Az 1. fejezetben láttuk, hogyan helyezett az Úr bennünket egy új rendszerbe, melynek Ő maga a középpontja, az igazságosság napja, és amelyben feladatunk az, hogy visszatükrözzük ebben a világban az Ő fényét, új természetünk által, amely világosság és szeretet. A 2. fejezetben láttuk, hogy ez az új rendszer egyúttal a szereteté is. A szeretet nagy példaképe az Úr Jézus, és mi Őhozzá igazodunk, mint a dicsőség Urához, és Isten szeretete által élünk. Ezáltal az ország örököseivé lettünk, és szeretjük felebarátainkat is. E kettő példáját Ráhábban és Ábrahámban láttuk.
A 3. fejezetben láttuk, hogy ezekben az időkben a világosságot és a szeretetet a bölcsesség által ábrázoljuk ki. A bölcsesség az a képesség, hogy az ismeretet gyakorlatilag alkalmazzuk a mai időkben. Itt is egy rendszerről van szó, amelynek a középpontjához kell mindennek igazodnia. Ez a középpont az Úr Jézus, Isten igazi bölcsessége. Egyszer majd alászáll, mint a felülről való bölcsesség. Most az a feladatunk, hogy már itt, e mai időkben gyakorlatilag is megmutassuk a világnak ezt a bölcsességet. A bennünk lakozó Szent Szellem formálja ennek a bölcsességnek az ismertetőjegyeit bennünk. Ezáltal gyakorlatilag Isten Fiának a képéhez leszünk hasonlóvá, aki számunkra Istentől való bölcsességgé lett (1Kor 1,30). Benne látjuk Isten igazi hatalmát és bölcsességét.
De hogyan mutatkozik meg ez a gyakorlatban? "Honnét vannak háborúk és harcok közöttetek?" (4,1). Felülről jönnek ezek? Ha valóban az igazságosság napjához igazodunk és a felülről való bölcsességhez, lehetnek-e háborúk és harcok közöttünk? Jakab ezt mondja: "közöttetek". Könnyű rámutatni a keresztyénségben folyó háborúkra és harcokra általában. De ha arról van szó, hogy "közöttetek", akkor ez azt jelenti, hogy mi is ehhez a keresztyénséghez tartozunk. Mi a helyzet "közöttünk"? A háborúk és harcok a tagjainkban dúló kívánságokból fakadnak. Íme, ismét itt az óember, amelyet már le kellett volna vetkőznünk. Honnét vannak mindezek a dolgok, kérdi az apostol. Nem ismerünk itt magunkra?
"Kívántok valamit és nincs nektek: gyilkoltok és irigykedtek, és nem nyerhetitek meg; harcoltok és háborúskodtok, és nincsen semmitek, mert nem kéritek. Kéritek, de nem kapjátok, mert gonoszul kéritek, hogy gerjedelmetekre fordítsátok azt" (2-3). Kívánni valamit és meg nem kapni, ez elégedetlenséget szül. Miért elégedetlenek a keresztyének? Azért, mert kívánságaik megvalósulását a mai, látható világban keresik. Hamis a vonatkoztatási pontjuk, lefelé néznek, és nem fölfelé.
Jakab levelének olvasói gyilkoltak, irigykedtek, harcoltak és háborúskodtak, és mégsem volt semmijük, mert nem kérték. Hogy állunk az imádsággal? Itt két lehetőséget látunk. De nem arról a szokásról van szó, hogy összekulcsoljuk a kezünket, behunyjuk a szemünket és imádságos szavakat mondunk, hanem a szívünk kéréséről és könyörgéséről. A keresztyének vagy nem kérnek, vagy pedig kérnek, de nem kapnak semmit, mert gonoszul kérik. Alig tudjuk, hogy mit kérjünk. Hol a függőség, hol az igazi kapcsolat? Hol van a mi vonatkozási pontunk? Itt lent, a földi világban, ezen a démoni, érzéki, lelkies területen, az érzéseinkben?
"Ti házasságtörő férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világ barátsága ellenségeskedés Istennel? Aki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz" (4). Milyen sokan házasságtörők azok közül, akik az Úr nevét viselik! Ennek a világnak a barátságát keresik. A keresztyénség a Krisztus Teste, és ha összekapcsolódik a világgal, akkor az Írás szerint paráznává lesz. Izráel Isten felesége. Itt a világgal való kapcsolat egyenesen házasságtörést jelent. Izráel mindig is különleges helyzetet foglalt el a nemzetek között. Minden izráelitának már réges-régen tudnia kellene, hogy nem lehet semmiféle barátsága, kapcsolata ezzel a világgal. Most azonban, miután a világ lelepleződött a maga igazi mivoltában, és a zsidók és pogányok egymással szövetkezve keresztre feszítették a dicsőség Urát (1Kor 2), már igazán alaposan ismernünk kellene ennek a világnak jellemzőit. Hiszen az Ige felszólít bennünket, hogy szeplő nélkül tartóztassuk meg magunkat e világtól (1,27). Itt még erőteljesebben látjuk kifejezve azt, nevezetesen, hogy a világgal való barátság Istennel való ellenségeskedést jelent. Olyan nehezen érthető ez? Hogyan is lehetne másként! Hiszen a világ keresztre feszítette a dicsőség Urát, meggyilkolta Isten Fiát. Ha valaki szereti Isten Fiát, akkor a Fiú ellenségei az ő ellenségei is. Hát nem e Fiú arculütése, ha barátkozom e világgal?
A barátság itt emlékeztet arra, amit a 2. fejezetben Ábrahámról olvashattunk. Őt az Ige Isten barátjának nevezte, mert fölfelé tekintett, mert helyes vonatkoztatási pontja volt, mert látta az alapokkal bíró várost, amelynek építője és alkotója Isten (Zsid 11,10). Feladta ezt a világot, nem keresett itt otthont, várost. Ez a világ semmit nem nyújthatott a számára, nem kereste a barátságát. Mindenesetre jó kapcsolata volt a világi emberekkel, és bizonyságul szolgált nekik. Az 1Mózes 23-ból látjuk, hogy mennyire tisztelték őt e világ fiai. Szükséges, hogy jó tanúbizonyságok legyünk e világban, ez azonban nem jelent barátságot. Ábrahámnak nem volt semmiféle erkölcsi kapcsolata e világgal. Ő Isten barátja, "szerelmese" volt. De hogyan is szeretheti valaki a világot, amely gyűlölte a dicsőség Urát? "Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete" (1Jn 2,15). A világ és az Atya teljesen ellentétesek egymással. Sohasem kerülhetnek kapcsolatba egymással. Sajnos, manapság olykor igazi hívő emberek is ápolnak bizonyos barátságot a világgal. Ne keressük az ilyen hívők között a végső idő bölcseit és értelmeseit, mert ezeket a felülről való bölcsesség jellemzi. A felülről való bölcsesség ugyanis először tiszta, azaz egyáltalán nem szennyezte be ez a világ. "Ha valaki a világ barátja akar lenni, Isten ellenségévé lesz." Gondoljuk át ezt még egyszer. Akik Isten népéhez tartoznak, magukat keresztyéneknek nevezik, és valóban megtértek: hogyan is lehetnének ilyen felemás állapotban? A két rendszer között nincs semmiféle kapcsolat.
A Szentírás óv bennünket az ilyen kapcsolattól, és ne szóljon hiába hozzánk. "Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás hiába mondja: Féltő sóvárgással szeret a Szellem, aki bennünk lakozik? De majd nagyobb kegyelmet ad, ezért mondja: Az Isten a kevélyeknek ellenök áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad" (5-6). "Nagyobb kegyelmet ad", azaz nagyobbat, mint amit a világ valaha is adhat. E világ kegyelme csak látszatkegyelem. A Szellem viszont olyan kegyelmet ad, amely nagyobb, mint a keresztyének közötti viszálykodás és irigykedés. Mi ez a nagyobb kegyelem? Az, hogy a bennünk lakozó Szent Szellem Isten elvégzi munkáját. Ő a harmadik Személy ebben a levélben. Láttuk már a világosságok Atyját és a dicsőség Urát; itt most látjuk Isten Szellemét, aki bennünk lakozik. Egyszer majd lejön az Úr. De már most elküldte Szent Szellemét, hogy Ő bennünk elvégezze formáló munkáját a mennyi példakép szerint. Elváltozunk "dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úr szellemétől" (2Kor 3,18). A Szellem semmiképpen sem támaszt viszályokat bennünk, hanem kegyelmet ad, hogy a hívők ne viszálykodjanak, hanem megalázzák magukat. Mennyire szükségünk van erre ezekben a mostani időkben! A megalázkodás abban áll, hogy megismerjük az igazságot önmagunkról. Ez alázatossá tesz. A megalázkodás az az út, amely alázatossághoz vezet. Ha alázatosak vagyunk, akkor már egyáltalán nem önmagunkhoz igazodunk - ez ismét hamis vonatkoztatási pont lenne -, hanem Őhozzá, a dicsőség Urához, a felülről való bölcsességhez. Kegyelem az, ha Isten nevelő iskolájában a hívő emberek, akiket egykor a bűn jellemzett, eljutnak erre az álláspontra, és engedik, hogy egészen alázatossá formálja őket Isten Szelleme.
W.J.O.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése