S talán nem veszed tolakodásnak, ha még ezt is leírom. Te tudod, hogy van egy kedves 100 éves öregnénim, akit van szerencsém gondozni. Különleges szeretettel szeretjük egymást. Mindig meglep szellemi frissessége és szeretete. Egyik alkalommal történt, amikor nála voltam. Mint mindig, amikor búcsúzom egészen közel hajoltam hozzá. Megragadta a kezemet, ahogy szokta, és szeretettel síró hangon mondta nekem, miközben szemembe nézett: "És ez a tekintet, ... soha nem felejtem el ... még ha száz évig élnék sem - megállt, mert eszébe jutott, hogy hamarosan száz éves lesz, micsoda humor!, elnevette magát - akarom mondani, még ha kétszáz évig is élnék, nem felejtem el. ... Életemben csak egyetlen egyszer láttam ilyen tekintet ... " - elsírta magát a feltörő emléken. Zavartan álltam mellette: kérdezzem, vagy menjek? És egyébként is, milyen a tekintetem? Oh micsoda bók egy százéves embertől! Micsoda finom szeretet! Jobbnak láttam gyorsan menni. Legközelebb úgyis megint elolvadok, annyi szépet mond majd nekem.
Mintha egy teljes generál lélekmosáson mennék át, ha vele vagyok. Rövid beszélgetés is elég, hogy megfordítsa velem a világot. Bárcsak élne még száz évig nekem.
Ma a tekintetek elől vontam el szemem. Mert rájöttem, szememnek hatalma van. Akkor is rám mosolyognak ha nem is ismernek. Önkéntelen jön elő az emberekből, ha szemembe néznek. Vajon csak a szemem, vagy gondolataim rajzolódnak arcomra? Milyen a tekintetem, hogy mosolyt, örömöt fakaszt?
Mégis? S tudod, csak egy tekintet volt testvérem, amelyet sokáig szerettem, szeretek nézni én is. Emberfeletti módon. Mert tudod az se normális, ha órák hosszáig tudsz egy másik ember szemébe nézni.
Micsoda titok!
Gondoltam, most hogy ezt írtam neked, bevágom régi gondolatmenetemet a szeretetről. Olyan szépen, okosan, intelligensen megfogalmaztam, akkor, hogy a másik ember tekintete, amelyben, mint tükörben születünk meg.
Azért szeretünk, hogy szeretve legyünk.
Amikor szeretünk óhatatlanul kiszolgáltatjuk magunkat a másiknak.
A szerető személy üzenete az, itt vagyok, a szabadságom, a teljes valóm.
Ezt azért tesszük, hogy a másik birtokba vegyen minket, abból a célból, hogy rögvest vissza is adjon önmagunknak. Ez a bizalom, bízunk abban, hogy ha a másiknak a teljes valónkat átadjuk, mint egy tárgyat, akkor vissza is kapjuk, mint szubjektumot. Ez a tranzakció.
A másik által leszek olyan amilyen, de hogy ez a tranzakció mennyiben sikeres az a két fél önmagáról és egymásról alkotott elgondolásának a függvénye.
Szükségem van a másikra, mert szükségem van önmagam megismerésére. A másiknak való kiszolgáltatottságom által, a másikban megszületett tekintet, leigazolása valómnak, tükrözteti önmagam.
Ez korántsem veszélytelen dolog. És lehet fájdalmas is.
Nem veszélytelen, mert lehet, hogy ha magamat feltárom, vagyis átadom, nem biztos, hogy visszakapom.
Vagy, ha magamat átadom, nem biztos, hogy szubjektumként kapom vissza, hanem csak egy tárgyként. Vagy a másikat változtatom újra tárggyá.
De az is lehet, hogy az, amit a másik által meglátok magamban, fájdalmas, vagy nem kielégítő számomra.
Vagy, az is lehet, hogy összezavarodom, attól, amit a másik által meglátok magamból. Még akkor is, ha az pozitív.
Ezer oka lehet, hogy miért nem adjuk át magunkat a szerető személynek.
Ha már sokszor nem kaptuk magunkat vissza szubjektumként, akkor természetesen többé nem próbálkozunk.
Vagy ha a másikban, mint tükör által mutatott kép túlságosan zavaró számunkra, akár pozitív akár negatív értelemben.
Vagy ha félünk magunkat meglátni a tükörben.
Vagy ha kizárólagosan akarunk birtokolni embereket, és nem engedjük, hogy azt az embert más is birtokolja.
Mindenesetre bármilyen okról is legyen szó, a közös gyökér mindig a félelem.
Ha két ember találkozik és egymásnak kölcsönösen szimpatikusak, eljutnak arra a ki nem mondott megállapításra, hogy találkozásuk csak esetleges volt. Mivel ama puszta tény, hogy csak a véletlen játéka miatt ismerhetjük, szerethetjük egymást, és mást is szerethetnél (vagyis nem engem), feldolgozhatatlan, ezért a találkozásokra majdnem mindig magyarázatokat keresünk.
Az első mély (tehát esetleges) emberi kapcsolatunknál ébredünk tudatára annak, hogy mennyire esetleges teremtmények vagyunk.
Az ember-ember közötti kapcsolatok a horizontális szinthez tartoznak, amelyek tehát esetlegesek.
De létezik egy vertikális szint is, Isten és ember között. Itt az esetlegesség Isten részéről kizárt, mivel Ő szüntelen keres minket. Ergo nem is véletlenül talál ránk.
"Ő (Isten) előbb szeretett minket" (1Jn 4:19) - mondja János apostol.
„Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.” (1Jn4:9)
Ha pedig Isten által, a Vele való kapcsolatomban irányomba megszűnik az esetlegesség, mivel Őmaga nem esetleges, és velem sem véletlenül találkozott, értelmet kapnak, tartalommal telnek meg számomra az olyan szavak, mint biztonság, bizalom, kezdet és vég, múlt és jövő, örökké, örökkévaló.
Ha pedig az Istennel való kapcsolatomban nincs esetlegesség, akkor abban a pillanatban minden más horizontális emberi kapcsolatomban és magában a létemben is megszűnik az esetlegességem. Ténylegesen megszűnik, de számomra esetlegességem megszűnése csak akkor lesz nyilvánvaló, ha ennek tudatára is ébredek.
Isten tehát kiszolgáltatja magát, mint szerető személy. Egyszerűen vágyja, hogy birtokba vegyük, szeressük, de nem azért, mert Neki lenne tükörre szüksége, hogy önmagát megismerje, hanem,
egyrészt, mert Isten maga a Szeretet. (1Jn 4:8)
másrészt, hogy szeressük egymást. (1 Jn4:11)
Isten azért szolgáltatja ki önmagát, azért szeretett minket, hogy Benne meglássuk önmagunkat, és egymásnak hű képet adjunk. Hogy az Ő szeretete teljessé legyen bennünk.(1Jn4:12)
De mit is jelent pontosan Isten vágya? Miért vágyódik Isten az ember után? Miért szolgáltatja ki magát az embernek, mint a szerető?
Persze látjuk egyrészt maga a lénye az. Másrészt értjük, hogy értünk teszi azt.
Ezek a kérdések emberi gondolkozásunkból erednek. Abból az emberi gondolkozásból, ami már messze nem érti mi a szeretet lényege. Kezdetben Isten és ember harmonikus kapcsolatban éltek, értették egymást, az ember lényegéhez tartozott a mezítelenség, és a tisztaság, ami a szerető és szeretett fél ideális kölcsönös kapcsolatának elemei. A bűnbeesés óta azonban ezek érthetetlen fogalmak az ember előtt. Ugyan vágyódik az ember e minőségi kapcsolatra, de vágyódása számára ugyanolyan érthetetlen, mint maguk a fogalmak. Érzi, hogy valami ősi, belső késztetés a szeretet, de mivel még ezideig több kára származott belőle, mint haszna, ezért igyekezett minél jobban eltakarni mezítelenségét, és tisztaságát. A kérdés, mivel takarja el az ember a mezítelenségét és a tisztaságát? Mivel önmaga előtt is szégyelli magát, tükör elé semmiképpen nem áll, vagy ha igen, nem egészen. A tükör minden esetben csak egy másik ember tekintete lehet. A tükör nem csak jelenlévő ember tekintete, hanem maga az Emberfia is lehet. Ez utóbbi a legtisztább tükör.
Lényünk Istenből vétetett. Eredendően bennünk maradt a szeretet, és az utána való vágy. S ha bár ez a szeretet, elvegyült sok sötét dolgainkkal, maga a lehetőség Isten kegyelme (Jézus Krisztus halála) által adott lett, hogy az ember tükörben szemlélve önmagát a kapcsolat helyreállításán fáradozzon és a szeretet iránti vágyát betöltse. Akár ember és ember, valamint Isten és ember közötti kapcsolatban.
Isten gyermekei, akik valamit megértettek a szeretet lényegéből, ha bátrak, akkor szüntelen tükör elé állnak, abból a célból, hogy abban a szeretetben, amely húzza-vonzza őket egyre inkább kiteljesedjenek.
"Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre." (2Kor. 3.18)
"Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre." (2Kor. 3.18)
És végül, mint minden kapcsolatban, ember és Isten közötti kapcsolatban is megjelenik a bizalom kérdése. Ha a szerető személynek, tehát itt Istennek átadom magam, tehát engedem, hogy szeressen, vajon visszakapom-e rögvest magamat, mint szubjektumot? Fontos kérdés. Az egyik legfontosabb, mert mielőtt az ember dönt afelől, hogy engedi-e magát szeretni, ez a legelső kérdése, ezért a legbizonyosabb választ keresi, kutatja a szerető személyt, de legalábbis jeleket keres benne, amelyek a válaszra mutatnak.
A kapcsolatok felvétele általában mindig az ismeretlenbe való lépést jelentik. Ha pedig mély kapcsolatok kiépítésén fáradozunk, akkor mivel ott mezítelenségünkről, és tisztaságunkról van szó, még óvatosabban járunk el. Az óvatosság jogos, hiszen mi nem láttuk szemeinkkel Istent. Még az is felmerül, vajon létezik-e? Vagy, ha bizonyosak vagyunk létezésében, de még nem ismerjük Őt, feltesszük a kérdést, ki Ő? És miért szeret? Van-e oka rá? És ha igen önmagamért szeret, vagy valami más célja van? Mennyiben sérül szabadságom szeretetétől?
Ha bizonyosságot akarunk egy emberről, érzékszerveinkre és megérzéseinkre támaszkodunk, valamint megvizsgáljuk élő kapcsolatait. Semmi mást nem kell tenni tehát, ha Istenről akarunk bizonyosságot szerezni, hogy megvizsgáljuk a már létező élő kapcsolatait.
Ezekre a nagyon fontos kérdéseinkre ugyanis a választ egyedül más, már Istennel kapcsolatban lévő emberek vizsgálata adhatja meg. Akik ezt mondják magukról:
"És mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket.
Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben." (1Jn4:16-18)
Írtam: Monoron, 2007. március 31. napján
Bogi
Bogi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése