, amit az amerikai éppen úgy nem tud felfogni, mint ahogy mi nem tudjuk megérteni az amerikai közéletnek igen számos jelenségét. De az amerikai sajtó szerepét és működését ezek a felfogásbeli differenciák nagy mértékben befolyásolják. Az európai politikában oly gyakori apró kis piszkosságokat az amerikai sajtó figyelmére sem méltatná, mert ha tollára venné is, hatást nem keltene vele. Az amerikai bölcsen tudja, hogy a politikusok között is vannak csirkefogók és panamisták, s hogy bizonyos százalékuk korrupt ember; de Amerika a közügyekben az átlagot nézi és a végeredményt tekinti s ha a kormány és a parlament az ország ügyét nagy dolgokban előbbre viszi, a kisebb-nagyobb kisiklásokkal a nép nem sokat törődik. Üzletileg fognak fel mindent: kár, költség, panama, lopás, biztosítási díj, adó stb. levonandó az üzleti eredményből s csak az a fő, hogy minél nagyobb legyen ezek levonása után a tiszta haszon.

       Az ily légkör az európaitól persze különbözik. De valamint a levegő betölt minden üres teret, amelyhez hozzáfér, az amerikai légkör is betölt mindent az amerikai közéletben s az amerikai felfogás nemcsak az ország kormányzásában, hanem az egész igazgatásban, a községek és részvénytársaságok életében is egyaránt érvényesül. Ha ezzel szemben az amerikai sajtó Cato censori szerepét akarná játszani, az legelőször is nevetséges anachronizmus volna s teljesen célját tévesztené.

       Az amerikai sajtó-politikát nagyon befolyásolja a jognak és a társadalmi életnek az európaitól való különbözése is. Amerikában sajtótörvény nincsen, mert egy amerikai nem tudja elképzelni, hogy egy sajtótörvény miért volna szükséges és miről volna jó? És Amerikában nagyon sok dolgot, ami Európában vétség, egyszerűen csak szamárságnak tartanak. Ilyen pl. a „sajtó útján elkövetett becsületsértés”. Attól, hogy egy neveletlen fickó az utcán vagy az újságban neveletlen szavakat használ valakivel szemben, az illetőnek becsülete kisebb nem lehet; az ilyen sajtóvétség kellemetlen lehet, mint az autó bűze, de annak, aki kimegy az utcára, erre el kell készülve lennie. S amíg valakiről csak azt írják, hogy tolvaj, vagy sikkasztó, - ez csak levegő; az ilyen szó csak akkor válik komollyá, ha azt is meg mondja valaki, hogy a tolvaj vagy sikkasztó hol, mikor, miből és mennyit lopott vagy sikkasztott? S ha nem tud bizonyítani a rágalmazó, elveszik a vagyonát s évekre becsukhatják. Mivel a gúnyos, csipkelődő és sértegető hang teljesen „ártatlan” és hatástalan, és mivel az első nem eléggé bizonyított komoly vádaskodás esetén elvehetik a lap egész vagyonát s a szerzőt és szerkesztőt évekig tartó kényszermunkára ítélhetik; az amerikai sajtó az egész politikát másként kezeli, mint az európai sajtó. Ez azonban világért sem jelent salvus conductust az amerikai panamisták és erőszakos politikusok számára, csak éppen más módszerekkel kell az amerikai sajtónak dolgoznia.

       Az idegennek a szemében legfeltűnőbb az a lenézés, mellyel az amerikai sajtó az egész politikai életet kezeli. Az Egyesült Államok elnöke mintha üvegszekrényben laknék: minden mozdulatáról tudomást vesz a sajtó, mely soha nem tanúsít iránta több hódolatot, mint bármely tisztességes polgár iránt. Mikor az elnök felesége a Fehér Házból átszökik a szemközti házba, a „beauty parlorba”, egy pár óra múlva már minden lapban benne van az egész Amerikában, hogy mennyit fizetett a hajának és az arcának kifestéséért, hogy a jövő héten vasaltatni fogja arcának néhány ráncát és hogy „megint” nem adott egy cent borravalót sem. Az elnök hatalma óriási, de tekintélye pontosan csak annyi, amennyit a sajtó hagy neki. Ha Hardingné spekulált a börzén, a lapok nem kritizálták, de megírták, s amikor Wilson haldokolt, a lapok szépen leírták azt az „idegen kiejtéssel beszélő hölgyet”, akinek nem volt szabad bemennie a Wilson-házba, de szemben az utca túlsó oldalán ott állott és könnyezett ...
S Coolidge dicsősége tetőpontján állott, mikor négy-ötszáz soros cikkekben az összes lapok megírták róla, hogy mint az Egyesült Államok alelnöke, 250 dolláron alul nem szólalt fel a leghazafiasabb ünnepségen sem.

       A politikusok, kormányzók, polgármesterek beszédeit megbírálja a lap, hogy e megnyilatkozások mennyire érdeklik a közönséget? S ha a beszéd érdekessége nagy, csak akkor foglalkoznak vele. A szerkesztőségeket abban, hogy mit fogadjanak el érdekesnek, befolyásolni nem lehet.
A politikust csak oly lap szolgálhatja, melynek az illető politikus a tulajdonosa. Nemcsak a politikus, de maga a parlament sem várhat a sajtó részéről semmi figyelmességet; a parlament üléséről csak akkor közöl tudósítást a sajtó, ha az ülés tárgya iránt az egész ország már előre is érdeklődést tanúsított s a felszólalók közül csak azoknak a nevét említik, akik vagy nagyon szenzációs dolgot mondottak, vagy pedig nagyon ismert nevű emberek. Pártértekezletekről s a klubokban történtekről soha nem közölnek tudósítást. Az amerikai sajtó egy jelentéktelen, üresfejű politikust soha nem fúj fel „közéleti nagysággá”. Választások előtt természetesen megrohanják a politikusok a lapokat s közölnek is róluk mindent, amit csak kivánnak, - de pénzért. S a közlemény végére, nehogy a közönséget megtévesszék, odateszik a figyelmeztető megjegyzést: „Fizetett közlemény, X. Y. érdekében”. Különben nemcsak választás idején, hanem minden nap köteles minden lap a postahivatalnak átadni egy olyan lappéldányt, amelyben minden fizetett közlemény pontosan meg van jelölve; e célra a lapok gummibélyegzőt használnak „Paid for” felírással. A valóságot eltagadni nem szabad, mert a valóság könnyen kiderül s büntetése - börtön. Ennek a rendszernek az a következménye, hogy ha egy kiváló politikus belemegy valami harcba vagy agitációba, ügynököt, „publicity agent”-et kell fogadnia, aki pénzért kieszközli a lapoknál, hogy a nagy politikus agitációs körútjáról a lapok egyáltalán tudomást vegyenek. Még világszerte ismert nevű, kitűnő szónokok is ily módon jutnak nyilvánossághoz.

Mikor Amerika 1917-ben hadat üzent a németeknek, New Yorkban az idegenek óriási izgalommal várták, hogy a hadüzenet dolgában mit fog határozni a kongresszus? Öt óra tájban jelent meg az Evening Journal, homlokán ökölnyi veres betűkkel a szenzáció: GIANTS WIN — igen, a Giant-ok (Óriások) csapata megverte a Yankok csapatát az aznapi baseball-mérkőzésben! Milyen csekélység ehhez a nagy eseményhez képest az, hogy Amerika átküld három millió embert Európába és százezer fiát a csatatéren fel fogja áldozni! Ez nem érdekelte ama végzetes áprilisi napon az amerikaiakat, - de egy „nagy métamérkőzés” az egész nemzetet izgató esemény volt? Nem egészen: New Yorkban érdekelt a verseny másfél millió embert, s ez volt a lapokra nézve irányadó, egyszerűen azért, mert a többi öt millió newyorki lakost a maga üzleti és magánügyein kívül egyáltalán semmi sem érdekelte. Az amerikai szerkesztőnek ismernie kell a közönséget, mert ha nem helyesen ítéli meg, hogy mi érdekli a népet, megbukik a lapja. Politikával untatni a népet valóban nem lehet. S ehhez mindjárt hozzátehetjük, hogy az európai dolgok Amerikát sokkal kevésbbé érdeklik, mint minket, az amerikai dolgot. Politizálásunkat nem veszik tudomásul, még az angolokét és franciákét sem, s csak annyiban foglalkoznak Európa válságával, amennyiben ez a válság érinti azt a kérdést, hogy az európai piacok mikor lesznek már képesek az amerikai árúkat befogadni, illetve megfizetni.

       Amerikának országos sajtója nincsen; nincs olyan lap, melyet az Egyesült Államok minden részében ismernének. Az ország keleti felében domináló lap a New-York Times, de a középső és a nyugati államokba már csak egy-két száz példány jár belőle. Még a legnagyobb lapnak a földrajzi területe sem nagyobb, mint a mai Magyarország s a chicagói lapok a newyorki eseményekről kevésbbé rendszeresen vesznek tudomást, mint például a budapesti lapok a berlini eseményekről. Lényegében: helyi lap minden amerikai újság. De azért a világ dolgairól az amerikai mégis összehasonlíthatatlanul jobban van tájékoztatva, mint az európai, mert igen sűrűn és igen sokat írnak a lapok mindazokról az országokról, melyek amerikai termékeket vagy árúkat fogyasztanak. Nagy figyelemmel kísérik Közép- és Dél-Amerikát, Canadát, Kínát, Japánt és Ausztráliát. Ezekbe az országokba gyakran küldenek riportereket, akik óriási cikksorozatokban feltárnak minden tudnivalót. A földgömbnek azt a harmadrészét, mely az amerikai érdekkörbe tartozik, nagyon jól ismeri az amerikai még akkor is, ha nem tudja is, hogy Koppenhága milyen országban van? (Ha csodálkozunk azon, hogy egy amerikai újságíró nem tudja, hogy Budapest Magyarországnak a fővárosa, rögtön feladják azt a kérdést, hogy Budapesten hányan tudják, hogy Cheyenne az Unió melyik államának a fővárosa”? A tudatlanság dolgában az amerikai rögtön a reciprocitás álláspontjára helyezkedik.) A lapok külföldi hírszolgálata a legjobb az egész világon. Szövetkezeti alapon tartanak fenn egy hírszerző irodát, melynek minden pénz rendelkezésére áll, ami csak szükséges. Az óceánon túlról, Európából és Ázsiából naponta mintegy százezer szót táviratoznak az Associated Press részére, s emellett minden nagy lapnak külön tudósítói is vannak a nagy metropolisokban. A Chicago Tribunenak Párisban van az európai hírgyűjtő irodája; az európai fővárosokból Parisba küldik a táviratokat, ahol tapasztalt amerikai újságírók megrostálják az anyagot s csak azt továbbítják Chicagóba, ami Amerikát valóban érdekli.

       De hát mi az, ami Amerikát érdekli? Csak az, ami Amerikával valami vonatkozásban van, ami Amerika érdekeire hasznos vagy káros lehet. A külföldi és az országos anyag a lapnak csak kisebb részét tölti meg, a hasábok nagyobb része helyi anyaggal telik meg. A helyi anyagban első helyen áll a sport, a tőzsde, az üzleti élet, a színház és a mozi s a társadalom szórakozásai. A bűnügyek természetesen mindent megelőznek. A riporterek légiója szaladgál ez események után, nem nagyon iskolázott fiatal emberek, akik mindenről bámulatosan keveset tudnak, de tűrhetően írják le az egyszerű bővített mondatokat s nem közönséges ügyességgel szemelik ki azt az embert, akitől az adott helyzetben információt és kioktatást kaphatnak. Az átlag újságíró, társadalmi helyzetét és keresetét tekintve, szánandó proletár, aki ha el nem pusztul nehéz pályáján, harmincöt-negyven éves korában elkezd vándorolni, egyre kisebb és kisebb vidéki városokba, egyre kisebb fizetéssel és egyre jelentéktelenebb munkakörrel. A nagy lapok képesek ezer dollárt fizetni Poincarénak, Jeritzának vagy egy rablógyilkosnak egy cikkért, de egy riporter, aki heti harmincöt dollár fizetésért napi tíz órát dolgozik, ha megbetegszik, előbb meghal, mintsem a lapjától egy centet kapna. Ennek következménye az, hogy minden újságíró cserben hagyja a lapját abban a percben, amelyben másutt többet kap. Ily helyzetben az amerikai laptól senki sem várhatja, hogy annyi lélek, annyi szenvedély és annyi tűz legyen benne, mint egy-egy európai újságban.

      Ennek azonban nem is érzi szükségét Amerika, ott az újság egészen nyíltan, kifejezetten és hangsúlyozottan üzlet, melynek tulajdonosa legelső sorban és legutolsó sorban pénzt akar szerezni. A szerkesztőség közleményei arra valók, hogy minél szélesebb körben keltsenek érdeklődést, de a közérdeklődés sem cél, hanem csak eszköz: minél többen érdeklődnek a lap iránt, annál több a hirdetés és annál nagyobb a hirdetésnek az ára. Ez a fődolog egy lapnál, s e tekintetben a lap kénytelen az őszinteség álláspontjára helyezkedni és nyílt kártyával játszani. New Yorkban százezer példány az a publicitás, amelynél már egyetlen nagy hirdető sem mellőzi a lapot. Csak kicsiny, szegény lapok kérnek hirdetést a cégektől, az a lap, melynek százezer példányát megveszi a közönség, már elvárja, (hogy a hirdető jöjjön őhozzá. Az új lapnál tehát a „circulation manager”, a terjesztési főnök a legfőbb személy; amint elérték a százezer példányt, már az „advertising manager”, a hirdetési főnök a legfőbb úr, mert ő szabja meg a lap üzleti politikáját. Mellettük a szerkesztő egészen háttérbe szorul s ezt gyakran éreztetik is vele. A nagy lapok, saját érdekükben közös ellenőrző irodát tartanak fenn a példányszám megállapítására, ennek az irodának a munkáját viszont a nagy hirdetők ellenőrzik. A törvény is kötelezi a lapokat, hogy minden félévben tegyék közzé: ki a lap szerkesztője, ki a tulajdonosa, ki a kiadója és mennyi a lap adóssága? Ha a lap részvénytársaság tulajdona, akkor fel kell sorolni mindazokat, akik a részvénytőkének több, mint két százalékát tartják kezükben. A napilapok ezenkívül azt is kötelesek, a kiadó esküje mellett és súlyos büntető szankció terhe alatt (közzétenni, hogy átlag hány példányban jelenik meg a lap? Mindezt nem a sajtótörvény írja elő, amely nincs, hanem a posta törvény. S a sajtónak legerősebb ellenőrzője a postatörvénynek az a paragrafusa, amely szerint csalás esetén a postát ki kell hagyni a játékból. Aki valamely újságközlemény segítségével (akár hirdetés segítségével) valakit megcsal, súlyos büntetésben részesül.

A lapok tehát felelősek a hirdetések tartalmáért is: nem közölhetnek oly hirdetést, melyről be lehet bizonyítani, hogy csalás van benne. A nagy lapok tehát cenzúrázzák a hirdetéseket s az apró hirdetéseket kivéve, melyek könnyen ellenőrizhetők, csak ismert és akreditált hirdetési ügynöktől fogadnak el hirdetéseket. Persze, igen sok esetben még így is be lehet csapni az újságolvasót, mert az amerikai közönség a nyomtatott betűvel szemben végtelen naivitást tanúsít.

       Nagy érdeme az amerikai sajtónak, hogy állandóan és céltudatosan tanítja közönségét; a legelemibb dolgoktól kezdve a tudomány legnagyobb problémájáig, mindennel foglalkoznak a lapok ismeretterjesztő cikkei. A legkomolyabb napilapok is magyarázgatják az idegen szavak értelmét, a történelem eseményeit, a földrajzi tényeket, a biológia haladását, s a zsírfoltnak az abroszból való kimosásától kezdve a legújabb atomelméletig, mindennel foglalkoznak. A World esti lapja naponkint közöl egy-egy egyetemi előadást is, rendszerbe foglalva. Például tizenöt napon át tizenöt előadást közöl a telkek és házak jelzálog-ügyeiről, utána tíz előadást a költészet elméletéből, majd egy előadássorozatot a kerti talaj helyes megmunkálásáról, az emberi bőr anatómiájáról, élettanáról és helyes ápolásáról stb., stb. A napilapok vasárnapi mellékletei (Magazine (Section) az irodalmi, tudományos és művészeti ismeretek, a háztartási tanácsok és a humor valóságos tárházai.


/Dr. Szabó László: Az igazi Amerika, 43 - 52. oldal, szöveg a http://mtdaportal.extra.hu/books/tapay_szabo_laszlo_az_igazi_amerika.pdf
segítségével/