Kezdjük ott, kislánykoromban, az óvodában egyik legjobb barátnőmmel, megszöktünk, hogy elmegyünk a mamámhoz. Én tudtam hol lehet a kerítésen át megszökni.
Már az állomás felé közeledtünk, mikor egy néni, megállított.
"Ti hova mentek" - kérdezte.
Én válaszoltam: "a nagymamámhoz, vonattal."
Akkor ő visszafordított és visszavitt minket.
Erre a történetre csak Emese és szüleim emlékszik.
Aztán egyedül is megpróbálkoztam, de ott is valaki visszahozott.
Harminc év múlva beszélgettem az óvoda vezetőjével, és meséltem neki a sztorit, ijedten kapta fel a fejét:
"De ugye semmi bajod nem lett, visszakerültél?"
"Hát itt állok."
Megnyugodott, "Ha anyád nem tett feljelentést, túl nagy baj nem lehetett, nem emlékszem rá, pedig kellene" - mondta.
"Oh, én emlékszem, volt egy nagy vaskapu, amikor nem az oviban voltam egész nap azon ügyködtem a másik oldalról, ástam alatta, hogy majd ki tudjak alatta mászni, de máshol is voltak rések, azokról is mind tudtunk."
Szóval nagymamámhoz vonattal kellett menni.
Sose felejtem el, hogy amikor volt a Szajoli baleset, mentem volna hozzá, a szünetre, de végül, hosszas vívódás után nem mentem.
Később sokszor átmentem a Szajoli vasútállomáson, láttam a szörnyű pusztítást, az újjáépítést, és az emlékművet.
Kislánykoromban álmodtam is vonatról.
Reggel felkeltem és mondtam anyukámnak: "Anyu, piros vonat, ha piros vonat lesz itt..." és meséltem volna tovább az álmom.
Anyu félbeszakított: "Ez hülyeség édeslányom, itt soha nem lesz piros vonat. Felejtsd el."
Így elfelejtettem.
De arra emlékszem, hogy valami fog történni, ha itt piros vonatok fognak járni.
Hát persze, hogy vannak piros vonatok már. 30 év múlva valóság lett. Gondolhatod, ahányszor meglátom, annyiszor jut eszembe, hogy álmomban kislánykoromban láttam.
Egyszer azt álmodtam, hogy mentem a föld-alatt metron.
És egyszer csak áramszünet lett. Vaksötétség, megállt a szerelvény, kinyíltak az ajtók.
Én valamiért tudtam, hogyan kell kimenni a földfelszínére.
És elindultam az alagútban, néhányan követtek, főleg nők, idősebbek és gyermekek. A velem egyidősek, legyintettek, és mondták, "áh mi is tudjuk az utat", elhagytak minket.
Kivezettem az embereket a földfelszínre, ott éppen ünnepség volt, gyönyörűen sütött a Nap.
Azon gondolkoztam, hogy visszamegyek, hogy kihozzam azokat, akik nem követtek, visszafordultam.
Felébredtem.
Van egy jó barátom, metro-vezető, vagy húsz éve, amikor még lehetett, beülhettem hozzá egyszer, előre.
Huuu, de félelmetes, a sötétség az alagútban:)
Az állomásokon mindig rámdúdált, ha ő vezette a szerelvényt, és meglátott a tömegben. :)
Volt még két álmom, vonattal, a legjobb barátnőmet láttam a vonatban, futottam utána a másik sínen, ő bent ült és nézett engem. Távolodott, nem értem el.
Akkor szemből jött egy gyors vonat, úgy tűnhetett a távolodó vonatból, hogy azon a sínen jött amin futottam, de közöttünk volt még egy sín, amit ő valamiért nem látott, nekem nem lett semmi bajom.
Azt gondolom, a barátnőm azt hiszi meghaltam.
És még egy álmom.
Valahonnan külföldről jöttem haza. Repülővel és álltam Kőbánya-Kispesten, vártam a vonatot, hogy jöjjek haza.
/Még akkor a valóságban nem volt családom, de mégis tudtam, van egy fiam és egy férjem./
Akkor ott találkoztam egy régi ismerőssel, aki tolókocsis. De most boldogan járt kelt, és én megkérdeztem tőle csodálkozva:
"Hát te veled mi történt?" Ő válaszolta boldogan: "Hát te nem tudod, ébredés volt Magyarországon!"
"Nem, nem tudtam, nem voltam itthon, külföldön élek." - válaszoltam.
/De én nem élek külföldön most se!/
Ja, és még hozzátette akkor álmomban: "Pedig tudhattad volna, neked is volt hozzá közöd."
/Nem egészen így mondta, de valahogy hasonlóan./
Így vannak az álmaimban a vonatok.
Szerintem a vonat, mint olyan valamit jelent. Még nem fejtettem meg.
A valóságban csak egyetlen egy eset, ami érdekes:
http://testveremnek.blogspot.hu/2012/01/csak-neztem-holdat-kodbe-veszot.html bejegyzésemből:
"Aztán eszembejutott még egy álmom.
Még 1995-ben történt, mindig rohantam az állomásra reggelenként a vonathoz, hogy utazzak Pest felé.
Valamikor annyira rohantam, és annyira reggel volt még, hogy a tömött vonaton megszokott volt, hogy ájuldoztam; helyet készítettek, ablakot nyitottak.
Egy alkalommal, várakoztam a vonatra, az állomás épülete előtt. Egy régi ismerősömmel találkoztam. (Őróla nem beszélek...) Nem volt megszokott, hogy vonatozzon, autóját szerelték... véletlen találkozás volt. Beszélgetni kezdtünk.
Egészen a metróig együtt voltunk. Aztán elbúcsúztunk.
Meglepett a vele való találkozásom... Úgy volt adott, hogy soha többet nem fogunk találkozni.
Aznap éjjel, álmodtam vele. Nyomasztott az álom. Tudtam ezt az ÚRtól kaptam. Ahogy reggel mentem szokásomhoz híven a vonathoz, az ÚR gyötörni kezdett, el kell mondanom neki az álmot. Áh! - gondoltam magamban - még szerencse, hogy nem lesz itt az állomáson. Aztán jött a hang, szólt hozzám az ÚR, "mondd el neki". Vitatkozni kezdtem Vele, "Uram, nem lesz itt úgyse". Szabályszerű vitát folytattam Vele, hogy hagyjon engem békén, nem teszem magamat hülyévé. Aztán, ahogy ráfordultam az állomás felé vezető útra, dühösen engedtem, "jó Uram, ha itt lesz az állomáson elmondom neki".
Ezt ugyanis azért mondtam ily bátorsággal, mert teljesen meg voltam győződve, hogy nem lesz ott.
De ott volt!
Újra beszélgetni kezdtünk. Oh, én bennem meg folyton folyvást a gyötrés, mondjad már, mondjad már, és a kontra: nem mondom, nem mondom!
Nem engedtem. Már a végéhez közeledtünk utazásunknak, amikor kínok kínját élve, az utolsó pillanatban így szóltam hozzá. "Figyelj, valamit el kell mondanom. Veled álmodtam az éjjel. Azt álmodtam, hogy nagyon gazdag leszel! De öregkorodra megtérsz, és örömmel fogunk fogadni!" - látod, ilyen röviden mondtam, szót nem ejtettem arról, hogy kitől kaptam, ki gyötör ezzel engem. Gyorsan túl akartam lenni rajta.
A lány könnyedén elnevette magát. Majd ezt mondta: "Lehet. Lehet, hogy igazad van, nagyon gazdag leszek, és öregkoromra megtérek. Ha gazdag leszek, megtérek! Nem felejtem el, amit mondtál."
Aztán már tényleg soha többet nem találkoztam vele.
Sok-sok (10) év múlva különböző helyekről tudtam meg, hogy valóban gazdag lett, már most. Saját készítetésű BMW-vel jár...
Vajon elfelejtette-e, amit mondtam, és ígéretét? Hiszen eddig minden úgy történt, ahogy megálmodtam."
Vonattal és velem kapcsolatos álma volt testvéremnek, barátnőmnek és a fiamnak is.
Fiam álma:
"Anya mentél a vasútállomáshoz, egy konferenciára, már mindenki ott volt, csak téged vártak, késve indultál el. Még az utcán mentél, amikor egy dombról véletlenül elszabadult egy munkagép, vezető nélkül.
Senki nem volt a városban, és pont elütött. Kórházba kerültél."
Később lerajzolta, utcákat, síneket stb.
Nelly álma:
"Ketten jöttünk ki a föld alól, a metrotól.
Te kicsit elől mentél. Valami gyártelep-szerű volt.
Egy többsávos út keresztezte az utat, megálltál az út szélén, ahol autók közlekedtek.
Valami vasútállomásra mentünk, valami vonathoz.
Akkor egyszer csak valamilyen oknál fogva kikerültél az útra.
Nem léptél, hanem ott lettél. És egy kamion kerekére rátekeredtél. Életben maradtál,
csodával határos módon."
Ő is le tudta rajzolni.
Ebben az időben testvérem is írt Angliából:
"Azt álmodtam, hogy meghaltál."
"Szia Bogi,
Hogy vagy?
Én épp borzalmasan. Bőgve ébredtem ma reggel. Azt álmodtam, hogy meghaltál... kinyitottam a szemem és azt sem tudtam hol vagyok. Percegik tartott rájönnöm, hogy Angliában vagyok és csak egy álom volt.
Még sosem fordult velem elő ilyen.
Kérlek vigyázz magadra.
Nagyon szeretlek!!
Sok sok puszi
Kamilla
U.i.: valamiért még mindig bőgök...."
Éppen ebben az időben műtötték a lábam, és mondtam fel a munkahelyemen. Gyógyulgattam, életem legnehezebb időszaka volt. Lehet, csak hajszálon múlt ismét, hogy életben maradtam?
---
Álmok. Tudom, hihetetlen, de én nagyon ritkán álmodok.
Szinte csak ennyi az álmaim, amiket ide leírok a blogomra.
Mindig telibe találnak, mindig szólnak, mindig üzenet.
Még van egy-kettő, amit le kell majd írnom.
Úgy tűnik nem is csak nekem szólnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése