Vele!

Lassan betelik a füzetem.
Lassan én is befejezem. Vagy az ÚR is befejez engem.
Lassan - nagyon lassan - megértettem, és elengedtem.
Olyan volt, mint egy nagy gyomlálás.
Vagy mintha, egy gyom túl naggyá nőtt volna.
Mintha ragaszkodtam is volna, ahhoz a gyomhoz.
Kitépése fájt, a zsigereimig hatott, hiánya lüktet.
Mégse sírok.
Se düh, se indulat, se harag, se fájdalom, semmi nincs bennem.
Meg kellett szabadulnom.

Nem értem, hogy az ÚR miért várt 17 évet a generális megtisztításommal.
Annyi-annyi minden.

Ki vagy?
Kérdezhetnéd.
Megmondom:
Nagyon buzgolkodtam az ÚRért. Szenvedtem és terheket viseltem a Nevéért.
DE!
De az első szeretetet útközben elhagytam.
Azt hittem a hit munkáiért kell, hogy dolgozzam s meghaljak.

Miközben a hitet meg kell élnem.

Kevély lettem és büszke, mert meggazdagodtam. Noha már semmit se láttam.

S most megtértem. Újra tértem.
Rájöttem: Nélküle semmi, Vele minden vagyok.
Ehhez pedig semmit se kell tennem.
Most pedig mindent el is engedtem.
Minden mi fájt, vagy elkeserített a semmibe hullt.
Új eget és Új Földet teremt.
Minden új lesz.
Írmagja se lesz a rossznak. Emlékezni se fogunk rá.

Nem bánok semmit, és nem tehet róla senki, még én se.
Nem is erőltetem, hogy megváltoztassam.
Csak élni fogom az URal, ahogy vagyok, úgy adom, amit Ő adott nekem.
Az örömet, hogy foghatom a kezét. Nekem más nem kell.
Még a tudás sem, még a hit sem, még a szeretet sem.
Csak, hogy Vele lehetek.
Édesapámmal!