Helyére kattant valami.
Te mindig azt mondtad nekem, hogy engem csak finoman hangol az Úr.
Nincs velem semmi nagyobb baj.
Ezt persze mindig akkor mondtad, amikor én úgy éreztem, mintha bennem a Mátrát arrébb rakták volna Pécsre.
Jó lehet a műholdkép távlatából tényleg alig történt valami, de bennem gyökerestül átfordulnak a dolgok, - úgy tűnik értelmetlenül - mert minden működik ugyanúgy.
Egyszer egy filózofiát tanuló egyetemista fiúval utaztam, ő akkor éppen eredetiben olvasta Schopenhauert. Félve, és meghitten vettem el kezéből a könyvet. Én is olvastam Schopenhauert, de nem eredetiben. Számomra még magyarul is komoly feladat volt.
(No jó, németül nem tudok, de addig sosem gondoltam bárkit is eredetiben olvasni.)
Agyamon végigpásztázott az általam ismert filózofusok neve, gondolatai.
Közülük leginkább Sartre fogott meg. De akkor nem mondtam egy nevet sem. Kinéztem a kattogó vonat ablakából a bevetett sarjadó mezőkre és szívemben megéreztem a föld iránti szeretetemet.
Erről kezdtem beszélni.
Tudtam volna beszélni a filozófiáról, kedves lágy okos csevegéssel ... de jobban érdekelt, hogy személy szerint én miért szeretem a magyar pusztát.
Ő is kinézett a vonatablakon. Pillanatnyi rácsodálkozása barátságos volt, számára érzelmeim ugyan ismeretlenek, de kíváncsi.
Beszéljünk erről. Magam kezdtem el magyarázni: "talán azért van, ez az ősi-föld-szeretet bennem, mert nemesi családból származom. Érzem a föld illatát. Nyugtatja tekintetemet, és boldoggá tesz. A szabadság.?"
...
Általános iskolás gyerekkoromban, volt egy kérdés az osztályfőnök részéről, hogy szerinte kiből mi lesz, ha nagy lesz.
Élesen emlékszem, hogy mindenkinek mondott egy szakmát, és később bebizonyosodott, hogy nem is tévedett nagyot. Valaki varrónő lett, valaki autószerelő, valaki tanár, valaki egészségügyes. Emlékszem, nálam megállt. És nem mondott semmit.
Milyen szóval lehet azt elmondani, ha valami bánt, de kíváncsivá is tesz?
Én voltam az egyetlen, akiről nem tudta megmondani, hogy mi lesz, ha nagy lesz.
Nem tudta behatárolni, azt a szakmát, ami igazán nekem való, ami az enyém.
Az is lehet, hogy érzett valamit, ami neki nem tetszett, - mondjuk, hogy író leszek - de nem akart rögtön ítéletet is mondani felettem.
Nem tudom mit nem mondott ki, de hallgatása, mint egy kis tüske bennem maradt.
Nem író, - mert tényleg nem írok. Sem könyvet, sem újságcikkeket.
Nem pszichológus, nem filozófus.
És nem autószerelő, hiába láttam udvarunkon elemeire szedett majd összerakott autókat, és lány létemre tudtam fékbetétet cserélni.
... semilyen meghatározható gyakorlatban létező szakma nem az enyém?
Meghatározhatatlan?
Talán gondolkodó.
De milyen szakma az, hogy gondolkodó? Lehet ezt művelni élethivatásként? Megélni belőle?
Akkor miért nem lettem filózofus? Ha meg emberekkel is akarok foglalkozni, miért nem lettem pszichológus?
Szerintem hezitált, ahogy én is évekig hezitáltam. Taszított az intézményi keret, a szabadság vonzott.
Gyerekkoromban sértőnek éreztem, hogy nekem nem mondott semmit. Volt benne, valami érthetetlen. Az ő részéről valami elítélő? Valami ködbevesző? Valami, amiről nem tud semmit, bár létezik és létezni fog? A szabadság?
A kommunizmus végét jártuk. Azt hiszem, bennem mindig látott valami újat, valami mást, ami nem összeegyeztethető az akkori fennálló rendszerrel.
Most sóhajtottam.
Lehet, hogy soha nem is lesz többet, a klasszikus értelmében munkahelyem.
Tegnap mégis, amikor telefonon beszéltünk, szépen ... újra ... meglátni véltem, az élethivatásom. Belekerültem abba, ami én vagyok.
---
... a filózofus fiú mellett ült egy zsidó származású fiú. Ezután nyílt őszinteséggel kezdett el beszélni arról, hogy mennyire nehéz neki helyére tenni származását.
Akarta! De a kihívás megakasztotta...
ugyanúgy,
mint engemet az, hogy 20 évvel ezelőtt
az osztályfőnököm nem mondott semmit.
No identity.
---
Ha sikerül az autóvezetési vizsgám, a következő célom, a repülőpilóta vizsga lesz :)
Megyek tanulni.
Semmi akadály.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése