Mind, mind, mind, ma semmi új nincs, amit mondhatnál nekem.
Müller György naplóját olvasom. Ezt a könyvet, öt éve próbáltam meg először elolvasni. Akkor nem sikerült. A hit olyan mély harcáról szólt, amire akkor azt kellett mondanom: Uram! Ez túl fájdalmas! Ez túl kemény nekem!
Még nem jártam úgy könyvvel, hogy ne tudjam végigolvasni. Müller Györggyel igen, néhányszor nekifutottam, de sosem tudtam továbbjutni. A valóság ilyetén meglátása elhordozhatatlan volt számomra. A hit ilyen fokú bizalma Benned, érthetetlen. Miért kérsz ilyen nagy hitet? És miért vársz oly sokáig, ahelyett, hogy mérhetetlen gazdagságodból azonnal kiárasztottad volna, minden kegyelmedet. Ráadásul nemhogy könnyebbedett volna a teher, de Te azt egészen meghagytad. Olyat nem tehetett Müller György, hogy egyszer végre hátradől és azt mondja: most már nem kell Uram a segítséged, megy minden magától. Naplója a hit örök harcáról állít emléket.
És a lélek harca önmagával? A hitetlenség a várakozásban?
Nem, nem dicső ez az út! Sem a világ számára, sem a lélek számára. A teljes rádhagyatkozás Uram: kiszolgáltatottság.
És mégis!
És mégis, ha Te jössz Uram, felüdítve a lelket, utána megint elmész, hogy egyedül hagyj engem. Elviszed dicsőségedet és én megint azt érzem: nehéz!
Nehéz a világ, és annak nyomorúsága. Nehéz nélküled Uram.
Belegondolva, szavaidba, hogy nyomorúságban élünk, valóság! Fájdalmainknak minden cseppje értékes Előtted. Minél nagyobb a lélek szenvedése, annál értékesebb.
Most tehát olvasom Müller György naplóját, és szavai nem ütik ki kezemből a könyvet. Mélységesen mélyen átélem és tudom miről ír.
Nincs bennem lázadás, hogy nem, nem Uram, én ezt nem bírnám, vagy nem bírom. A járom, ha a helyén van, mindegy mit érzek, menni kell előre.
Napló.
Napló ez is. Néha elbújnék hogy azt mondom, nem írom tovább! De mégis. Ahogy Müller írta, írom én is. Hadd lássa meg a világ: nehéz! Nehéz és könnyű. Gyönyörűséges, és szép. A hit diadala, a fájdalom és a szenvedés keresztje. És mégis, megannyi öröm. Kívánatos, és mégis menekülnék.
Tegnap este, hogy fényképezgettem eszembejutott: ja igen, az álmomról akartam írni még neked.
Álmok, amelyek mind valósággá lettek. Ez sajnos, nem megerősítéssel és felfuvalkodottsággal tölt el, hanem ez is fájdalommal.
Uram! Mit is mondhatnék? Elhordozhatatlanak kijelentéseid. Olyan az, mint előrejelzés a tengeren. No lám, kiküldtelek, és most megmondom neked, hogyan lesz utad, hol lesznek viharaid, hol lesznek kikötőid. Miért Uram? Miért, hogy kijelented? Megsemmisítve ezzel engem. Mindent Te tartasz kezedben.
Nem tudom az fáj-e jobban, hogy Te mindig mindenről tudsz, vagy az, hogy Te tartod kezedben, vagy az, hogy önmagában fájdalom, amin átmegyek? Nem tudom a fájdalom jogos-e? De minden bizonnyal az, ha hordozom, létezik.
Vigaszod, hogy itt vagy nekem...
hogy itt vagy nekem...
Te tartod kezedben.
2 megjegyzés:
Csak vitorlázunk tovább Isten szeretetében :)
:) /sóhaj/ :)
Megjegyzés küldése