"Mert minden ember, akit megsértettünk és megbántottunk, egy azok közül, akiket Jézus testvéreinek nevezett. Amit pedig ellene követtünk el, azt Isten ellen követtük el. Minden ember a Krisztus testvére."

2011. december 31., szombat

1. fejezet 1. rész A kísértésekről

    "Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája, az elszórtan levő tizenkét nemzetségnek; üdvözletemet" (1). Jakab Isten szolgája. Ezt ugyan bizonyos értelemben minden izraelita elmondhatta, Jakab azonban az Úr Jézus Krisztus szolgája. Nem nevezi magát Krisztus testvérének, jóllehet az volt. Pál azt írja: "Ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük" (2Kor 5,16). Az ilyen természetes kapcsolatok nem lényegesek. Jakab magát csak "az Úr Jézus Krisztus szolgájának" nevezi. Ezt pedig nem mondhatta el minden zsidó ember, csak azok, akik a nép közül "testvérek" voltak.

    "Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, mikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy a ti hitetek megpróbáltatása kitartást szerez" (2-3). Jakab azonnal rátér a gyakorlati körülményekre, amelyek között a hívők, a testvérek éltek. Ezek a körülmények súlyosak. De éppoly súlyosak számunkra is, akik a végső időben élünk. Minket is sok kísértés támad. De hogyan nézünk ezekre a kísértésekre? Vajon kiváltság-e, "öröm"-e a végső időben élni? Bizonyos értelemben igen. A végső idő különleges alkalmat nyújt a hitre, a gyakorlati istenfélelemre, az Istennek való gyakorlati szolgálatra. A végső időben sok olyan kísértés van, amelyet a korábbi idők hívői nem ismertek. Jakab azt írja, hogy az ilyen kísértéseket tartsuk "teljes örömnek". Miért? Mert minden kísértés beletartozik Istennek velünk kapcsolatos tervébe. Mint hívők tudhatjuk, hogy minden kísértés Isten útjainak egy részét képezi, neveltetésünk érdekében.

    Körülményeink gyakran jelentenek kísértést a számunkra, mert a bűn következményeinek jegyeit viselik magukon. Az 1. fejezetből látjuk, hogy sok testvér számára nagy kísértést jelentett a szegénység. De más körülmények is jelenthetnek kísértést a számunkra, mint a betegség és az éhség, amelyek által az Úr megpróbál minket, ahogyan Ábrahámot is próbára tette. Az ilyen kísértések célja (nevezhetjük őket próbatételnek is) hitünk megpróbálása. Isten próbára tehet bennünket akkor is, amikor vétkeztünk (Jak 5). De minden próbák közt a legmagasabb rendű az, amikor Isten hitünk valóságának megvizsgálása érdekében tesz próbára bennünket, mint Ábrahámot, amikor a kísértések által mutatja meg másoknak, hogy milyen erőt ad Isten az övéinek. Ez pedig a belénk oltott Ige (1,21), ahogy majd látni fogjuk. A kísértések hozzájárulnak ahhoz, hogy a hívők élete Istennek tetsző legyen. Elveszik tőlünk mindazt, ami nem szolgál Isten örömére.

    A kísértések sokszor súlyosak, de a legnehezebb bennük az, hogy gyakran sokáig tartanak. "A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül" (4). Tudunk-e ilyen kitartók lenni a súlyos próbák között? Nem engedünk-e olykor a kísértéseknek, ha hosszabb ideig tartanak? Ez történt Dáviddal, aki - miután Saul olyan sokáig üldözte - végül ezt mondta: "Egy napon mégis el kell pusztulnom Saul keze miatt" (1Sám 27,1). Ezért azután elment Ákishoz, a filiszteusok királyához. Mennyire érthető, és mégis milyen helytelen! A kísértéseknek a kitartást kellene munkálniuk. Ha ez a kitartás még nem érte el az életünkben azt, hogy már csak a dicsőség Urát lássuk, hogy tökéletesen átformálódjunk az Ő képére, dicsőségről dicsőségre, és hogy mindenestől kedvesek legyünk Istennek: akkor a kísértések még nem érték el a célt bennünk. Másfelől tudjuk, hogy a kísértések egész életünk során elkísérnek. Ki kell tartanunk közöttük, míg el nem érjük a célt.

    "Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja, és megadatik neki" (5) Hogyan tarthatunk ki? Hogyan lehetséges a hívő ember számára az, hogy minden őt körülvevő kísértés között is vidám szíve legyen? A felelet: türelemmel és Istentől való függőséggel. Az apostol ezt a két dolgot itt bölcsességnek nevezi. A bölcsesség arra való képesség, hogy Isten Igéjének tanítását, ismeretét, gyakorlatilag is alkalmazzuk. Nem hiányzik-e ez belőlünk gyakran? Sokszor nem válik gyakorlattá az ismeretünk. Miért? Mert hiányzik belőlünk a bölcsesség, a türelem és a függőség. Az igazi függőséget az imádság által juttathatjuk kifejezésre. Ezért szólítja fel itt Jakab a hívőket, hogy csak bátran kérjék Istentől ezt a bölcsességet. Aki ezt megteszi, megtapasztalja, hogy Isten nem tesz neki szemrehányást, hanem készséggel megajándékozza ezzel a bölcsességgel.

    "De kérje hittel, semmit sem kételkedvén, mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány" (6). Nem imádkozunk-e néha valamiért úgy, hogy közben a szívünkben már eldöntöttük, hogy mit akarunk tenni? Ilyenkor az imádság nem más, mint mentség a magunk számára, hogy elmondhassuk: imádkoztunk ezért vagy azért a dologért. Ha magunk készítünk először a szívünkben terveket, akkor ez nem Istentől való függés. Ilyenkor az imádság csak külső szokás. Ilyenkor már nem Isten az, aki vezet minket, hanem saját kívánságaink, vágyaink, vagy a külső körülmények. Mik ezek a külső körülmények? A tenger hullámai és a szelek. Ha hullámok és szelek vezetik az életünket, akkor elbizonytalanodunk, függetlenné válunk Istentől, elfogy a türelmünk, sőt hiányzik a bölcsesség is. Nagyon jól tudjuk, milyen gyakran megtörténik ez.

    "Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól. A kétszínű, a minden útjában állhatatlan ember" (7-8). Ha imádságunk nem a valóságos függőség kifejezője, ha nem igyekszünk őszintén megismerni az Úr akaratát, akkor ne gondoljuk, hogy valamit is kapunk az Úrtól. Akkor ki vagyunk szolgáltatva külső befolyásoknak, ingatagok és állhatatlanok vagyunk minden cselekvésünkben. Az állhatatlanság azt is jelenti, hogy türelmetlenek vagyunk, és nincs bennünk kitartás. Ilyenkor fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy nem az 5. versben említett bölcsesség hiányzik-e belőlünk. Ilyenkor nem jutunk előre az isteni nevelésben.

    A következő versekben Jakab felsorolja, mifélék lehetnek a kísértések. Lehet szegénység vagy gazdagság, vagy egyéb körülmények, amelyek mind Isten gondviselésének megnyilvánulásai. Isten ezeket a körülményeket fel tudja használni - még az ördögöt is felhasználja eszközként, ahogyan azt Jób esetében látjuk -, hogy hitünket és szívünket kipróbálja. A valóban függő hívő megtanul eltekinteni ezekről a körülményekről. Hitének útját nem befolyásolja sem szegénység, sem gazdagság, hanem önmagát Isten igazságának világosságában látja.

    "Dicsekedjék pedig az alacsony sorsú testvér az ő nagyságával, a gazdag pedig az ő alacsonyságával; mert elmúlik, mint a fűnek virága" (9-10). Az alacsony sorsú testvér olyan testvér, aki szegény, vagy társadalmilag alacsony fokon áll. Ezektől eltekinthet, és tudhatja, hogy Isten gondolatai szerint hitben a legmagasabb tisztséget érte el, amit ember elfoglalhat. A gazdag viszont, aki emberi mértékek szerint igen magasra jutott, tudhatja, hogy az igazságnak megfelelően, ha a körülményektől eltekint és Istenre néz, önmagában semmi. Csak addig láthatunk világosan, amíg Isten világosságában járunk, azaz Jakab szerint, amíg engedelmesek és türelmesek vagyunk. Ilyenkor felismerjük magasztos helyzetünket. Tudatában vagyunk annak, hogy a külső körülmények mind mulandóak.

    "Mert felkel a nap nagy hőséggel, és megszárítja a füvet; és annak virága elhull, és ábrázatának kedvessége elvész; így hervad el a gazdag is az ő útjaiban" (11). A végső időben élünk, és ez a világ jelenlegi alakjában elmúlik. Mihelyt fölkel a nap, izzó sugaraival megszárítja a füvet, minden emberi jólétet. A napnak itt kettős jelentése van. Először is fölkel, mint az igazságosság napja (Mal 4,2), mint egy új rendszer középpontja, amelyet Isten az új teremtésben épít majd fel. Ekkor majd a nap áldást jelent az igazak számára, de ítéletet a hitetlenek számára is. Ez vár erre a világra. Ugyanakkor azonban a hívők már ebben az életben megtapasztalhatják "a nap nagy hőségét". Mi egy üdvkorszakkal előbbre vagyunk, mert ennek az új teremtésnek zsengéi vagyunk. Mi már most megtapasztaljuk a nap erejét az Úr ítéleteiben gyakorlatilag a saját életünkön. A levél magyarázata során erre még majd visszatérünk. Itt csak az általános alapelvre világítottunk rá.

    "Boldog ember az, aki a kísértésekben kitart; mert miután megpróbáltatott, elveszi az élet koszorúját, amit az Úr ígért az Őt szeretőknek" (12). Itt az ige boldognak mondja azt, aki a kísértésekben függő viszonyban marad az Úrral, úgyhogy nem a körülményekre, hanem egészen az Úrra tekint. Ilyen módon ki tud tartani a kísértések között. És miután kiállta a próbát, egyszer minden kísértésnek vége szakad. Akkor elnyeri kitartása jutalmát. A hívők, akik kiállták a próbát, elnyerik akkor majd az élet koszorúját. Erre utal az is, amit az Úr a szmirnai gyülekezetnek mond: "Semmit ne félj azoktól, amiket szenvedned kell; íme, a Sátán egynáhányat tiközületek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok; és lesz tíz napig való nyomorúságotok. Légy hív mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját" (Jel 2,10). Az ilyen kísértések Isten nevelési tervébe tartoznak.

    Ezeket a kísértéseket nem szabad összetévesztenünk azokkal a kísértésekkel, amelyekről a 13-14. versekben van szó: "Senki se mondja, mikor kísértetik: Istentől kísértetem; mert Isten gonoszsággal nem kísérthető, Ő maga pedig senkit sem kísért". Hiszen mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Jóllehet itt a kísértés ugyanazzal a szóval van kifejezve, ez a kísértés mégsem Istentől indul ki, míg a 2. és 3. versben olyan kísértésekről olvasunk, amelyek Istentől erednek. Mindebből egészen világos, hogy különböző kísértésekről van szó. Itt, a 13. és 14. versben nem a körülményekben rejlő kísértésekről olvashatunk, amelyek próbatételül szolgálnak, hanem olyanokról, amelyek a gonoszból, a bűnös természetből támadnak. Világos, hogy ilyen kísértések nem származhatnak Istentől, mert Istennek nem ez a természete, és nem is kísérthető gonoszsággal.

    Így volt ez az Úr Jézusnál is. Nem volt bűnös természete, és ezért nem kísérthette meg a bűn. Nála egészen világosan láthatjuk a különbséget. A 2. és 3. versben említett kísértéseket jól ismerte. Tudta, mi a szegénység és éhség. Betegségeinket viselte (Ézs 53). Ismerte mindazokat a körülményeket, amelyek között mi élünk. Mindezekben megkísértetett (megpróbáltatott), és így tűnt ki Istenbe vetett tökéletes bizalma. Mindezekben élvezte Isten jótetszését. A 13-14. versekben leírt kísértéseket azonban sohasem ismerte. Mivel bűn nem volt Benne, ezért lehetetlen volt, hogy bűnre való vágyakozás támadjon a szívében. Ezt mi viszont jól ismerjük. Ez a különbség világosan kitűnik a Zsidókhoz írt levélből is.

    A 4,15-ben ezt olvashatjuk: "Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan, de bűn nélkül" (vö. Zsid 2,18). A külső körülményekben, de nem a bűneinkben. A 14. vers világosan megmutatja, hogy ezek a kísértések belőlünk támadnak, amikor bűnös kívánságok vonnak és édesgetnek bennünket.

    "Azután a kívánság megfoganva bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutva, halált nemz" (15). Ha valaki kívánságainak enged, azok bűnös cselekedetté válnak, és ez az út végül is a halálba vezet. Az 5,20-ból is látjuk, hogy a bűnös útja halálba végződik. Gyakorlati példáját látjuk itt annak, hogy Jakab miként tárgyalja az igazságot teljesen más nézőpontból, mint Pál. A Róma 7,8-ban ugyanis pontosan a fordítottját olvassuk annak, amik Jakab mond: "De a bűn alkalmat véve, a parancsolat által nemzett bennem minden kívánságot". Jakabnál viszont azt olvassuk, hogy a bűn a kívánságból származik. Ellentmondás lenne ez? Nem, sőt mivel különbözőképpen tárgyalja Pál és Jakab ugyanazt az igazságot, teljesebben átláthatjuk. Pál a mélyebben lévő alapokat tárja fel. Nála a "bűn" a bennünk lévő bűnös természetet jelenti, a kívánságok ebből törnek elő. Jakab viszont a "bűn" alatt a bűnös cselekedeteket érti. Amikor kívánság támad bennünket, az bűnös cselekedetekre visz. Jakab tehát teljesen a gyakorlati oldalról beszél.

    Olyan világban élünk, amelyben mindenütt kísértések vesznek körül, és amelyben súlyos körülményekkel találkozunk, de ezekkel az Úr is ismerős volt. Ehhez járul még az, hogy bennünk van az a bűnös természet, amely az Úr számára ismeretlen volt. Milyen nehéz is az élet itt a hívő ember számára. Mennyire szükséges, hogy Isten nevelő iskolájában tekintetünket egészen az Úrra irányítsuk. Erről szólnak a következő versek. Megmutatják, hogy noha most ebben a kísértésekkel teli világban élünk, és még testben vagyunk, annak kísértéseivel együtt, mégis már egy teljesen új világhoz tartozunk, annak mi vagyunk zsengéi. Milyen nagyszerű dolog ez!

    "Ne tévelyegjetek szeretett testvérek! Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás vagy változásnak árnyéka" (16-17). Tévelygünk, ha ezt a két világot nem különböztetjük meg élesen egymástól. A kívánságok nem Istentől jönnek, hanem önmagunkból. De minden jó adomány, és minden tökéletes ajándék felülről jön, a világosságok Atyjától. Íme, itt egy új világ tárul elénk, egy új rendszer, amelyet Isten alapított, szemben ezzel a régi világgal, a régi teremtéssel, amelyet megrontott a bűn.

W.J.O.

2011. december 30., péntek

Tök jó

TestVérem falán:


boldogság. Köszönöm!

Zsoltárok 91,9-10

Zsoltárok 84,2

2 Korinthus 6,17-18

1. fejezet 2. rész Az Igazság Igéjéről

    Először is meglátjuk a forrást, ennek az új teremtésnek az eredetét: a világosságok Atyját. Isten Igéjében az "atya" szó gyakran egyszerűen "forrást, ősokot, eredetet" jelent (vö. 5Móz 32,6; Ézs 64,7; Mal 2,10; Ef 4,6). Minden általunk ismert világosság Istenből ered. Ő az ősok, mivel Ő maga világosság (1Jn 1,5). Isten világosság önmagában, de ha ezen a földön világosság van, amely látható, az Őbelőle ered, és sokféle dicsőségben sugárzik ki. Ezért nem a "világosság Atyjáról", hanem a "világosságok Atyjáról" van itt szó. Érdekes ez, kivált ha tudjuk, hogy a napfény is, ha háromszögű prizmán bocsátjuk át, színeire bomlik. Istennek ebben az egy világosságában különféle dicsőségek vannak jelen. Isten üdvkorszakaiban egy új rendszerbe kerültünk, amelyben Istennek ezt a sokrétű dicsőségét már most szemlélhetjük, mintegy sok színre bontva.




    Ismét szép példánk van arra, hogy az igazságot csak akkor érthetjük meg, ha messzebb tekintünk, és az Írást a maga egészében engedjük szólni hozzánk. A világosságról szólnak már a Biblia első versei. Az 1Mózes 1,3-ban így szól Isten: "Legyen világosság". Ott az Ige ennél sokkal többet nem mond a világosságról. Ott volt, mint ahogy ott volt a sötétség is. Később azonban többet is megtudunk erről a világosságról, mert a negyedik teremtési napon ez a világosság bizonyos formákban jelenik meg, a nap, a hold és a csillagok alakjában. Ha itt a világosságok Atyjáról hallunk, gondoljunk arra, hogyan nyilvánult meg Isten világossága az Úr Jézusban, Őbenne, aki az igazságosság napja (Mal 4,2).

    Az első teremtési nap világosságával a negyedik teremtési napon találkozunk újra, amelyen a világosság a nap által nyilvánult meg. Ismerjük-e Isten dicsőségének fényét? A 2Korintus 4-ben olvashatunk róla, és ott utalás található az első teremtési napra. Isten egyszer így szólt: Legyen világosság! - és Ő gyújtotta ezt a világosságot a mi szívünkben "az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett" (2Kor 4,6). Isten, aki így szólt: "legyen világosság", ezt ránk vonatkoztatva is mondotta, de nemcsak világosságot ébresztett a szívünkben, hanem eljuttatott bennünket Isten dicsőségének ismeretére, amely Krisztus arcán világított Ki ismerhetne meg csak valamennyit is a világosságok Atyjából, ha ez a világosság nem az igazságosság napjában jelentette volna ki magát? Ki ne tudná, hogy mindaz, amit ebben az igeversben olvasunk, csak akkor érthető meg, hogyha Őt, a "dicsőség Urát" (2,1) ismerjük? Ebben a megdicsőült Úrban látható most Isten teljes dicsősége.

    Ha azt olvassuk, hogy minden jó adomány és tökéletes ajándék onnan felülről jön, a világosságok Atyjától, akkor tudhatjuk, hogy ezek az ajándékok a mennyben, az Atya jobbján ülő megdicsőült Embertől valók. Az Efézus 4-ből látjuk, hogy minden ajándék a megdicsőült Úrtól származik, aki elvégezte a váltságművet, és az Isten jobbjára ült.



    "Az Ő akarata szült minket az igazság (valóság) Igéje által, hogy az Ő teremtményeinek valami zsengéje legyünk" (18). Hogyan szült minket újonnan Isten? A Kolossé 3 szerint Krisztus az, aki a maga képére teremtett minket. Ő Isten teremtésének kezdete (Jel 3,14). Itt ennek az új teremtésnek egyik távlatát látjuk. Ki a kezdete ennek a teremtésnek? Az Úr Jézus a teremtője a régi, de az új teremtésnek is. Életre hívta-e már ezt az új teremtést Ő, a megdicsőült Ember, a dicsőség Ura, akiben világosan láthatjuk mindazokat a világosságokat, amelyek Istenben találhatók? Létezik-e már ez az új teremtés? Nos, az új világ még nincs itt, de van már zsenge, és ez mi vagyunk. De még nem élünk az új teremtésben, hanem a régi világban, amelyet a bűn jellemez. Ebből a sötétségből tekintünk fel a teljes világosságba. Ismerjük az Isten dicsőségének fényét, amely a Krisztus arcán ragyog. Benne találjuk meg ennek a dicsőségnek minden kijelentését. Ő a Nap, és ha dicsőségét szemléljük, akkor mi magunk is elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úr Szelleme által (2Kor 3,18). Ennek a naprendszernek középpontja a nap. Ő sugározza ki Isten világosságát. Mi ehhez a rendszerhez tartozunk, mint bolygók, amelyek visszaverik ennek a napnak a fényét. De nem automatikusan sugározzuk vissza ezt a világosságot; ahhoz előbb változásnak kell bennünk végbemennie. Ezt az átalakulást munkálta bennünk az Úr, amikor újonnan szült minket az igazság (valóság) Igéje által. Ez az újonnan születés, amelyről az 1Péter 1,22-23-ban is olvasunk. Ugyanerről az újonnan születésről beszél az Úr Jézus némileg más nézőpontból Nikodémusnak a János 3-ban. Alapvető változásnak kell bennünk végbemennie. Az új teremtés nem alkotás. Többé nem a régi emberünket viseljük, hanem felöltöztük az új embert. Ennek az új embernek igen világos leírását fogjuk ebben a levélben megtalálni, jóllehet itt nem a tanról van szó, hanem annak gyakorlati következményeiről.

    "Az igazság (valóság) Igéje" az az Ige, amely az Istenről szóló teljes igazságot kijelentette nekünk. A Szellem az igazság (valóság) szelleme. Az Úr Jézus azt mondta: "Én vagyok az igazság (valóság)" (Jn 14,6). Isten Igéje az igazság (valóság) Igéje. Újonnan születtünk az által, Aki ennek az új teremtésnek a kezdete, az Ige által, az Ő Szellemének ereje által. Itt tehát egy új teremtés kezdetét látjuk. Ő a kezdet olyan értelemben, hogy Ő az ősoka ennek a teremtésnek. Mi pedig első zsengéi vagyunk. Új emberek egy régi bűnös világban, amelyen Isten ítélete nyugszik. A Bíró az ajtó előtt áll. Ezért nem könnyű a sok kísértés között megállnunk, amelyek egyfelől a külső körülményekből adódnak, másfelől a bennünk levő gonoszból erednek. Mivel azonban az új teremtés zsengéi vagyunk, istenfélőknek kell lennünk, és gyakorlati keresztyén életet kell élnünk.

    Ezért tér át itt az apostol azonnal az Ige gyakorlati alkalmazására. Noha a nap még nem kelt fel e világ fölött (Mal 4), annak fénye már most, amikor még éjszaka van, visszatükröződik rajtunk (ahogyan éjjel visszatükröződik a holdon a nap fénye). "Azért, szeretett testvéreim, legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert ember haragja Isten igazságosságát nem munkálja" (19-20). Akit egyszer már megérintett az igazság Igéje, az megtanult hallani, és mindig késznek kellene lennie a további hallásra. A keresztyén ember ismertetőjele nem a szája, hanem a füle. "Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek" (Jel 2 és 3). A jó keresztyén embert a jó fül jellemzi. Nem gyors a beszédben. Ezt még több ízben látni fogjuk ebben a levélben. Továbbá a keresztyén "késedelmes a haragra". Újra meg újra fenyeget az a veszély, hogy ennek a bűnös világnak a kísértései és a bennünk levő bűnös természet következtében olyan "gyümölcsöket termünk", mint e világ fiai. Amikor a 20. versben az Isten igazságosságáról van szó, akkor is látjuk, hogy Jakab egészen másként használja ezt a kifejezést, mint Pál. Pálnál Isten igazságossága az, amit Isten cselekedett, mert Isten igaz. Jakabnál viszont az az igazságosság, amit mi gyakorlatilag cselekszünk, amely a bennünk levő isteni természetből folyik. Istennek ezt az igazságosságát azok az emberek gyakorolják, akik újonnan születtek az igazság (valóság) Igéje által.

    "Elvetve azért minden undokságot és a gonoszság sokaságát (tehát mindazt, ami az óembert jellemzi, aki nem született újonnan az igazság-valóság Igéje által), szelídséggel fogadjátok a beoltott Igét, amely megtarthatja a ti lelketeket" (21). Ez rendkívül fontos kifejezés. Az Ige a szívünkbe van oltva. Nemcsak hirdettetett nekünk. Amikor hirdetik az Igét, az a füleket éri el, de egyedül csak Isten Szelleme tudja az Igét mint magot a szívekbe oltani úgy, hogy új természet sarjad ki belőle. Ezt olvassuk az 1Péter 1,23-ban: "Mint akik újonnan születtetek, nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Isten Igéje által, amely él és megmarad örökké". Tehát újonnan születtünk egy romolhatatlan magból Isten Igéje által a Szent Szellem erejében. Ezt magyarázta az Úr is a János 3-ban Nikodémusnak. Az újonnan születés víz és Szellem által történik. A víz itt Isten Igéjének ismert képe (lásd Ef 5,26). Ez a bennünk levő mag. Isten Szelleme a szívekbe oltja az Igét, úgyhogy kisarjad az új, az isteni természet. Nem elég tehát Isten Igéjét hallani, hanem ennek az új természetnek munkálkodnia kell bennünk, amely által új emberré, új teremtménnyé leszünk, ennek az új teremtésnek zsengéi.




    Ha ez nem történik meg bennünk, akkor az Igének csupán hallgatói vagyunk. "Az Igének pedig megtartói legyetek, ne csak hallgatói, megcsalva magatokat. Mert ha valaki hallgatója az Igének, és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, aki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát; mert megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt" (22-24). Az Igét emberi szóval hirdetik, és az Ige emberi füleket ér el. De ha az Ige nem megy tovább, akár hitetleneknél, akár hívőknél, ha az Isten Szelleme nem érinti meg általa a szívünket és lelkiismeretünket, és nem oltja azt mélyen belénk, akkor mit sem használ. Ilyenkor olyan az ember, mint aki megnézte magát a tükörben egy pillanatra, azután elmegy és elfelejti, hogy milyen is valójában. Aki meglátta önmagát, - ha első alkalommal döbben rá, hogy olyan világhoz tartozik, amelyen Isten ítélete nyugszik, ha hívő, meg kell állapítania, hogy még gyakran a természeti ember ismertetőjegyeit hordozza, és nem tükrözi mindig mint a hold, az igazság napjának dicsőségét, - kívánja, hogy sikerüljön Isten Szellemének az Igét mélyen a szívébe ültetni.

W.J.O.

2011. december 29., csütörtök

1. fejezet 3. rész Az új világ

    Egy végső idő bizonyos szempontból mindig szomorú időt jelent. Olyan idő ez, amelyben sokan elragadtatnak Isten népéből. Isten népe amúgy is szétszórtságban él. A gyöngeség jele az, hogy nincs egység Isten népén belül, és mindenki a maga útját járja. Ehhez járul, hogy Isten népében sokan olyanok is találhatók, akik nem nevezhetők "testvérek"-nek, mert szívükbe sohasem plántálódott be mélyen az Isten Igéje. Úgy tűnik, hogy a gonosz világ körülöttünk éppen a végső időben mutatkozik Isten népe számára vonzónak, és sokakat eltévelyít, magával ragad. Nem akarunk-e Isten Igéjének megtartói is lenni?

    "De aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad amellett, az nem feledékeny hallgató, sőt, cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében" (25). A "szabadság törvénye" itt Isten Igéjét jelenti. Ha nemcsak felületesen, hanem mélyen tekintünk bele és maradunk meg ebben a törvényben, akkor nem leszünk feledékeny hallgatók, hanem cselekedni fogjuk az Igét. És akkor boldogok leszünk cselekedeteinkben. Az új teremtést, az eljövendő Országot, az új világot ez a törvény jellemzi. Itt ennek az új világnak egyik eleméről van szó.

    Ebben az új rendszerben, amelyet Isten alkot majd, szemben a régi világgal, és amelyet zsengéiben már meg is valósított, mienk a világosságok Atyja, ezek a világosságok a dicsőség Urában jelennek meg, és bennünk is, ha gyakorlatilag visszatükrözzük ezt a világosságot. Ez az Ige belénk van oltva, és mint mag, kisarjad, az új élet gyümölcsét termi, úgyhogy láthatóvá válik a gyakorlati keresztyén élet.

    Itt, a 25. versben azonban ennek az új rendszernek egy harmadik elemét találjuk. Milyen törvény vezeti a hívőket? Jakabnak sokkal több világossága volt, mint azoknak, akik Mózes törvényéért buzgólkodtak (vö. Csel 21,20). A "szabadság törvénye" önmagával ellentmondó kifejezésnek látszik. Sokan, amikor törvényről hallanak, rabszolgaságra gondolnak. Hiszen a törvényben parancsolatok vannak, amelyeket meg kell tartani! A törvény azt jelenti, hogy az ember rabszolga módjára azt köteles tenni, amit legszívesebben nem tenne. A rabszolgaság a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ember olyan dolgokat kényszerül tenni, amelyeket nem szívesen tesz meg, vagy pedig, hogy el vannak tiltva tőle olyan dolgok, amelyeket szívesen megtenne. A sinai törvény is azt követelte az embertől, amit nem akart megtenni. Ennek gyakran nem is volt a tudatában. Pál sem tudott a kívánságairól, amíg el nem jött a törvény (Róm 7,7-8). A törvény így szól: "Ezt tedd! Ezt ne tedd!" - ez mindig pontosan az ellenkezője annak, amit az óember akar. Ha valakinek megtiltom, hogy azt tegye, amit akar, ez számára rabszolgaságot jelent.

    De mi hát akkor a "szabadság törvénye"? Először is olyan törvény, amilyennek azt az Úr Jézus ismerte. Ő azt mondja a János 10-ben és 15-ben, hogy az Ő Atyja parancsolatai alatt áll. Ez vajon rabszolgaságot jelentett a számára? Nem, az volt az Ő eledele, leghőbb vágya, hogy azt cselekedje, amit Atyja kíván tőle (Jn 4,34). Az Atya szívének valamennyi kívánsága pontosan az volt, amit az Ő isteni természete, az Ő szíve cselekedni kívánt. Ez pedig nem rabszolgaság. Ha valaki olyasmit parancsol nekünk, amit magunk is szívesen megtennénk, akkor ez a szabadság törvénye. Aki tagadja az Úr Jézus engedelmességét, az tagadja az Ő szabadságát is. Hiszen az Úr Jézus szívének szándéka, legfőbb vágya az volt, hogy mindazt megtegye, amit az Atya kívánt. Ez a szabadság törvénye. A szó igazi, biblikus értelmében vett szabadság ezt a két összetartozó dolgot jelenti. Ha a kettőt egymástól elválasztjuk, akkor megszűnt a szabadság. A szabadság elsősorban kötelesség, bizonyos parancsolatoknak való alárendeltség. Ezek csak Isten parancsolatai lehetnek. Nem jelentenek kényszert, mert a kényszer nem szabadság, hanem rabszolgaság. A meg nem tért ember kényszer alatt él, kénytelen vétkezni, mert a bűn uralkodik fölötte. Mi, mint hívők, nem vagyunk kényszer alatt, de kötelességeink vannak. Ez azonban valami egészen más. Istennel szemben vagyunk felelősek, hogy megtartsuk parancsolatait, de nem kényszerűségből, hanem önként, belső erkölcsi kötelességből. Csak ez a második elem teszi teljessé ezt a keresztyén szabadságot. Ugyanis mindaz, amit Isten tőlünk kíván, tökéletesen egyezik új természetünk kívánságával. Ha például azt mondom a gyermekemnek meg kell enned ezt a süteményt, és ha ez pontosan az, amit a gyermek szívesen tenne, akkor ez a parancs számára a szabadság törvénye. De szívünkben nincs mindig ez az érzület Isten parancsolatai iránt, s ez azzal függ össze, hogy a régi természet még mindig bennünk van, és a belénk oltott Ige nem mindig hat bennünk. Ezért vagyunk az Igének gyakran csupán hallgatói, és nem megtartói.

    A szabadság törvénye az új világhoz tartozik, mert a békesség országában, amelyről a 2. fejezetben olvasunk majd, be lesz írva ez a törvény az emberek szívébe. Az új teremtés törvénye ez. Azokkal a törvényekkel, amelyeket e világ emberei követnek, nincs dolgunk, jóllehet engedelmességgel tartozunk a felsőbb hatóságok iránt, amennyire ez Isten törvénye szerint lehetséges (Róm 13). Nekünk azonban alapjában véve a szabadság e törvényével van dolgunk. Isten teljes akarata számunkra törvény, és ez nem a parancsolatok valamilyen felsorolása az Újszövetségben - hiszen az Újszövetségben csupán néhány parancsot találunk -, hanem Isten teljes akarata. Kötelesek vagyunk Isten akaratát cselekedni, és azt tesszük szívesen, amit Isten tőlünk kíván, ha engedjük ezt az új embert kibontakozni és gyümölcsöt teremni.

    "Ha valaki istentisztelőnek látszik köztetek, de nem zabolázza meg nyelvét, sőt megcsalja a maga szívét, annak az istentisztelete hiábavaló" (26). Az új ember gyümölcsei elsősorban abban jelentkeznek, hogy megfékezzük a nyelvünket. Ez a téma annyira fontos, hogy a Szent Szellem egy egész fejezetet (3. fej.) szentel neki. Ne gondoljunk könnyelműen arra, hogy egyszerűen átugorhatjuk ezt a témát, hiszen semmi közünk hozzá. Ha Isten szükségesnek tartja, hogy egy teljes fejezeten át írjon a nyelvünkről, akkor nekünk el kell gondolkoznunk azon, hogy nyilvánvalóan nagyok a nyelvünk okozta veszélyek. Mennyi gonoszság történt keresztyének között, akik megfékezték ugyan a kezüket - hiszen a keresztyének nem verekednek könnyen össze, sem nem is rugdalják egymást - de nem zabolázták meg a nyelvüket. Mennyi sérelmet okoztak már egymásnak hívő emberek a nyelvük által. Ha valaki bizonyítani akarja, hogy bensejében megváltozott, és hogy Isten Igéje valóban a szívébe van oltva, tehát Istentől született az igazság Igéje által, ezt elsősorban a nyelvén kell meglátni. Ha nem ez az eset, és nem fékezzük meg a nyelvünket, akkor megcsaljuk a szívünket. És akkor hiábavaló az istentiszteletünk, mert vallástételünk merő külsőség, mélyebb tartalom nélkül, ahogyan az a zsidóknál általában szokásos volt. Ugyanazzal a nyelvvel szépen vallást tudunk tenni a hitünkről, hogy néhány perccel később már gonosz dolgokat beszéljünk, mivel gyorsak vagyunk a szólásra (vö. 19. v.). Ha azonban az Úrtól függünk és szüntelenül azért imádkozunk, hogy az Úr használjon minket, és azt munkálja bennünk, ami az Ő dicsőségére való, akkor sokszor lassúbbak lennénk a szólásra.

    Az "istentisztelet" szó átfogja a keresztyén ember egész életét: nemcsak a hívők összejövetelét értjük rajta, hanem keresztyén gyümölcseik, cselekedeteik egészét. Mindez hiábavaló, ha a nyelvvel nincs minden rendben. Mi tehát az igazi vallás? Miként lesz gyakorlatilag láthatóvá, hogy lelkünk mélyén Isten munkálkodik, hogy Igéje szívünkbe plántálódott, és az igazság Igéje által újonnan születtünk? Erre a következő versben találunk feleletet.

    "Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban..." (27a). Úgy látszik, mintha nagyon sok keresztyén ember manapság csak idáig olvasta volna el ezt az igeverset. Hiszen nem erről szól-e a ma igehirdetése a gyakorlati keresztyénségről: szeressük egymást és segítsünk egymáson. Nos, ez helyes is. Ha történt bennünk valami, akkor annak nemcsak Istennel szemben kell láthatóvá lennie, nem is csak testvéreinkkel szemben, hanem minden emberrel szemben, akivel csak kapcsolatba kerülünk. Ha egy új teremtés zsengéi vagyunk, akkor ennek meg kell látszania a másokkal szembeni magatartásunkon is (legyenek azok akár hívők, akár hitetlenek). Itt azonban nem szabad megállnunk, ahogy az nagyon gyakran történik. Mert az Igének folytatása van: "... és szeplő nélkül megtartani magát e világtól" (27b). Az igazi vallás tudatossá teszi bennünk, hogy mi egy új rendszerhez tartozunk, amelynek semmi köze a régihez, hogy egy olyan teremtéshez tartozunk, amelyben teljes képtelenség az, hogy engedjünk e világ által valamiképpen beszennyezni magunkat. Annál is inkább, mert a végső időben élünk, és Isten ítélete nyugszik e világ fölött. Ez újra meg újra kiviláglik ebből a levélből. Az 5. fejezetben ezt olvassuk: "Íme, a Bíró az ajtó előtt áll", de már a levél kezdetétől fogva világos, hogy az új ember fel tudja ismerni a mai világ valódi jellegét. A 4. fejezetben azt látjuk, hogy a világgal való barátság gonosz dolog, mert Isten ítélete lebeg e világ felett, mi pedig egy új világhoz tartozunk. Hogyan is lehetne e világgal bármiféle erkölcsi kapcsolatunk vagy barátságunk? Ez ellenségeskedés lenne Istennel szemben.

    Már itt, az 1. fejezet is világosan rámutat az alapelvre, mely szerint az igazi vallás nemcsak egy bizonyos fajta magatartást jelent embertársainkkal szemben, hanem világos állásfoglalást e világgal szemben. Mit jelent a világ? Az Újszövetség minden szerzője igen világosan írt erről. Ezek sorát maga az Úr Jézus indította el, amikor ezt mondta: "Most van e világ kárhoztatása; most vettetik ki e világ fejedelme" (Jn 12,31). Így beszél a mi Urunk a János 17-ben rólunk az Atyának, hogy mi nem e világból valók vagyunk, noha ebben a világban élünk. Ismerjük-e azt a feszültséget, amelyet az jelent, hogy egy új világból valók vagyunk, noha ebben a világban élünk? Ismerjük-e azt a feszültséget, amelyet az jelent, hogy egy új világ zsengéi vagyunk, és mégis a régi világban élünk? Ez sok kísértést jelent a számunkra, mert ez a világ gonoszságban vesztegel. De sok kísértést jelent az is, hogy a bűn még bennünk van. Nos, miből lehet világosan felismerni, hogy melyik oldalon állunk? Mindazok, akikhez ez a levél szól, Isten népéhez tartoznak. De honnan lehet megismerni a különbségeket. Onnan, hogy meglátogatjuk az özvegyeket és árvákat? Ez kétségkívül jó dolog, de nem elég. Kivált az utolsó napokban kell a döntő különbségeknek abban megmutatkoznia, ahogyan ezzel a világgal szemben viseltetünk. Megértettük, hogy mi a világ Isten szemében? Megértettük, hogy a Bíró az ajtó előtt áll, és hogy ítélet nyugszik e világ fölött? Ha ez nemcsak a fülünkbe hatolt bele, hanem erkölcsileg mint beplántált Ige a szívünk mélyéig is elhatolt, akkor lesz ennek gyakorlati következménye, hogy szeplő nélkül tartjuk meg magunkat ettől a világtól.

    Ez nem csupán negatív dolog, ez nem a törvény dolga. Örvendetes lehetőség ez, ameddig szemünket erre a naprendszerre irányítjuk, az igazságosság napjára, amely ennek az új rendszernek a középpontja. Ha az Úr dicsőségére tekintünk, akkor elváltozunk mi magunk is dicsőségről dicsőségre, mintegy az Úr Szelleme által (2Kor 3,18). Akkor ez a világ nem érinthet meg bennünket. A világtól való elkülönülés nem negatív dolog, ha tekintetünket a világosságok Atyjára függesztjük, és arra, Aki Isten minden világosságának kiábrázolója, Aki az új teremtés kezdete, amelyhez tartozunk.

    Adja meg az Úr mindnyájunknak azt a kegyelmet, hogy mint a hold és a bolygók visszatükrözzük eme új rendszer középpontjának fényét egy olyan világban, amelytől egyúttal szeplő nélkül megtartjuk magunkat. Adja meg az Úr azt a kegyelmet, hogy ezt megvalósítsuk az Ő dicsőségére.




W.J.O.

Egyiptom hercege


Ma este, először meghallgattam Mariah Carey és Whitney Houston előadásában, a When you believe című dalt, aztán megnéztem a hozzátartozó rajzfilmet Mózesről, Egyiptom hercegét. (A filmet rákattintva te is megnézheted)

Vége felé fogalmazódott meg bennem, hogy milyen heroikus, kemény küzdelem a megtérés is, amikor a régi családunkból kiszakadunk, hogy új népet találjunk, vagyis hogy népünkbe belefoglaltassunk. Mindannyian, akik Isten népéhez csatlakozunk piciben átéljük azokat a küzdelmeket, amit Mózes élt át. Ezért nagyszerű ez a film. Mózes ilyen ábrázolásában az ember egyszerre érzi át heves érzelmekkel, belsőleg is és kívülállóként is sajátos küzdelmeit. Harcolunk Istennel és emberekkel, ezért Izrael e nép neve.

Ugyanakkor a film megkapóan, és jól hirdeti Isten egyedülálló, magasan mindenek felett álló dicsőségét, ahol Isten a leghatalmasabb, nincs szüksége segítőkre, tanácsadókra, Ő maga egyedüli vezetője, tulajdonosa az Ő népének. Mózest a film helyesen ábrázolja ebben a szereposztásban az engedelmes szolgaként, ellentétben állítva az egyiptomi varázslókkal. Hiszen így is van. Isten hatalma megnyilatkozik rajtunk, az Ő  mértéke, akarata, elhívása szerint, és nem mi vagyunk, akik irányítjuk Őt. Éppen, hogy nem tudunk mást tenni, mint hogy alázatosan bűneinket beismerjük Őelőtte, meghajtjuk fejünket, és elmegyünk oda ahová küld bennünket. Kezünkbe vesszük a Tőle kapott botunkat, vagyis a Belé vetett bizalmunkat, és vezetjük testvéreinket (a ránk bízottakat), a kánaán földjére. Éppen úgy, ahogy Isten adja.

Amikor pedig a cselekvés ideje jön el, mert ellenség szorongat, a halál torkában vagyunk, hangtalan vagy imával, Őbenne bízunk. 

Amikor pedig megszabadított, hálaadással ujjongunk. Haladva előre, ahová utunk fut. Ismét a Belé vetett bizalommal.

 Tehát a bizalom... erről szól. Talán mintha mindig csak erről írnék...

Csak ráadás, hogy Whitney Houston - szerintem - a világon a legcsodálatosabb hang:


(Whitney)
Many nights we pray
With no proof anyone could hear
In our hearts a hopeful song
We barely understood
Now we are not afraid
Although we know there’s much to fear
We were moving mountains long
Before we know we could
Oh yes

There can be miracles when you believe
Though hope is frail it’s hard to kill
Who knows what miracles you can achieve
When you believe
Somehow you will
You will when you believe

(Mariah)
In this time of fear
When prayer so often proves in vain
Hope seems like the summer birds
Too swiftly flown away
Yet now I am standing here
My heart’s so full I can’t explain
Seeking faith and speaking words
I never thought I’d say

There can be miracles when you believe
(When you believe)
Though hope is frail it’s hard to kill
Who knows what miracles you can achieve
(You can achieve)
When you believe
Somehow you will
You will when you believe

(Whitney & Mariah)
They don’t always happen when you ask
And it’s easy to give in to your fear
But when you’re blinded by your pain
Can’t see your way safe through the rain
Thought of a still resilient voice
Says love is very near

There can be miracles (miracles)
When you believe (oh when you believe)
Though hope is frail it’s hard to kill
(hard to kill)
Who knows what miracles you can achieve
(You can achieve)
When you believe
Somehow you will
(Somehow, somehow, somehow)
You know you will
You will when you believe
You will when you believe
Just believe
Just believe
You will when you believe 





http://www.youtube.com/watch?v=tP5MEdEigTc

A filmben a magyar dalszövege:

Néma volt az ég,
Az imánk üres éjbe szállt.
Bennünk mégis élt egy hang,
A remény dala gyúlt.
Mi bízunk, van, ki véd,
Ha balsors űz egy élten át.
Hegymozdító hittel,
járt a nép a félszen túl.

Mert Ő küld száz csodát,
Csak benne bízz!
Reményünk ing,
De bizton áll!

Megélhet száz csodát,
Ki hinni bír!
Merj hinni hát,
És láss csodát!
Ha hív, majd átsegít!

Ki most él, mind fél,
hogy hasztalan mond száz imát.
Úgy elrebben a remény,
mint gyors szárnyú madár.
De bátran állok én
és tart a vágy, ki tudja miért?
Hitem szól, egy ősi hang,
mely sosem szólt így még.

Eszter imája

Példabeszédek 13,9

Zsoltárok 18,26-27

2011. december 28., szerda

Ézsaiás 46,4

2. fejezet 1. rész


    Az 1. fejezet tanulmányozásakor megállapítottuk, hogy Jakab levelének különleges helyzete van az Újszövetség levelei között. Ez az egyetlen levél, amely Izráel népe egészének, a szétszórtságban élő tizenkét törzsnek szól. A levél mindenesetre gyakran kizárólag a hívőket szólítja meg. Ők a keresztyénség olyan átmeneti korszakában éltek, amikor Isten megengedte, hogy továbbra is részt vegyenek a jeruzsálemi templomi szolgálatban, amely azután Kr.u. 70-ben Jeruzsálem és a templom lerombolásával ért véget. Ilyen különleges körülmények között keletkezett ez a levél, amely számunkra is rendkívül hasznos: mert napjainkban mi is Isten nagyszámú (névleges) népéhez tartozunk, amelyből azonban a legtöbb embernek nincs Istenből való élete. Miként akkor, úgy ma is szétszórtságban él Isten népe, és a Bíró ma is az ajtó előtt áll. Isten hamarosan meg fogja ítélni ezt a világot, kivált a vallásos világot.

    Mi is végső időben élünk, mint akkortájt a zsidók. Számukra ez az akkori üdvkorszak végét jelentette, számunkra pedig ennek a mostani, keresztyén üdvkorszaknak a végét. Tudjuk, hogy az Úr visszajövetele közel van. Láttuk, hogy Jakab ebben a levélben kiváltképpen az igazi keresztyénekhez intézi sorait, akiket ő "szeretett testvéreim"-nek nevez, és azokkal a nehéz körülményekkel foglalkozik, amelyek között ezek éltek. Valamely üdvkorszak "utolsó napjai" mindig nehéz napok. Ezért a levélben található felszólítások számunkra is igen szükségesek, hogy éppen ezekben az időkben tudjuk megvalósítani a gyakorlati keresztyénséget, és megtanuljuk megítélni a világot a jelenlegi formájában. Az 1,27-ben a gyakorlati keresztyénség mindkét oldalát megtaláltuk: egyfelől az istenfélelmet, amely abban mutatkozik meg, hogy meglátogatjuk az özvegyeket és árvákat az ő nyomorúságukban, azaz törődünk azokkal, akik gyöngék és megvetettek, akiket olykor még azok is elhanyagolnak, akik Isten népéhez számítják magukat; másfelől, hogy meglássuk világosan ennek a mai világnak a jellegét, és hogy magunkat szeplő nélkül megtartsuk ettől a világtól, miközben szemünket arra a másik világra irányítjuk, amelynek középpontja az Úr Jézus lesz majd.

    Az 1. fejezetben már foglalkoztunk ezzel az új rendszerrel, amelyet Isten hív majd életre. Ez a világosság rendszere a nappal, mint középponttal (11. v.). Isten ebben a rendszerben világosságot jelent ki; Ő maga a világosságok Atyja (17.v.). Ezt a világosságot a maga sokrétű dicsőségében az Úr Jézus személyében mutatta be. Benne jelent meg Isten világossága. De nemcsak ennyi, már most vannak olyan emberek e világban, akik újonnan születtek az igazság (valóság) Igéje által, akikbe be van oltva Isten Igéje (21.v.). Ezáltal új természet támadt bennük, amely által istenfélelmet gyakorolhatnak és Istennek szolgálhatnak. Ez az 1. fejezet szerint azt jelenti, hogy ebben a sötét világban visszatükrözik azt a világosságot, amelyet az Úr Jézus által Istenben megláttak. Ennek az "új világnak" középpontja az Úr Jézus. A hívők pedig olyanok, mint a hold és a bolygók, amelyek a nap körül keringenek és annak fényét visszatükrözik. Másként kifejezve: ennek az új természetnek a gyümölcsei kifelé úgy jelennek meg, mint gyakorlati istenfélelem. A belénk oltott Ige termi ezeket a gyümölcsöket.

    A 2. fejezet közvetlenül csatlakozik a megelőző versekhez: "Testvérek, ne legyen személyválogatás a dicsőség Urában, a mi Jézus Krisztusunkban való hitetekben" (1). Az előző fejezet 27. versében már láttuk, hogy ebben a világban a keresztyének ne azokkal törődjenek, akik a társadalom mértéke szerint nagyrabecsültek, hanem azokkal, akiket kevésre becsülnek, tehát az özvegyekkel és árvákkal, továbbá, hogy a keresztyének tartsák meg magukat szeplő nélkül e világtól. Ez csak úgy lehetséges, ha szemüket nem erre, hanem az eljövendő új világra irányítják, amelynek az Úr Jézus a középpontja. Ezt az 1. fejezet még nem mondja ki ennyire világosan, itt nevezi a levél az Úr Jézust első ízben a "dicsőség Urá"-nak.

    Jakab felszólítja a testvéreket, hogy legyen hitük az Úr Jézus Krisztusban. Az új ember hite irányuljon Őreá, a dicsőség Urára. Ő ennek a hitnek a tárgya. Úgy ismerjük Őt, mint aki egy egészen más világhoz tartozik. A mai világ nem a dicsőség világa, hanem a szorongattatás és a nyomorúság világa; sötét, bűnös és beszennyezett világ. Hogyan lehetséges tehát, hogy mi megtartsuk magunkat szeplő nélkül ettől a világtól? Úgy, hogy tekintetünket erre az Úrra, ennek az új rendszernek, ennek az új világnak a középpontjára irányítjuk. Mi magunk is már ehhez a világhoz tartozunk, mert zsengéi vagyunk (1,18) Isten eme új teremtésének, amelynek kezdete az Úr Jézus (vö. Jel 3,14).

    Az 1. fejezetben láttuk ennek az új természetnek a belső oldalát és a gyümölcseit. A 2. fejezetben az apostol ugyanezzel a témával foglalkozik, de más oldalról. Vallástételünk valódiságát vizsgálja, amely gyakran nem több a szájjal tett vallástételnél. Beszél az apostol a hitről, kétféle módon vizsgálja, hogy kiderüljön, összhangban áll-e a belső átalakulással. Először is: nem személyválogató-e a hit? Mert ha igen, akkor nem lehet isteni természetből fakadó valóságos és igazi hit. Az igazi hit az új világ felé irányul, Isten országa felé (vö.5.v.), amely hamarosan eljön, és amely nem ismer különbséget gazdag és szegény, alacsony rendű és magas állású ember között, ahogyan azt ez a világ teszi. Az igazi hit második ismertetőjelét a 14-26. versek írják le. A hitnek jó cselekedetek által kell igaznak bizonyulnia. A hívő ember legyen igaz ember olyan értelemben, hogy cselekedetei összhangban legyenek vallástételével. Ez nemcsak egyszerűen azt jelenti, hogy jót cselekszik. Sok ember van a világban, akik jót cselekszenek, legalábbis emberi mérték szerint, de nincs valódi hitük. Azok a cselekedetek, amelyekről itt Jakab beszél, nem olyanok, amelyeket e világ helyesel, hanem olyanok, amelyek az új világ törvényeiből következnek.

    Az igazi hit ismeri a mostani világ valódi arculatát, de egy egészen más, új világra tekint. Az igazi hit nem keres ebben a világban semmiféle dicsőséget, hanem a dicsőség Urára tekint, aki egykor maga is szegénységben és megalázottan élt ezen a földön, most azonban a dicsőségben van. Ez az új világ kapcsolatban áll azzal a dicsőséggel, amely az Úr Jézusé most a mennyben. Aki így érti meg ennek a világnak a jellegét, az tudja, hogy lehetetlen a hit számára az embereket külső tekintélyük szerint megítélni.

    Jakab ezt egy gyakorlati példával világítja meg. "Mert ha a ti összejöveteletekre bemegy egy aranygyűrűs férfiú fényes ruhában, bemegy pedig egy szegény is szennyes ruhában... " (2). Mellesleg megjegyezve, itt az apostol a zsinagógáról beszél, ami ismét csak arra emlékeztet bennünket, hogy itt olyan zsidókból lett keresztyénekről van szó, akik szokás szerint még összejönnek a zsinagógában, tehát még nem szakadtak el teljesen a hitetlen izráelitáktól, noha az 5. fejezet már említést tesz egy helyi gyülekezetről is. Itt tehát különböző emberek jönnek a zsinagógába, pl. egy aranygyűrűs, gazdag férfi, elegáns öltözékben, és egy szegény, rongyos ruhában. Szemünk vajon a szegény és gazdag, a megvetett és a tekintélyes közötti különbségre néz, mint ahogyan ezt ma a világ teszi, vagy pedig mindent az új világ alapelvei szerint ítélünk meg? Az új világban olyan emberek élnek, akik tudják, hogy az alacsony sorsú testvér fel van magasztalva, magasabbra, mint e világ fontos és gazdag emberei. A gazdag testvér meg van alázva, és megtanulta, hogy Isten színe előtt ő maga semmi (1,9-10). Ezek ennek az új világnak a mértékei.

    De hogyan ítélkezünk mi ebben a helyzetben? Ha azt mondjuk a gazdagnak: "Foglalj helyet itt kényelmesen", a szegényt pedig valahol hátul leültetjük a zsámolyra, akkor érvényes ránk, amit az apostol mond: "Nem mondtatok-e ellent magatoknak, és nem lettetek-e gonosz gondolkodású bírákká?" (3-4). Ez olyan megkülönböztetés, amely a régi világban egészen magától értetődő, az új világban azonban teljesen érvénytelen. Ez nem azt jelenti, hogy mi szüntessük meg ezeket a különbségeket, azon fáradozva, hogy a szegényekből betű szerint gazdagokat, a gazdagokból pedig szegényeket csinálunk. Nekünk ezzel a régi világgal egyáltalán semmi dolgunk. Nem a mi feladatunk megjobbítani ezt a világot. Ítélet van rajta, és a Bíró az ajtó előtt áll (5,9). A mi feladatunk az, hogy magunkat e világtól szeplő nélkül megtartsuk az Úr visszajöveteléig. Ez nem azt jelenti, hogy a szegényből nem lehet gazdag, de csak akkor, ha Isten teszi gazdaggá (1Tim 6). Egy rabszolgának sem kell föltétlenül rabszolgának maradnia. Ha felszabadulhat, ki kell használnia az alkalmat (1Kor 7,21). De ne testi módon fáradozzon ezért. Ha Isten ajándékozza ezt neki, akkor fogadja hálásan az Ő kezéből, mert így helyes és jó. Ha azonban ilyen különbségeket teszünk szegény és gazdag között, akkor gonosz gondolkodással, vagy helyesen: gonosz megfontolással ítélkezünk az emberek fölött. Ott ítélkezünk, ahol Isten már ítélt.

    Hogyan ítélt Isten? "Halljátok meg, szeretett testvéreim: avagy nem az Isten választotta-e ki a világ szegényeit, hogy gazdagok legyenek hitben és örökösei az országnak, amelyet azokban ígért, akik Őt szeretik?" (5). Isten e világ szegényeit, tehát azokat, akik e világ mértéke szerint szegények, kiválasztotta, hogy hitben gazdagok legyenek. Hit által tudatában vannak gazdagságuknak. Hová irányul a hitük? A dicsőség Urára (1.v.). Az az igazi hit, amely látja az Urat a dicsőségben. Létezik valamilyen hit a világban is, ennek azonban nincs jelentősége, mert fogalma sincs Isten bölcsességéről. Azt mondja az 1Korintus 2,8 erről a bölcsességről: "Melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert (mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát)". Itt megint csak találkozunk a "dicsőség Ura" kifejezéssel. Az igazi hit tehát abban mutatkozik meg, hogy ismeri azokat a dolgokat, amelyek e világ emberei elől el vannak rejtve még akkor is, ha állításuk szerint van hitük - ez azonban csupán külsőleges hit. Az igazi hit mindent a dicsőség Urával kapcsolatban lát, és tudja, hogy milyen gazdagok azok, akik szegények e világban.

    Isten ugyanis e világ szegényeit választotta ki arra, hogy "örökösei legyen az országnak, amelyet azoknak ígért, akik Őt szeretik" (5.v.). A hit mindent az eljövendő országgal kapcsolatban lát. Mit jelentett ez a mostani világ a dicsőség Ura számára? Ez a világ feszítette meg Őt. Volt-e vajon az Úrnak e világban gazdagsága? Nem, hiszen még olyan helye sem volt, ahová a fejét lehajtsa (Mt 8,20). És micsoda szegénységben született! Szegénységének legnagyobb mélységét azonban a kereszten látjuk: "Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett értetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok" (2Kor 8,9). Íme, ezt a helyet nyújtotta ez a világ az Úr Jézusnak. Van-e hát neki, mint a dicsőség Urának bárminemű kapcsolata e mostani világgal? Nem, a hitnek az új világra kell tekintenie, Isten országára, amely egyszer majd megvalósul ezen a földön, amikor az Úr Jézus visszajön a mennyből dicsőségben. Akkor majd megmutatja dicsőségét, mint Emberfia, és ebben a dicsőségében egy új világot állít föl, melynek első szakasza Isten országa. Azután következik minden dolog újjáteremtése. Mi pedig már most ennek az új világnak első zsengéi vagyunk.

    Ez az új világ, vagy ahogy az 5. vers mondja: az ország tehát azoké, akik Istent szeretik. Érdekes, ahogy a 2. fejezetben kétszer is szó esik a szeretetről: először, hogy az igazán hívők szeretik Istent, másodszor, hogy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat (5. ill. 8.v.). Így tehát a Jakab 1-2-ben az isteni természet két ismertetőjelét találjuk, a világosságot és a szeretetet. Istenről magáról azt olvassuk, hogy Ő világosság (1Jn 1,5) és szeretet (1Jn 4,8.16). A világosság Isten lénye, a szeretet pedig Isten természete. Az 1. fejezetben láttuk, hogy van kapcsolatban ez az új rendszer a világossággal, ugyanis ez Istent a világosságok Atyjának nevezi, és e világban a világosságot a nap ábrázolja ki. A 2. fejezetben azt is látjuk, hogy ez az új világ a szeretettel is kapcsolatban áll. Ebben a végső időben az igazi keresztyénség ismertetőjegye a szeretet: először az, hogy szeretjük Istent (5.v.), másodszor, hogy szeretjük felebarátunkat (8.v.). Ezek a dolgok közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz. Mert ez az ország azoké, akik Istent szeretik.

    Az "ország" a görög eredeti szöveg szöveg szerint azt jelenti "királyi uralom" ("basilea"). Sajnos, a fordításból nem tűnik ki világosan, hogy itt az ország jelentése szorosan összefügg a benne uralkodó királlyal ("basileus"). Ki igazgatja majd ezt az országot? Egy király. A királynak törvényei vannak, amelyek alapján országában uralkodik. Ezért találjuk a 8. versben a "királyi törvény" kifejezést. Ez a királyi törvény ahhoz az országhoz tartozik, amelyben az Úr Jézus fog uralkodni. Ki megy be majd ebbe az országba? Az, aki szereti Istent, és szereti felebarátját, mint önmagát. Látjuk már, hogyan függ össze minden a végső időben ezzel az eljövendő világgal? Az 1. fejezet szerint az igazi hit ismertetőjele a világosság, itt a 2. fejezetben a szeretet. Rendkívül tanulságos végignéznünk az Újszövetségben mindazokat az igehelyeket, amelyekben a hívőkről úgy olvashatunk, mint akik Istent szeretik. Gondoljunk csak a Róma 8,28-ra: "Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van". Az 1Korintus 8,3-ban az igazi ismeret kapcsolatos a szeretettel: "Ha valaki az Istent szereti, azt ismeri Ő". Az 1János 5,2 az Isten iránti szeretetet kapcsolatba hozza az Ő parancsolatainak megtartásával. Végül ezt olvassuk az 1Korintus 2,9-ben: "Amiket szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek". A hit a Jakab 2 szerint vallástétel, amely pedig halott, ha nem kapcsolatos a világossággal és a szeretettel. A hit csak akkor lehet valódi, ha olyan isteni természetből fakad, amely szeretetben nyilvánul meg. Ezért olvashatunk itt az Isten és a felebarát iránti szeretetről.

    "Ti pedig meggyaláztátok a szegényt. Avagy nem a gazdagok hatalmaskodnak-e rajtatok, és nem ők hurcolnak-e titeket a törvény elé? Nem ők káromolják-e azt a szép nevet, amelyről neveztettek?" (6-7). A szegények különleges helyet foglalnak el Isten szívében. Nem azért, mert nincsen pénzük, hanem azért, mert a gazdagok elnyomják őket ebben a világban. Ebben a levélben a gazdagok tulajdonképpen a keresztyénség ellenségei. Hát nem mondta meg róluk már Jézus Krisztus is, számukra alig lehetséges, hogy bejussanak Isten országába (Mt 19,24; Mk 10,23-24)? Itt Isten országáról van szó, és ezek a gazdagok olyan emberek, akik meg akarnak gazdagodni, és a vagyonukban akarnak bízni (Mk 10,24). Ebben az értelemben gazdag az, aki a javaihoz ragaszkodik, ezek jelentik élete tartalmát, egész világát. Aki nem ismer más világot a main kívül, az e világgal együtt pusztul el az ítéletben. Mit csináltak a gazdagok? Elnyomták, bíróság elé hurcolták a szegényt, és káromolták azt a szép nevet, amelyről neveztettek. Káromolják Istent, káromolják a dicsőség Urát, Isten azonban szemét az árvákon és az özvegyeken tartja, azokon, akik ebben a világban szegények.

W.J.O.

2011. december 27., kedd

Máté 24,35

Új korszak


Nos.
Új korszak előtt vagyok. 
Kaptam egy fényképezőgépet. Ezért sok sok sok képet fogok készíteni.
Ahogy  vesződtem a fényképkezelő programmal rátaláltam egy-két trükkre, tudni fogok készíteni Igés kártyákat is. 
Az első, itt bejegyzésem alatt látható. Csak próbaverzió, de elégedett vagyok magammal. 

bogi

Zsoltárok 16,1-6


Színvariációk kiscicára

Kékkel

Pirossal

Színesen

2. fejezet 2. rész


    A hitet az jellemzi, hogy szereti Istent és szereti a felebarátját, a szegényeket, az özvegyeket és árvákat, mint önmagát. Legjobb példái ennek Ábrahám és Ráháb, akikről e fejezetben később szó lesz. Jó cselekedeteik szeretetből fakadtak. Ábrahámot a 23. vers "Isten barátjának" nevezi. A görög nyelvben a "barát" jelentése azonos a héber nyelv "szerelmesé"-vel. Ábrahám Isten "szerelmese" volt. Íme, az első alapelv: szeretet Isten iránt. Ábrahám nemcsak vallástételével, hanem cselekedeteivel is megmutatta, hogy szereti Istent. Isten maga is elismerte ezt. Ráhábnál látjuk a második alapelvet. Nála megtaláljuk az Isten népe iránti szeretetet. Ebben a két személyben látjuk tehát a szeretet törvényének, ennek a királyi törvénynek a gyakorlati megvalósítását.

    "De ha személyválogatók vagytok, vétkeztek, elmarasztaltatva a törvény által, mint annak megrontói. Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egész megrontásában bűnös" (9-10). A 8-12. versekben három különböző törvényt találunk: a királyi törvényt (8.v.), a sínai törvényt (9-10.v.) és a szabadság törvényét (12.v.) A királyi törvény jelentésével már foglalkoztunk. Jakab most az izráeliták által olyan jól ismert sínai törvényről beszél. Ezekben a versekben rávilágít arra a fontos alapelvre: senki sem gondolhatja, hogy megtartotta a törvényt, ha csak egyetlen pontban is vétkezett. Aki a törvényt egyetlen ponton áthágja, nem hivatkozhat arra, hogy a törvény összes többi pontját megtartotta. Aki egyetlen pontban elbukik, az alapjában véve megszegte az egész törvényt. Ahogy az evangéliumokból is tudjuk, ezek buzgón igyekeztek tanulmányozni a törvényt, azt sok parancsolatra szétbontani, és saját parancsolataikkal "kiegészíteni". Nagyon sokat foglalkoztak a törvénnyel, azt azonban nem ismerték fel, hogyha csak egyetlen ponton vétkeznek, minden fáradozásuk hiábavaló. Milyen komoly dolog az, ha valaki azt mondja: szeretem Istent, ugyanakkor nem szereti felebarátját, nem törődik a szegényekkel, özvegyekkel és árvákkal. Ez nem illik össze. Aki nem törődik a szegényekkel és kicsinyekkel, ezzel azt bizonyítja, hogy ez a világ még sokat jelent a számára; és nem tartja meg magát szeplő nélkül e világtól.

    "Mert aki ezt mondotta: Ne paráználkodjál, ezt is mondotta: Ne ölj. És ha nem paráználkodol, de ölsz, törvényszegővé lettél" (11) Büszke lehet-e valaki arra - aki egy másik embert megölt -, hogy nem házasságtörő? Aki a törvénynek csak egyetlen parancsát is megszegi, törvényszegővé lett. Nagy veszélyt jelent még a keresztyének számára is, hogy a törvénnyel foglalkozzanak, azt tantételekre bontják széjjel, különböző igazságokra, de önmagukra ne alkalmazzák. Nagy veszedelem ez számunkra, de az volt az akkori zsidók számára is. A görögök számára az jelentett veszély, hogy a keresztyénséget elegyítették a filozófiával, saját gondolataikat hozzáfűzték a keresztyén hithez. Számunkra talán más veszedelmek is vannak, amelyek által erőtlenné tesszük Isten Igéjét. A zsidók a törvényhez a parancsolatok egész jegyzékét csatolták, a Talmudot. A törvényt a legapróbb részletekig tanulmányozták, egyről azonban megfeledkeztek: annak megtartásáról.

    Az 1. fejezet tanulmányozása során már rámutattam arra, hogy könnyebb az Újszövetség tanításaival elméletileg foglalkozni, mint ezeket a tanításokat gyakorlatilag megvalósítani. Ezért oly nehéz Jakab levelét - amely alig tartalmaz tanítást - a gyakorlati életbe átvinni. Ez a levél a hitet nem elméletileg vizsgálja, hanem mint teljes egészében gyakorlati valóságot, amelynek a gyakorlati életben kell megmutatkoznia.

    Itt, a 2. fejezetben is, megtaláljuk a szabadság törvényét: "Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni" (12). Azt már láttuk, hogy Isten eljövendő országában a törvény az emberek szívébe lesz írva. Isten Igéje a szívükbe lesz oltva, úgyhogy nem érzik, hogy ez a törvény elnyomná őket. Nem kívülről rájuk erőszakolt parancs lesz ez, nem egy "tedd" és "ne tedd", hanem olyan törvény, amely tökéletesen megfelel új természetük kívánságainak és vágyainak. Ezt a királyi törvényt az Ige a szabadság törvényének nevezi. Már az 1,25-ben láttuk, hogy mit jelent ez a kifejezés. Isten felszólít bennünket a szeretetre, s közben a szeretet olyasvalami, ami az isteni természetből fakad: másként egyáltalán nem tudunk szeretni. Isten szeretete kitöltetett szívünkbe (Róm 5,5). Nem csodálatos olyan törvény alatt élni, amely szeretetre szólít fel bennünket, s ugyanakkor olyan természettel rendelkezni, amely csak szeretni tud? Az új ország - amelyben az Urat mint a dicsőség Urát látjuk meg - enne a szeretetnek a bélyegét viseli magán. Mi már ma ennek az eljövendő országnak, ennek az új teremtésnek vagyunk a zsengéi, akik már most ápoljuk a szeretetet Isten iránt, de felebarátaink iránt is.

    Ez gyakorlatilag abban nyilvánul meg, hogy irgalmasságot gyakorolunk. A szeretet irgalmasságban mutatkozik meg. "Mert az ítélet irgalmatlan az iránt, aki nem cselekszik irgalmasságot; és dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen" (13). Aki ebben a világban irgalmasságot gyakorol, nem kerül ítélet alá. Aki szeretetet gyakorol az árvák, az özvegyek és az emberi mérték szerint szegények iránt, az az irgalmas ember. A 15-16. versben Jakab egy gyakorlati példával még jobban megvilágítja ezt.

    Ezzel a cselekedetek által igazolt hit nehéz témájához érkeztünk. "Mi haszna, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Avagy megtarthatja őt a hit? (14). Sokan nem tudnak ezzel semmit sem kezdeni. Magának Luthernek is súlyos problémát jelentett ez a kérdés. Nem értette, hogyan mondhatnak Pál és Jakab látszólag ellent egymásnak. Pál azt mondja a Róma 3,20-ban, hogy a törvény cselekedeteiből nem igazul meg senki, míg Jakab azt állítja, hogy az ember cselekedetekből igazul meg (2,24). Hogyan lehet megmagyarázni ezt a látszólagos ellentétet? Csak úgy, ha meggondoljuk azt, amire már az 1,15-ben is emlékeztünk, hogy ti. Pál a keresztyén tanítás legmélyebb alapjait tárja fel, Jakab viszont egészen gyakorlati módon beszél  a tanításról. Így van ez itt is. Pálnál a hit az új természettel kapcsolatos, és abból származik. A hit gyakorlati dolog, amely ott található, ahol már isteni természet van. Ezt az isteni természetet nem cselekedetek által nyerjük el. Tehát lehetetlen cselekedetek által megigazulni; csakis  e hit alapján igazulhatunk meg. Jakabnál a hit ebben a fejezetben vallástétel, melynek valódiságát meg kell vizsgálni.

    Talán két igevers által meg tudom világítani a különbséget, vajon hit által vagy cselekedetek által igazulunk meg. Az egyik a Róma 4,2: "Mert ha Ábrahám cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekednie, de nem Isten előtt". Pál apostolnál arról a kérdésről van szó: Hogyan igazulhat meg az ember Isten előtt? A megigazulás itt azt jelenti: igazzá tétetni Isten előtt. Hogyan tekinthet Isten egy embert igaznak? Csak úgy, hogy a hite alapján új természetet nyer. Ez itt a döntő, és akkor Isten mindazt neki tulajdoníthatja, amit az Úr Jézus váltságművével elvégzett. Isten az embert a hite által látja kapcsolatban a meghalt és feltámadott Úrral, és ezért tekintheti "igaznak" őt. Isten előtt cselekedetek által sohasem lehet az ember igazzá, csak egyedül hit által. Mert ez a hit az, amely az embert élő kapcsolatba hozza a meghalt és feltámadt Úrral.

    A Jakab 2-ben viszont nem arról van szó, hogyan lehet az ember igazzá Isten előtt, hanem arról, hogyan mutatkozhatik az ember igaznak a világ előtt úgy, hogy azt az emberek láthatják. Ez világosan kiderül a 18. versből, ahol Jakab így szól: "Mutasd meg nekem a te hitedet". Itt az a döntő kérdés, hogyan mutathatja meg valaki a maga hitét másoknak. Istennek nem szükséges megmutatnunk hitünket, hiszen Isten tökéletesen ismeri minden ember szívét, és tudja, hogy van-e benne hit, vagy nincs. Istennek nincs szüksége a cselekedetekkel történő igazolásra. Az emberekkel szemben azonban más a helyzet. Csak akkor láthatjuk, hogy valakinek a vallástétele igaz és őszinte, ha a hite cselekedetekben nyilvánul meg.

    Ez tulajdonképpen kiderül már a 14. versből is, ahol Jakab azt mondja: "Mi a haszna, testvéreim, ha valaki azt mondja: hite van". Nos, a mondás nem elegendő. Csak úgy győződhetünk meg róla, hogy valakinek valóban van hite, ha ez a hit cselekedetekben is megmutatkozik. Ebben a fejezetben tehát a megigazulás nem az "igazzá tétetést" jelenti. Isten megigazít minket, ha hiszünk. Bűnösök voltunk, de Ő megigazított, amikor összekötött a meghalt és feltámadott Úr Jézussal. Jakabnál arról van szó, hogy az ember igaznak bizonyul. Ha hitben elfogadta a dicsőség Urát, ez Istennel való ügyének rendezését jelenti, és Isten látja, hogy van-e benne igazi hit. De ha ugyanez az ember azt mondja egy másiknak: "van hitem" -, akkor szavai nem elegendőek ennek bizonyítására, hanem ezt a hitet a gyakorlatban megfelelő cselekedetek által kell valódinak megmutatni. Az a hit, amely csak szóbeli vallástételből áll, nem mentheti meg őt.

W.J.O.

2011. december 26., hétfő

2. fejezet 3. rész

    "Ha pedig a testvérek, férfiak vagy nők, mezítelenek és szűkölködnek mindennapi eledel nélkül, és azt mondja nekik valaki ti közületek: menjetek el békességgel, melegedjetek meg és lakjatok jól; de nem adjátok meg nekik, amire szüksége van a testnek, annak mi a haszna?" (15-16). Íme, egy példa, hogyan mutatkozhatik meg a hit valódisága. Ez a hit tehát az irgalmasság cselekedeteiben mutatkozik meg (vö. 13. v.). Pál ír a galatáknak a szeretet által munkálkodó hitről. Ez tehát olyan hit, amely gyakorlati szeretetszolgálatban nyilvánul meg (Gal 5,6). Bizonyítani kell tehát, hogy az emberben valóban van hit. A hit ti. engedelmeskedik a királyi törvénynek: "Szeresd felebarátodat, mint magadat" (8.v.). Az igazi hit nem részesíti előnyben a gazdagokat, hanem szereti a szegényeket. Vajon szeretet és irgalmasság-e az, ha valaki olyan testvérekkel találkozik, akik a legszükségesebb dolgokban is ínséget látnak, és azt mondja nekik: menjetek el békességgel? Ez csak azt bizonyítja, hogy nincs jelen valódi hit, és a vallástétel hamis. "Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, meghalt önmagában" (17).


    "De mondhatja valaki: Neked hited van, nekem pedig cselekedeteim vannak. Mutasd meg nekem a te hitedet cselekedetek nélkül, és én meg fogom neked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet" (18). A vallástétel akkor tekinthető igaznak, ha csatlakoznak hozzá a hit cselekedetei. Ha csak szájjal történik, és nincsenek gyümölcsei, akkor halottnak bizonyul. Ha azután az ilyen emberek hitről beszélnek, számolniok kell azzal, hogy valaki azt találja nekik mondani, amit a 18. versben olvasunk. Minden igazi keresztyénnek joga van ezt mondani bárkinek, aki vallást tesz hitéről: azt állítod, hogy hited van, nekem azonban cselekedeteim vannak, amelyeket látni is lehet. Én nem beszélek a hitemről és arról, amivé lettem azáltal, hogy elfogadtam Krisztus váltságművét, hanem cselekedeteimmel mutatom meg, hogy keresztyén ember vagyok. Nos, mutasd meg nekem a te hitedet - cselekedetek nélkül! Az ugyanis lehetetlen, hogy valakinek hite legyen anélkül, hogy ebből a hitből cselekedetek támadnának. Beszélhetsz a hitedről, amennyit csak akarsz, hitednek azonban cselekedetekben kell megnyilvánulnia. Mert én meg tudom mutatni neked a hitemet az én cselekedeteimből. Erről van itt szó. Nincsenek ugyanis valóságos jócselekedetek hit nélkül, ugyanígy nincsen valóságos hit cselekedetek nélkül. Akinek cselekedetei vannak, annak hite is van. Akinek hite van, az a cselekedetei által tudja bizonyítani azt. Jakab itt kivált az izráelitákhoz fordul, mert őket fenyegette az a veszély, hogy vallástételük halott. Hiszen minden izráelita Isten népéhez tartozott, és ezzel elfogadta ennek a népnek a tanait. Mi volt hát ennek a tanításnak a lényege? Ezt a következő versből tudjuk meg.

    "Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök (démonok) is hiszik, és rettegnek. Akarod-e tudni pedig, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül meghalt?" (19-20). Az ószövetségi tanítás summája: "Egy az Isten" (vö. Móz 6,4). Egy Isten létezik, és ez az ÚR (Jahve !). Ez a zsidóság hitvallása. Akkoriban minden zsidónak le kellett tennie ezt a hitvallást, és ha kimondta, akkor már jó zsidónak számított, akár ortodox, akár liberális ember volt. Nos - mondja Jakab -, jól teszed, ha ezt hiszed. De ne feledd el, hogy ezt a démonok is hiszik, és reszketnek is tőle. A démonok is tudják, hogy egy az Isten! A démonok is kénytelenek elismerni, hogy csak egy Isten van, és ez a Jahve-ÚR. De vajon az övékhez hasonló vallástétel, amellyel az evangéliumok szerint az Úr Jézust is elismerték, üdvözíthet-e? Az ilyen vallástétel eredménye csak rettegés, és nem üdvösség. Aki azt hiszi, hogy az ilyen vallástétel által üdvözül, az hiábavaló ember, aki nem látja be, hogy a hit cselekedetek nélkül halott.

    "Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazíttatott-e meg, felvívén Izsákot, az ő fiát az oltárra?" (21). Most két fontos példa következik. Főként két dologra kell ügyelnünk: először a cselekedetek jellegére, másodszor arra, milyen módon függenek össze ezek a cselekedetek Isten eljövendő országával, az új világgal. Napjainkban is beszél a világ "jó cselekedetekről". S hogy a világ mit ért rajtuk, az látszólag ugyanaz, amit itt találunk. E világ számos gyermeke elismeri, hogy aki az özvegyeket és árvákat támogatja, az jó ember. Sok filozófus is azt tanította, hogy gondoskodni kell a szegényekről.

Látjuk azt is, hogy napjainkban a keresztyénség is egyre inkább vízszintes jellegű lesz, és ezáltal humanizmussá fokozza le magát, mivel nem megy tovább annál, mint hogy gondoskodik az özvegyekről, árvákról és e világ szegényeiről. És valóban, az igazi hit abban mutatkozik meg, hogy valaki törődik a szegényekkel, az özvegyekkel és árvákkal. Ha azonban itt az apostol azt igyekszik bebizonyítani, milyen a valóságos hit, sohasem szorítkozhatik csupán humanizmusra.

    Ezért oly végtelenül tanulságosak számunkra Ábrahám és Ráháb példái. Ők ketten ugyanis olyasmit cselekedtek, ami a világ véleménye szerint semmiképpen nem számított "jó cselekedet"-nek. Képzeljük csak el, mi lenne, ha valaki ma azt akarná tenni, amit Isten Ábrahámtól várt el, tehát meg akarná ölni tulajdon fiát az oltáron. Vajon jó cselekedetnek tartaná ezt a világ?


Ezt egy jogállamban legkevesebb 15-20 év fegyházzal büntetnék. És mint vélekednének arról az asszonyról, aki elárulná népét és hazáját, méghozzá háborús körülmények között? Józsué 2-ben olvashatjuk, hogyan félt Jerikó az izráelitáktól, és hogyan készültek az izráeliták Kánaán földjének elfoglalására. És íme, itt van Ráháb, aki haza árulást követett el. Az ilyen személyt ma háború esetén rögtönítélő eljárás során agyonlőnék.

    Ezek a mai világ mércéi, és éppen ezért oly jelentőségteljes ez a két példa. Amint már mondottuk, Izráel népének megvolt a hitvallása. Így a mai keresztyéneknek is van hitvallásuk. S most nem annyira a "humanista" keresztyénekre gondolok, akikről az imént volt szó, hanem az ún. "ortodox" keresztyénekre. Milyen sok olyan hívő van napjainkban, talán ennek a könyvnek olvasói között is, akik azt mondják, hogy mindazt hiszik, amit Isten megígért Igéjében. Elhisznek minden szót, hisznek az Ige ihletettségében, hisznek az Úr Jézus isteni és emberi mivoltában, hisznek az egész isteni igazságban, ahogyan az a keresztyénségben kijelentetett. Az ilyen hívőket nevezik ma "evangéliumi"-aknak, vagy más, ehhez hasonló szép néven. De most következik a kérdés: vajon feltalálhatók-e nálunk olyan cselekedetek, mint Ábrahámnál és Ráhábnál? Most nem arról van szó, hogy meglátogatjuk-e az özvegyeket, és árvákat, hogy törődünk-e a szegényekkel, hanem arról, hogy cselekedeteink magukon viselik-e a 21-25. versekben leírt cselekedetek jellegét?

    Már emlékeztettünk arra, hogy a 2. fejezetben a szeretetről van szó. És itt most felteszi nekünk az Ige a kérdést: mennyire szeretjük Istent? Annyira, mint Ábrahám? És mennyire szeretjük Isten népét? Annyira, mint Ráháb? Íme, a szeretet két oldala.
Az ország azoké, akik szeretik Istent, és megtartják a királyi törvényt, azaz szeretik felebarátjukat, mint önmagukat (5. 8. v.).
Nos, milyen messze megyünk el a szeretetben?
Csak szociális evangéliumot gyakorolunk-e, amelyet ma széltében-hosszában hirdetnek?
Komoly veszélyt jelent ez még azoknál is, akik evangéliumi vagy ortodox keresztyéneknek vallják magukat, még ha hűségesen ragaszkodnak is a teljes keresztyén igazsághoz. Alkalmazzuk egyszer határozottan magunkra a fenti példákat! Mennyiben látszik meg abban, amit teszünk, hogy szeretjük Istent és Isten népét? Ábrahám cselekedeteiből igazult meg. Hite volt. Istennek ehhez nem volt szüksége bizonyítékra, hiszen tudta, mi van Ábrahámban. Nem kellett őt cselekedetei alapján igaznak nyilvánítania. Ábrahám már az 1Mózes 15-ben megigazult, mert Isten látta szívében a hitet. Isten azonban a világ előtt is igaznak akarta nyilvánítani Ábrahámot, itt ez azt jelenti, hogy be akarta nyilvánosan mutatni, milyen hite van Ábrahámnak. Ábrahám tehát megigazult hite által az 1Mózes 15-ben és cselekedetek által az 1Mózes 22-ben. Megigazult hit által abban a pillanatban, amikor teljes hittel fordult Isten felé, amint ezt olyan világosan találjuk a Róma 4-ben. Isten látta szívében a hitet. Isten azonban őt a világ előtt is mint igaz embert akarta bemutatni azáltal, hogy Ábrahám kész volt Izsákot feláldozni. Ebből azután kifelé is nyilvánvaló lett, mi lakozott Ábrahámban.

    "Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett tejessé a hit" (22). A belső hit a látható cselekedetekben lesz teljessé. Ezek Isten útjai velünk. Ezt láttuk az 1. fejezetben is. Isten tervei közé tartozik életünkben, hogy a kísértések által napvilágra jöjjön, ami a szívünkben van, rejtve.

W.J.O.


2011. december 25., vasárnap

2. fejezet 4. rész

    "És beteljesedett az Írás, amely ezt mondta: Hitt pedig Ábrahám Istennek, és tulajdoníttatott neki igazságul, és Isten barátjának neveztetett" (23). Ez a beteljesedés Izsák feláldozására vonatkozik az 1Mózes 22-ben. Az idézet ebben a versben azonban az 1Mózes 15-ből való. Ábrahám már akkor megigazult hit által. Ez az Írás azonban akkor teljesedett be, amikor Ábrahám belső hite olyan nagyszerű módon lett nyilvánvalóvá, hogy kész volt feláldozni a fiát. Vajon ez a világ mértéke szerinti jó cselekedet volt? Hogyan is áldozhatta fel Ábrahám a fiát? Csak úgy, hogy közben Istenre tekintett. A Róma 4-ből megtudjuk, mennyire kellett szeretnie Ábrahámnak Istent. Ezért is nevezte az Ige őt "Isten barátjának", azaz "szerelmesének". Isten maga nevezte őt így az Ézsaiás 41,8-ban és a 2Krónika 20,7-ben. Mi gyakran beszélünk szeretetről. De mennyire vagyunk készek, mint a mostani idők ortodox keresztyénei arra, hogy - ne csak mondjuk, hogy hiszünk az egész Bibliában, az egész keresztyén igazságban, hanem - Isten iránti szeretetünkből mindazt feláldozzuk, ami még e világgal összeköt. Ábrahám megtette ezt, jóllehet nagyon szerette a fiát. Isten azt mondja az 1Mózes 22,2-ben Ábrahámnak, hogy áldozza fel a fiát, "akit szeret". Ez az első alkalom, hogy a "szeretet" szó egyáltalában előfordul a Bibliában. Ábrahám számára Isten valamennyi ígérete ebben a fiúban lett valósággá. Isten mégis elvárta tőle, hogy ezt a fiút áldozza fel neki. Ebből nyilvánvaló lett, hogy Ábrahám Isten iránti szeretete nagyobb volt minden másnál.

    Van-e bennünk akkora szeretet, mint Ábrahámban volt, készek vagyunk-e mindazt feláldozni, ami ehhez a világhoz tartozik, csakhogy Istennek kedvesek legyünk, iránta való szeretetünket megmutassuk, miközben előretekintünk az új világra? Mert Ábrahám azt tette. Kész volt feláldozni a fiát, mert meg volt győződve arról, hogy Isten képes arra, hogy feltámadás által visszaadja neki ezt a fiút (Zsid 11, 17-19). Ábrahám egy másik világra tekintett.

Nem az akkori világra nézett, mert tudta, hogy Isten semmit sem ad neki abból. Jövevény volt ezen a földön, tekintete azonban arra az alapokkal bíró városra irányult, amelynek építője és alkotója Isten (Zsid 11,10). Az új földre nézett, és az ígéret Fiára, aki ennek az új világnak a középpontja lesz majd. A feltámadott Fiúra nézett előre. Micsoda hit!

    Látjuk tehát, hogy az itt példának felhozott két cselekedet e világ mértéke szerint nem "jó cselekedet". Olyan cselekedetek ezek, amelyek sajátos módon bizonyítják a hitet; oly cselekedetek, amelyeket a mai világ mindenestől elítélne, mert teljesen értetlenek előtte. Olyan cselekedetek ezek, amelyek az új világra utalnak, és az Isten iránti szeretetből származnak. Vajon beérhetjük-e azzal a "tisztességgel", hogy ortodox keresztyénnek neveznek bennünket? Nem lenne-e sokkal fontosabb, hogy rólunk is el lehetne mondani: Isten barátai, Isten "szerelmesei" vagyunk? Megmutatkozik-e szeretetünk abban, hogy tudjuk, milyen gazdagok vagyunk ennek az új világnak a mértéke szerint, úgyhogy ez a mai világ már semmit sem jelent a számunkra? Készek vagyunk-e mindazt, ami ebben a mostani világban a mienk, teljesen Isten rendelkezésére bocsátani, ha Isten úgy kívánja, talán még egyetlen fiunkat is, miként Ábrahám tette? Készek vagyunk-e mindent neki föláldozni, miközben az új világra tekintünk, és szívünk minden szeretetével Isten felé fordulunk?

    Ha Ábrahámot összehasonlítjuk Ráhábbal, nagy ellentétet látunk. Látjuk az egyik oldalon Ábrahámot, "a mi atyánkat", egész Izráel törzsatyját, magasztos, szeretett és megbecsült személyiségként. Isten gondolatainak csodája az, hogy ezt a magasztos személyt ugyanarra a fokra állítja, mint a "tisztátalan Ráháb"-ot. Ilyen összekapcsolást a világ embere nem tud elképzelni. Nagy ellentéteket látunk itt, ugyanakkor csodálatos összefüggéseket is.

    "Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből. Hasonlatosképpen pedig a tisztátalan Ráháb is, nem cselekedetekből igazítatott-e meg, amikor a követeket házába fogadta és más úton bocsátotta ki?" (24-25). Amit Ráháb tett, az e világ mértéke szerint hazaárulás volt, és nem jó cselekedet. Hogyan is árulhatja el valaki saját népét és hazáját? Ráhábnál azonban egészen más volt a helyzet. Szívét megindította az Isten népe iránti szeretet. Ábrahám Istenre tekintett, Ráháb Isten népére. Ábrahám tudta, hogy soha nem lesz övé az ország, de nem törődött vele, mert hite az eljövendő városra tekintett. Ráhábnak volt ugyan országa, mert a Kánaán földjét birtokló kánaánitákhoz tartozott, de kész volt arra, hogy feladja azt ebben a vonatkozásában. Mindent feladott, hogy Isten népével újból elfoglalja azt. Ábrahám tudta, hogy sohasem lesz övé az ország, és kész volt fiát feláldozni Isten iránti szeretetből. Ráháb kész volt feladni azt az országot, amelyben része volt, mégpedig Isten népe iránti szeretetből. Ezzel a néppel együtt akarta bírni azt. Hite az eljövendőre tekintett, éppúgy, mint Ábrahámé. Kész volt feladni a jelenvalót a jövendőért. Mindketten előre tekintettek, és - szellemileg - látták az új világot, az eljövendő új földet.

    A Zsidók 11-ben, amelyben Ráháb hitéről is szó van, látjuk, hogy a hit valamennyi hősénél a hit kapcsolatban állt az eljövendő világgal. A dicsőség Urára tekintettek. Ábrahám úgy látta Őt, mint a Fiút a feltámadásban. Ráháb hite pedig látta az Urat, aki elfoglalja örökét. Az örökség az ország volt, amelyet addig a hitetlen és gonosz kánaániták birtokoltak. Ebben a vonatkozásban adott fel mindent, mert látta, hogy minden a dicsőség Uráé lesz.

    A hívők jó cselekedeteket visznek végbe. Ezek közé tartozik, hogy meglátogatják az özvegyeket és árvákat az ő nyomorúságukban, törődnek a szegényekkel, élelmet és ruházatot adnak nekik, stb. A jó cselekedetek azonban sokkal messzebb mennek. Isten és Isten népe iránti szeretetből fakadnak. Itt, a Jakab 2-ben a jó cselekedet azt a készséget jelenti, hogy az ember mindazt feladja, ami ebből a világból való, hogy kapcsolata lehessen az eljövendő világgal, a dicsőség Urával. Ebben az új világban maga a dicsőség Ura uralkodik majd és a királyi törvény. Milyen csodálatos az!

    Így érkezünk el az utolsó vershez: "Mert amiképpen halott a test szellem nélkül, akképpen halott a hit is cselekedetek nélkül" (26). Mi ezt valószínűleg fordítva mondanánk. Mert hát nem magasabbrendű-e a szellem, mint a test? A kép alkalmazásában itt mégis a test a hittel, a szellem pedig a cselekedetekkel van összekapcsolva. A test halott szellem nélkül, ugyanígy halott a hit cselekedetek nélkül. Ez az igazság.

    Összefoglalásként szeretnék arra rámutatni, hogy ebben a fejezetben három olyan ismertetőjelet találunk, amelyet jól ismerünk az Efézus 1,18-20-ból. Ott az apostol azért imádkozik, hogy az Isten világosítsa meg értelmünk szemeit, hogy az Isten Szelleme által alaposabban ismerhessük meg Istentől való elhívásunkat. Arra vagyunk elhíva, hogy Isten gyermekei, sőt fiai legyünk. Hát nem a szabadság törvényével áll mindez kapcsolatban? A Róma 8 az Isten gyermekeinek szabadságáról beszél (18-23). A János 8 és Galata 4 is Isten gyermekeinek szabadságáról ír. Ha Isten gyermekeivé és fiaivá lettünk, akkor tudjuk, mit jelent az igazi keresztyén szabadság. A szolga szolgaságban él. Az Úr Jézus azt mondja a szolgáról, hogy az nem marad mindörökké a házban, de a fiú mindvégig a házban marad (Jn 8,35).

Mi fiak vagyunk, és ezért tudjuk, mi az igazi szabadság. Ebben a szabadságban szolgálhatunk Istennek. A fiak arra hívattak, hogy Istennek kedvesek legyenek, és vele közösségben éljenek. Itt a földön a fiak azok, akik készek feladni Isten és az Ő népe iránti szeretettől indítva mindent e világon, hogy azután újra bírják azt egy új világban.

    Az Efézus 1-ben olvasható második ismertetőjel az Isten öröksége dicsőségének gazdagsága a szentek között. Ezt látta meg Ráháb is mintegy előképszerűen. Ismerte az örökséget, hiszen születése óta azon a földön lakott, de azt is látta,

hogy Isten ezt a földet mint az Ő örökségét az Ő szentjei között akarja birtokolni. Ráháb tudta, hogy tulajdon népe nem ez a szent nép, hanem Isten ítélete alatt áll, és ez az ítélet most lesújtani készül. Ráháb hite arra a pillanatra tekintett, amikor Isten  majd birtokolni fogja szentjei között az örökségét. Ez a föld Istené (3Móz 25,23), és ha Ő ezt a maga népének adja örökségül, akkor Ő maga birtokolja azt népe között. Ezt látta Ráháb hite.

    Harmadszor azt kéri Pál az Efezus 1-ben, hogy mi Isten Szelleme által megismerjük az Ő feltámadásának erejét. Először is azt, hogyan munkálkodott a feltámadásnak ez az ereje az Úr Jézusban, amikor Isten feltámasztotta Őt halottaiból, és Őt mindenek fölé emelte, tehát olyan helyzetbe, amelyben egyfelől mindenek fölött uralkodik, mint fej, és amelyben Őt Isten a Gyülekezetnek adta, amely az Ő teste, teljessége Őneki, aki mindeneket betölt mindenekkel. Másodszor látjuk, hogy a feltámadásnak ez az ereje bennünk is munkálkodott, úgyhogy Krisztusban meghaltunk és feltámadtunk, és vele együtt mennyei helyekre ültettettünk. Ez a mi helyzetünk, amelyet Ábrahám előképszerűen hitben látott. Hite meglátta Isten feltámasztásának erejét. Hite tudta, hogy Isten elég hatalmas arra, hogy fiát visszaadja a feltámadás által. Az Ígéret Fiára tekintett, és a hit ezt a Fiút a feltámadás erejében látta. Ábrahám, a mai hívők szép előképe, tudta, hogy a feltámadásnak ez az ereje benne is munkálkodhatik, amennyiben Isten képes arra, hogy az ő elhalt testéből életet sarjasszon (Róm 4,19).

    Látjuk már, hogy itt, Jakabnál is megtaláljuk Isten igazságát, az Újszövetség tanítását, ha nem is olyan közvetlenül a felszínen, mint Pálnál, hanem a mélyben, de világosan és érthetően. Jakab és a benne lakozó Szent Szellem arra törekszik, hogy világossá tegye számunkra ezt a levelet. Ha megértjük a tanítást, az a hasznunk származik belőle, hogy világosabban látjuk, mit vár tőlünk Isten. Újra meg kell látnunk, hogy mi az igazi keresztyénség. A hitvallás önmagában, legyen az bármilyen szép is, és még ha a teljes keresztyén igazságot tartalmazza is, nem elég. A kérdés az, hogy készek vagyunk-e olyan szeretetre, amilyet ebben a fejezetben láttunk. Szeretet Isten népe és mindenekelőtt Isten iránt, úgyhogy készek vagyunk mindent feladni ebben a világban, hogy kedvesek legyünk Őelőtte, és hogy egyszer majd az új világban mindent visszanyerjünk (vö. Lk 14,13-14).

W.J.O.